Keresztes Csaba

A rendszerváltás vihara azonban nemcsak a gyártörténetírás fénykorát zárta le, hanem a legtöbb vállalatot, sőt gyakran azok irattárait is elsodorta, pedig ezekben az irattárakban kellett volna megőrizni a vállalatok legfontosabb (levéltárosi szakszóval: maradandó értékű) dokumentumait, hogy a jövőben - többek között - gazdaságtörténeti kutatásokat is folytathassanak bennük.

Természetesen az irattárak nem egyetlen és kizárólagos forrásai a gazdaságtörténet-írásnak, azonban ezek tartalmazták egy gyár belső életének, tevékenységének primér dokumentumait.

A vállalati irattárak korabeli állapotáról, felépítéséről és az őrzött iratok típusairól egyrészt a különféle szervek (így például az illetékes levéltár) ellenőrzési iratai alapján alkothatunk képet, ezen kívül, esetleges jelleggel, a különféle sajtótermékek is hírt adtak róluk.

A jelentősebb, illetve a magukra valamit is adó vállalatok saját kiadvánnyal, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő újsággal rendelkeztek, amelyekben a vállalat életének publikusnak szánt híreit közölték az érdeklődő olvasók felé.

Példának vehetjük az egyik legnagyobb magyar gyár, a „gumigyár" kiadványát. A legnagyobb magyar gumiipari üzemnek a hosszú működése során saját kiadású újságjai voltak, egyikük „Emergé" néven a gyár dolgozóinak lapjaként 1957 szeptemberében indult el, és 1963-ig jelent meg.

A gumigyár története röviden a következő: Magyar Ruggyantaárugyár Rt. néven 1890-ben alakult meg az cégóriás, amelyik egy évszázadra meghatározta a magyarországi gumigyártást, és a hazai gumicikkek gyártásának volumenét. Az MRG rövidítéssel is megnevezett magánvállalat egy sor magas színvonalú gumi- vagy gumialapú terméket gyártott 1949-ig, a gyár államosításáig. Az államosítás után a termelés mennyiségére helyezték a hangsúlyt, és a gumiáruk minősége érezhetően csökkent. 1951-től a gyár hivatalos neve Ruggyantagyár lett, és a Magyar Dolgozók Pártja a gyárat a tíz legfontosabb nehézipari vállalat közé sorolta. 1956 után a gyárvezetés szélesebb jogköröket kapott, és ezzel egyetemben lassan nőni kezdett a termelékenység, illetve emelkedett a minőség. 1962-től kezdődően a gumigyártás vállalatait is központosították, és több vállalat összevonásával 1963-ban létrehozták az Országos Gumiipari Vállalatot. 1973-tól kezdve e vállalatot TAURUS Gumiipari Vállalatnak keresztelték át.

(Levéltárba csak az 1973 előtti gumigyárak iratai kerültek, az MRG Rt. iratai nagy mennyiségben, az 1949-től 1963-ig működő Ruggyantagyár iratai csekély mennyiségben.)

Az Emergé című lapból most közölt cikkünk még az említett 1963. évi összevonás előtt keletkezett, és a gyár irattárának világába vezet el bennünket.

Jelzet: MNL OL XXXII–7 Levéltári sajtófigyelő–1961 (212. doboz)

Az újság 1961. november 29-ei számában egy, a gyár dokumentumkezeléséről szóló cikket közöltek le. E riportjellegű írásból egy teljesnek szánt, és egyben ideálisnak felvázolt képet kapunk egy vállalati irattár működéséről, feladatairól. Név szerint ismerjük az éppen akkor ott dolgozó irattárosokat, mindennapi munkájukat, és tevékenységük színhelyét, a „mennyezetig érő polcokon katonás rendben sorakozó" iratokat őrző helyiségeket.

A termékek értékesítéséhez - még a szocialista korszakban is - fontos volt a dokumentumok gyors előkeresése, a kereskedelmi partnerek lapján történő nyilvántartása. Ezt bizonyítja a cikk szövege is, mely szerint a cégek sorrendjében vezetett regiszteres főkönyvet alkalmaztak az iratok könnyebb kikeresése érdekében. Ha hinni lehet az írásnak, a kért dokumentumokat 24 órán belül elő tudták keresni, és el tudták juttatni a kérő részére.

(Megjegyzésre érdemes, hogy az irattár végezte a postabontó szerepét is, sőt az írószerek kiadását is itt végezték.)

Szintén kiemelendő, hogy a riportban megszólaló irattárosok milyen nagy hangsúlyt fektettek selejtezési munka jelentőségére. A minden évben megejtett selejtezéseket egyrészt a helyhiány indokolta, másrészt a papírgyártáshoz szükséges hulladékanyagok gyűjtése miatt szorgalmazták. Ám a selejtezéseket - legalábbis a cikkben közöltek szerint - a meg nem nevezett rendeletben foglaltak alapján végezték el azokon az aktacsomókon, amelyek már szükségtelenek voltak az ügymenet szempontjából. A fontosabb ügyek iratait (tervek, számlák) azonban 15-20 év után „lerakták".

Szintén a cikkből tudunk meg olyan, egyébként más irattárakra is jellemző részleteket, mint az állandó küzdelem a helyhiánnyal, a gyár különböző osztályain, szervezeti egységein folyó külön irattározás kérdése (levéltári szakszóval: decentralizált iratkezelés), de még azt is, hogy a nem selejtezett (szó szerint: „fölöslegesen maradt") iratok terjedelmét nem iratfolyóméterben adták meg, hanem kilogrammban.

Befejezésül csak idézni lehet a régi irattáros őszinte szavait: „egy vállalat hű tükörképe, fontos archívuma az irattár, amelyben a beérkező minden egyes levél vagy kimutatás fontos tényeket tartalmaz, és elengedhetetlenül szükséges az egész vállalat adminisztrálásához".