Közirat magánjogi forgalom tárgya nem lehet - Magánszemély kezébe került hivatali iratok ügye 1963-ban

Keresztes Csaba

Minden történelmi időben megtörténhet, hogy a közhivatalok irattári – vagy bármely – irata, dokumentációja szabálytalan, egyértelműen illegitim, módon kikerül a rendeltetésszerű őrzési helyéről. Háborús vagy katasztrófával sújtott időszakokban gyakoribb, míg békésebb, nyugalmasabb korszakokban ritka, ám az emberi történelem folyamán mindig létező jelenségről van szó.

A második világháborúban, a frontok változásai nyomán nemcsak ingó- és ingatlan vagyontárgyak, de magán és közhivatali iratok nagy mértékben pusztultak el vagy cseréltek gazdát. Ez utóbbi esetek közé tartozik, amikor illetéktelenek, az adott intézményhez nem tartozók szereznek meg hivatali iratokat. Az iratok sorsa ezt követően sokféle lehetett, a piaci árucsomagoláson át a gondos, megbecsült otthoni őrzésig bezárólag.

Az az elv, mely szerint közhivatali irat nem kerülhet magánszemély tulajdonába és nem lehet adásvétel tárgya sem, nagyon régóta meghatározta a köziratok kezelésének ügyét. Az elv helyessége mindenki számára evidens volt, és hozzá kétség sem férhetett.

Jogi szabályozásként már az 1947. évi XXI. törvénybe is belefoglalták (3. §. „Közirat nem idegeníthető el, nem lehet magánjogi forgalom tárgya.”) Az 1950 és 1969 közötti időszakban az 1950. évi 27. törvényerejű rendelet volt érvényben, melynek 23. §. (2) szintén tiltotta a köziratok elidegenítését („…a közhatóság vagy közhivatal irattári anyaga, illetve az abba tartozó irat el nem idegeníthető és magánjogi forgalom tárgya nem lehet.”). A levéltári anyag védelméről és a levéltárakról szóló 1969. évi 27. számú törvényerejű rendelet szabályozása szintén kizárta az irattárba tartozó, valamint levéltárban őrzött irattári anyag elidegenítését. Az 1995. évi LXVI. törvény paragrafusai ugyanígy, hosszú időn keresztül, kivételezés nélkül, a köziratok védelmét szolgálták.

Viszont létező jelenség volt az – mint minden emberi tulajdonnál –, hogy a valóságban megtörténik az, aminek nem szabadna. Az iratok magánszemélyekhez kerülésére, az iratforgalom speciális, bár ritka, eseteire megfelelő választ kellett adni.

Az esetek pedig többnyire „házhoz jöttek”, mivel köztudott volt, hogy a levéltárak vásárolnak magániratokat. A levéltárak a megvétel előtt természetesen felmérték, felbecsülték a felkínált iratok jelentőségét, tartalmi és formai értékét, és ez alapján tettek vételi ajánlatot.

Hasonló történt a mostani történetünkben is. Az 1962. év végén egy magát szegénynek mondó özvegyasszony kereste fel az Országos Levéltárat, és több, családi vonatkozású iratot ajánlott fel megvételre. A levéltár egy iratot megvásárolt (20 forintért), egyet, mint teljesen értéktelent, az ügyfélnek visszaadott, a többit pedig, ahogy mondták: „gyűjtőköri illetékességből” a Pest és Nógrád megyei Állami Levéltárnak küldött meg.

Az Országos Levéltár levele a magániratok vásárlásáról

Itt kiderült, hogy az eladásra felkínált iratok szinte mindegyike Pest vármegye kisgyűlésének 1848. szeptember 16-án tartott ülésének mellékleti dokumentuma. Ráadásul az iratok korábban már a megyei levéltár állományába tartoztak és a Közgyűlési iratok akkori IX. kútfőjében voltak elhelyezve. A levéltárból ismeretlen körülmények között kerültek ki, és csak valószínűsítették, hogy mindez az 1944/45-ös években történt.

