Keresztes Csaba

Bizonyos történeti korszakokban azonban az adott rendszer legitimációját csökkentő vagy semlegesítő írásbeli források szélesebb nyilvánosságra kerülését fokozottan korlátozták. Sőt, akár teljes mértékben igyekeztek lehetetlenné tenni. Az államszocialista időszak kormányzatának, hatalmi elitjének uralomra kerülése és működése visszásságait tartalmazó iratok valóban „veszélyt” hordoztak magukban, és ez igaz volt az ország elfoglalásának körülményeire vonatkozó dokumentumokra is. A hozzáférés, feldolgozás – és ezzel összefüggésben a természetesen a könyvkiadás – az 1945 és 1990 közötti időszakban bizalmi munka, felelősségteljes megbízatás volt. Nem végezhette el bárki, illetve a kiadási tevékenység is hosszabb folyamaton ment keresztül, így több lehetőség nyílt a nem kívánt tartalmak visszatartására.

Néhány esetben azonban hibázik a rendszer, vagy úgy is lehet mondani, hogy az illetékesek „fejében nem szólal meg a vészcsengő”, nem veszik észre, hogy túlmentek a politikai viszonyok által megszabott határokon.

Így történt az 1970 legvégén megjelent „Sorsforduló. Iratok Magyarország felszabadulásának történetéhez 1944 szeptember – 1945 április” című két kötetes munka esetében is.

Ismert volt eddig is, hogy a kiadványt a terjesztéséből visszavonták, szerkesztőit pedig pártfegyelmivel sújtották, a sajtó híradásait tilalmazták. A korabeli vádak a „megszállás”, „elhurcolás” stb. kifejezések megjelentetésére összpontosultak, valamint a pártvezetés – külföldről érkező bírálatok nyomán – azt nehezményezte, hogy több dokumentum a „szovjet katonák erőszakoskodásáról, fosztogatásáról, s arról beszél, hogyan hajtották az embereket gyűjtőtáborokba stb.” „Mindezek miatt a kötet megengedhetetlen, torz képet ad a felszabadulásról” – szögezték le az 1972. év elején, az ügy kipattanásakor. Elrendelték a könyvforgalmazásának teljes leállítását, és ezzel egyetemben a közkönyvtárakból való visszavonását. Ezt követően a tudományos könyvtárak is csak „zárt” kiadványként kezelhették. (MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottság 1972. április 11-i ülése; valamint: A második világháború. Szerk: Ungváry Krisztián. Budapest, 2005. 779–781.)

Mi vezetett el addig a pontig, hogy egy tudományos kiadványt, ha nem is teljes mértékben, de eltüntessenek a nagyközönség színe elől?

A lényeg ebben az esetben is a részletekben lakozik, és ezért érdemes az anyaggyűjtés, a kéziratszerkesztés menetét alaposabban megismerni. Ezzel jobban megismerhetővé válik egyrészt a tudományos forráskiadás korabeli módszerei, másrészt a korszak mentalitása, intézményi működési mechanizmusa.

Ráadásul kiderül, hogy nemcsak a szerkesztőket vonták fegyelmi eljárás alá.

1965-ben, hosszú előkészítő munkát követően, megjelenhetett a 1945. évi földosztás történetére vonatkozó dokumentumkötet (Földreform, 1945. Budapest, Kossuth, 1965). A gyűjtőmunkát a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya alá tartozó levéltári hálózat végezte.

Az időrendben később lezajlott eseménysorról szóló forráskiadvány elkészülte után elérkezettnek látták a tervezett következő dokumentumkötet anyaggyűjtésének megkezdését, amely az időrendileg korábban lezajlott front-átvonulás eseményeit, illetve az újjászervezés körülményeit kívánta bemutatni. Kezdetben „Az élet megindulása” munkacímet adták a célfeladatnak és egyben a tervezett kötetnek.

A kiadás feladatait, a koordinációt ismét a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya (1968-tól Levéltári Igazgatóság, továbbiakban: LIG, vezetője Dr. Varga János) vállalta magára.

