Jelenlegi hely

Kézcsók a hölgyeknek

Címkefelhő

Oly sok minden más mellett a régi korok köszönési formáinak jelentős részét is a levéltári iratokból ismerjük. A középkorból maradt ránk a legkevesebb dokumentum, azonban a 16-17. század viszonyairól már jóval több írásos forrásból tájékozódhatunk. A társas köszönési és illemtani formák mibenlétét magánlevelek, feljegyzések őrizték meg a számunkra, amelyek mellett a zivataros századokat átvészelt könyvek tartalmaznak értékes adatokat koruk társasági életéről.

Keresztes Csaba

A korábbi történelmi korszakok közösségi viszonyainak, társas viselkedési formáinak megismerése régóta vonzza a történészeket, hiszen ezek alapján a társadalom struktúráját és állapotát, működését is elemezni lehetett.

A „kezét csókolom” kifejezés eredetéről és megjelenési idejéről született egy cikk az 1972 szeptemberében megjelent Nők Lapja hetilapban. A hosszú időn át alkalmazott, udvarias és előzékeny köszönési formával a férfiak fejezték ki – többnyire találkozáskor és néha búcsúzáskor – a nők felé tiszteletüket. (Megjegyzésre érdemes, hogy 1970-es évtizedben már többnyire szóban elhangzó, kissé felületes „csókolom” kifejezés volt az elterjedt, míg a régi „úri” világot jelképező kézérintés cselekménye kiment a divatból.)

Jelzet: MNL OL XXXII–7 Levéltári sajtófigyelő–1972 (175. doboz)

A szóban forgó cikk szerzője Marék Antal (1902–1983) orvos és közíró, aki élete utolsó két évtizedében ismeretterjesztő cikkeket, tanulmányokat írt különféle lapoknak. Ezen írásában jól összefoglalja a kézcsók köszönési hagyományának történetét, szokásait, nyugati és magyar vonatkozásait.

Állításaihoz keveset lehet hozzátenni, azt azonban ki kell hangsúlyozni, hogy a kézcsók, vagyis a kéz szó szoros értelmében vett megcsókolása, ajakkal érintése hosszú időn keresztül ritka volt, sőt, az erősen hierarchikus társadalmi viszonyokban akár sértésnek is minősülhetett.

Az imitált csók azonban az európai államokban folyamatosan teret nyert magának. Az egymás közötti alárendeltségben lévő személyek között a meghajlás és a kéz, többnyire jelképes megérintése elfogadott és elvárt magatartási forma lett. Az uralkodók, elöljárók és az egyházi emberek kezének – pontosabban leginkább a hatalmat kifejező ujjgyűrűnek – ajakkal történő megérintése egyértelműen kifejezte az adott korban elvárt és illendő tisztelet megadását, és egyben a társadalmi rangkülönbség nyílt elismerését.

Nem mellékesen a „kezeit csókolom” kifejezés a különféle írásművekbe is átkerült, és számos magánlevélben olvasható záróformulaként. A 17. században megnőtt a postai levelek száma, és ezek a fontos írott kordokumentumok a magyar nyelvűség terjedésével az élőbeszéd nyelvezetét, sajátosságait is megőrizték a számunkra.

A tényleges száj- és kézmozdulat, minden valószínűség szerint, valóban a híresen fényűző és az etikettet kifinomultan művelő spanyol udvarból került át a rokon Habsburgok közép- és kelet-európai országaiba, körülbelül a 17. század közepén. Ekkortól indult hódító útjára, és lett a protokoll szinte kikerülhetetlen része. (Valóban megtörtént, hogy a 1764-ben a pozsonyi országgyűlésen a rendek képviselői megcsókolták Mária Terézia királynő kezét.)

A társasági találkozások során a kézcsóknak meghatározott illemtana lett, és szokásrendszerré vált, hogy kinek, mikor és milyen módon illik csókot adni és azt elfogadni. A leglényegesebb momentuma, hogy mindig férfiak adták hölgyeknek, alig, szinte leheletszerűen érintve a kézfejet.

A kézcsók kezdetben leginkább Európában terjedt el, egészen a 20. század közepén történt szinte teljes eltűnéséig. Számos ázsiai és afrikai kultúrkörben (pl. iszlám) bűnnek, bárdolatlanságnak számított és számít. A jelen korban az Egyesült Államokban akár zaklatásnak is vehetik, és komoly büntetés járhat érte.

Tehát akár a színlelt, akár a valódi kézcsók manapság Európában is csak nagyon ritkán „csattan el”, az is legfeljebb a hagyományőrző jellegű eseményeken, bálokon történik meg. A kézcsók szokásának a mindennapi életbe való visszatérése az úriemberek és az úri hölgyek hiánya miatt még sokáig váratni fog magára.