Az 1848. évből származó iratokat Deák Ferenc és Klauzál Gábor hitelesítette névaláírásával. Valószínű, hogy az egyébként kisjelentőségű tartalmú irományokra (végrendeleti-, házassági- és számadási ügyek, polgári peres felek folyamodványai a vármegyéhez stb.) a híres személyek nevei miatt vetettek rájuk szemet…

Jegyzék a hivatali iratokról

Az özvegy 1963 februárjában kérte a visszamaradt iratok kiszolgáltatását. Az ügyet ekkor már a minisztérium intézte, ahonnan március elején hivatalos levélben arról tájékoztatták, hogy az állami tulajdont képező iratokat nem adhatják vissza, kivéve azokat, melyeknél az állami tulajdon minden kétséget kizáróan nem állapítható meg. A többi esetében az özvegynek 150- Ft megőrzési jutalmat tartottak arányosnak és jogosnak (megjegyzésre érdemes: 1963-ban az átlagjövedelem 1700 Ft volt). Az összeg átvételéért Pest megye levéltárába kellett befáradni.

Az özvegyasszony azonban vagy nem nyugodott bele az általa méltatlannak tartott helyzetbe, vagy nem jutott el hozzá a hivatalos válasz, mert ügyével a Népszava napilaphoz fordult.

A Népszavának írt panaszlevél másolata

Úgy mutatta be magát, mint a Ganz gyári művezető munkás felesége. Férje 17 évig élt rokkantan, ám öt nyelven tanult meg és egyetlen öröme az irodalom volt. „Ha megnélkülöztük is, bármilyen áron vásárolt tudományos, művészeti régiségeket” – írta a lapnak, s hozzáfűzte: az „többek között egyik szerelési kiküldetésekor meg tudta szerezni 1848 történelmi évekből származó Deák Ferenc, Klauzál Gábor és más aláírású értékes iratokat.” Ezen iratokat a magáénak érezve követelte azok visszaadását.

A napilap a levélírója mellé állt, és támogató levelet intézett az Országos Levéltár főigazgatójához.

A Népszava napilap támogató levele

A minisztérium a napilapot is csak úgy tájékoztathatta, hogy az iratvisszaadást eleve kizárta és kizárja, hogy az iratok nem képezik az özvegy tulajdonát, így azokkal, mint „nem saját” iratokkal, nem is rendelkezhet szabadon. A minisztériumban magyarázatként hozzáfűzték az ügy intézése során azt a véleményt is, mely szerint méltányolni kell azt, hogy az iratokat mintegy megmentették a lehetséges pusztulástól, ezért jutalmat kívántak adni („miután nemcsak a panaszos, hanem az állam érdekeit is messzemenően figyelembe kellett vennem, így csak az iratok értékéhez mért megőrzési jutalom kifizetése felől intézkedhettem”). A megőrzési jutalom lehetett az észszerű kompromisszumos megoldás formája.

Ezt követően hosszú ideig nem érkezett válasz, s mint később kiderült: egy betegség akadályozta meg az ügy folytatását, befejezését. Végül a következő évben az özvegyasszony elfogadta a hivatalos álláspontot, csak az őrzési díj, őrzési jutalom összegének felemelését kérte.

Az özvegy utolsó, az őrzési díj felemelését kérő levele

Az özvegyasszony kérése meghallgatásra talált. Az elidegeníthetetlen közirat – magánszemély birtoklása kettősség problémájára áthidaló megoldást nyújtó „őrzési díj” összegét ezt követően megemelték, és végül az összes iratért 300 forint megőrzési díjat fizettek ki.

Az özvegy e döntésben megnyugodott, és az őrzési díj, őrzési jutalom közigazgatási, hatósági rendeltetésének jogossága is bebizonyosodott.