Munkautasítást készítettek és küldtek szét valamennyi állami levéltár igazgatójának. Ez a leírás még egy nagyon rövid és egyszerű változat volt: lényegében csupán a fő célokat és feladatokat rögzítették benne. Oka, hogy ezt a kutatást is a földosztási gyűjtőmunka során már „kiérlelt” elvek és gyakorlat szerint kívánták végrehajtani. Célként határozták meg: összegyűjteni a „felszabadult” Magyarország újjászületésének bizonyítékait, az élet megindulását tükröző iratokat. A gyűjtés kiterjedt minden olyan iratanyagra (állagra), melyek az adott területen (ezt nem határozták meg pontosan, hogy mit értenek ezalatt, azonban logikusan az adott megyei levéltárba került iratanyagra vonatkozott) és az 1945. évi őszi választásokig (vagyis 1945 novemberig!) terjedő időszakban keletkezett iratokat tartalmazzák. A feltárási munkálatok során már nem kellett figyelembe venni a földosztásra vonatkozó iratokat (kivéve az olyan állagokat, amelyek az említett témakör kutatásának befejezése után kerültek a levéltár őrizetébe). „A kutatás során különös gondot kell fordítani minden olyan irat kicédulázására, mely a felszabadulás napjától kezdve az élet megindulásának bármilyen jelét rögzíti (üzletek, üzemek, iparvállalatok munkájának megkezdése, a közigazgatás újjászervezése, új tisztviselők kinevezése, a rendőrség megalakulása stb.).” Egyelőre bővebb információval nem látták el a levéltári intézményeket.

Lehetővé tették viszont, hogy e központilag kiadni kívánt kötet mellett, a kimaradt iratokból, saját megyei jellegű kiadványt is megjelentethetnek. E lehetőséggel sokan élni is kívántak, azonban időközben kiderült, hogy az elképzelés nem minden esetben találkozott a megye tanács- és pártvezetésének szándékaival, egyetértésével, illetve a pénzügyi lehetőségekkel. Sőt, személyi és szervezeti feszültségek is kialakultak, leginkább a helyi levéltár és a megyei szervek között. A problémákat észlelve LIG igyekezett közvetíteni és saját maga is tett lépéseket a helyi forrásanyag kiadásának biztosítására.

A munkát szeptember elsejével kellett megkezdeni. Ez a vidéki levéltárak nagyobb részben meg is indult, azonban az Országos Levéltár „óvást” emelt, kijelentve, hogy az adott évi munkatervében ilyen feladat nem szerepel. Emellett a kiadvány gondozásába a korabeli  Népi Demokratikus Osztály bevonását is javasolták, főleg azon okból, mert e szervezeti egység „előreláthatólag az anyag legjelentősebb és legterjedelmesebb részét fogja szolgáltatni”. (Mint látni fogjuk, végül nem így lett.)

Az időközben jelentkező technikai jellegű problémákat nem ecsetelem (pl. a cédulakartonok méretének és kitöltésének problémái, munkanapok elszámolása stb.), csupán azt jelzem, hogy a vidéki levéltáraknak jelentősen át kellett szervezniük a tudományos kutatásra előzőleg kialakított intézményi és egyéni terveiket. Végeredményben a feladatokat személyre szabva osztották szét, pontos ütemezést igyekezvén kialakítani. A LIG elsőként a feltárandó iratanyagok listáit kérte be, illetve szerkesztőbizottságot állított fel. Ennek tagjai lettek: Balogh István (nyíregyházi levéltár, Jenei Károly (Országos Levéltár), Kanyar József (kaposvári levéltár), Karsai Elek (Országos Levéltár), Szabó Ferenc (gyulai levéltár), Takáts Endre (veszprémi levéltár), valamint a Történettudományi Intézet munkatársa, M. Somlyai Magda (az „M.” betű a férjét, Molnár Jánost jelzi, aki ekkoriban a Művelődésügyi Minisztérium miniszterhelyettese volt). A bizottsági tagok maguk között felosztották a megyei területek felügyeletét, azonban az érdemi szerkesztési munka fokozatosan átkerült Karsai Elek és Somlyai Magda feladatkörébe.

Részletes feltáró terv a fondokhoz és állagokhoz

A gyűjtés befejezésének első határidejét 1967. július 1-jében szabták meg. Ezt az időpontot azonban módosítani kellett – kissé ellentmondásos érveléssel. 1966 májusában ugyanis arról értesítették az állami levéltárak igazgatóit, hogy az átnézett iratanyag vártnál nagyobb mennyisége miatt határidő-módosítás szükséges. A megjelenés biztosítására átalakították az adott évi munkaterveket is, és az egyéb kitűzött levéltári feladatokat háttérbe szorították. Nem csak új munkatervet, hanem új kutatási jegyzéket is igényeltek. A végrehajtáshoz egy új útmutatót is készítettek, melynek relevánsabb pontjait érdemes teljes egészében idézni.

A munkautasításban, az időközben szerzett hasznos tapasztalatok alapján, egyrészt a további munkamenet „lerögzítésének” (!) szükségességét hangsúlyozták, másrészt megfogalmazták a gyűjtési feladat beillesztésének fontosságát „a felszabadulás utáni korszak történetének kutatásába”. Ez utóbbi gondolatsort, meglehetősen nagyívű módon, a következő kijelentéssel folytatták: „[…] lényegében eldőlt az a korábban sokat vitatott kérdés is, lehet-e, kell-e, történészi feladat-e a kortörténetet (Zeitgeschichte) írni, illetve az erre vonatkozó levéltári anyagot feltárni. Korszakunk túlfűtött politikai légköre azomban [sic!] nemcsak nehézzé teszi, hanem egyben táplálja is a jelenkori történet [sic!] megírásának igényét, szükségességét. Ezzel magyarázható, hogy ma már a burzsoá történetírásnak sem mostohagyermeke a jelenkori történet. […] nem véletlen, hogy a legtöbbet vitatott probléma 1944–45, a felszabadulás körülményeinek, a felszabadulás utáni első hónapokban ható politikai, társadalmi, gazdasági erők mozgástörvényeinek tisztázása. Ez teljesen érthető, hiszen nem kevesebbről van itt szó, mint – ha tartalmilag nem is, de formailag egy feltétlenül új típusú – forradalom jellegének meghatározásáról. Ennek világos elemzése mind ideológiai, mind tematikai szempontból alapvető fontosságú. Ma, az egyértelmű marxista-leninista politika érvényesítéséért folytatott harc idején, ugyanis parancsoló szükség világosan látni, milyen talajról, milyen feltételekkel indult a szocializmus építése. […] történészeink és levéltárosaink a kérdés fontosságát hamar felismerték s az egyéni kutatásokkal elérhető maximális mélységig már feltárták. Az utóbbi időben azonban megakadt, helyesebben nagyon meglazult a tények feltárása és kezdett elburjánzani az új eredményeket nem hozó vitatkozgatás. Ez nem történészeink szubjektív hibája. Itt egyszerűen arról van szó, hogy míg a középkori témáknál szinte számszerűen meghatározható a feltalálható és felhasználható oklevelek száma és az újkoriaknál is ugyanez legalább folyóméterekben kifejezhető, s jó témaválasztás esetén nem haladja meg az egyéni teljesítmény határát, addig néhány átfogó, alapvető fontosságú, fel nem bontható jelenkori témánál egyetlen kutató nem képes megbirkózni a rendelkezésre álló, és a téma árnyalt feldolgozásához elengedhetetlenül szükséges iratanyag óriási tömegével.” Mindezek okán meg kell találni „új történelmi periódus sajátos követelményeiből, sajátos feltételeiből adódó sajátos kutatási, feldolgozási módszereket” (melyet egyébként, tették hozzá, más népi demokráciákkal együttműködve lehet igazán „kibontakoztatni”). És ismét visszatért a kapitalista rendszerrel való példálózás: „a nyugati történészek – mindenekelőtt az NSZK-ban és az USA-ban – az utóbbi időben rendkívül megélénkült kelet-kutató (Ostforschung) tevékenysége is a kutatómunka elvégzésének fontosságára int.” Ezért a LIG e gyűjtéssel az „egyik legégetőbb történeti probléma megoldásának cselekvő részesévé” kívánt válni. A központi országos, illetve a megyei dokumentum kötetek és helytörténeti monográfiák elengedhetetlenül fontos láncszemei lesznek az országos szintézis megszületésének. Kijelentették, hogy a levéltárosokat nem kívánják kényszeríteni ilyen kiadványok elkészítésére, ezek vállalása vagy elutasítása szuverén joguk, a téma szempontjából fontos anyagok cédulázása viszont hivatali kötelesség, mivel erre munkaidőt biztosítanak.

Az útmutatóban érzékelhető bizonytalanságot valószínűleg a már tartó gyűjtőtevékenység tapasztalatai ihlették. Ilyen nagy vállalkozása még nem volt a levéltári hálózatnak (ezt le is írták), ráadásul a korszak is, amelyre a kutatómunka irányult, nem rendelkezett „kijegecetesedett” (!) történészi gyakorlattal. Érezték, hogy a munka valamennyi fázisát nem fogják tudni az elejétől végéig kellően áttekinteni. „Ezért számolnunk kell azzal, hogy feltáró munkánk során érnek majd bennünket meglepetések, váratlan nehézségek. Ezeket csak közösen a munkában részt vevők levéltárosok segítségével leszünk képesek leküzdeni. Várjuk minden munkatársunk építő bírálatát, javaslatát.”

E hosszú bevezetőt követte a lényeg, a munka céljának meghatározása: azokat a levéltári iratokat kellett elsősorban feltárni, amelyek az adott terület (így város, község) „felszabadítására” vonatkoznak, attól kezdve, hogy az adott terület hadműveleti területté vált. Lényegi dokumentumként jelölték meg az elfoglaló katonai parancsnokok első rendeleteit, a közbiztonság helyreállítását, az üzletek, az üzemek megnyitását „stb.” (tették hozzá). Továbbiak: a harcoló katonai alakulatok ellátására vonatkozó iratok, az élelmiszer, mezőgazdasági és ipari nyersanyag, iparcikkek beszolgáltatása, közmunka-erő kirendelése (és ez esetben is megjelent az „stb.” rövidítés), a közbiztonság állapota a harcok előtt, alatt és után. A háborús károk: személyi és anyagi (utóbbiba értve mindent), továbbá mind az a veszteség, ami a polgári lakosságot a kiürítés közben érte. Az élet első jelei a közigazgatásban (polgárőrség, nemzetőrség, rendőrség létrehozása), mezőgazdaság (szántás-vetés, állatállomány mentése és gondozása, az 1944. évi termés betakarítása, földek aknamentesítése és hasonlók. Az ipari termelés újraindításának bármely jele, a közlekedés helyreállítása, a közoktatás megindítása. „A felszabadult lakosság önálló, spontán politikai akciói”, beleértve a régi közigazgatás átvételét, pártok és szervezetek létrehozását. Az 1944. decemberi nemzetgyűlési választások. Közegészségügyi helyzet, közellátási helyzet, pénzügyi igazgatás, statisztikák. E témák kiegészültek még a következőkkel: „Deportáltak, hadifoglyok hazatérése, ezzel kapcsolatos munkába állítási- lakásproblémák. Volt SS-ek, Volksbundisták ellen hozott intézkedések. Menekültek elhelyezése.”

A felsoroltak – melyeket egyébként a dokumentumkötetben is leközöltek – meglehetősen tág teret engedtek az iratgyűjtés lehetőségeinek. Korlátozást nem foglaltak írásba.

A kutatás azon időszakkal kezdődik, amelynek első napján az szovjet csapatok átlépték az 1937. december 31-i határokat, vagy amikor a település (megye) hadműveleti területté vált. Végződik 1945 június végén, amikor az adott nemzeti bizottságok hatásköre rendeletileg leszűkült, és ismét működni kezdett a régi közigazgatási a rendszer. (Tehát már nem 1945 ősze a befejezési dátum.)

A feltáró munkát 1967. második negyedévére kellett befejezni.

A továbbiakban a cédulázás módszereit ismertették. A körlevélhez tartozott egy melléklet is, amelyben felsorolták a legfontosabb átnézendő, minden megyére jellemző, korabeli szervezetek neveit.

Az átvizsgálandó levéltári fondok listája
 

A feltáró munka befejezése egyre jobban csúszott. Nemcsak az 1966. év, hanem a teljes 1967. év a gyűjtéssel telt el, sőt, mint látni fogjuk, az az 1968. évben is tartott. A területi felügyelettel megbízott szerkesztőbizottsági tagok, de legfőképpen a két „vezető” szerkesztő, Karsai Elek és a Somlyai Magda, többször személyesen szálltak ki egyeztetésre a megyei levéltárakba, illetve az összegyűlt cédulaanyag helyszíni átnézésére. Több esetben szerkesztői értekezleteket is tartottak, amelyen szintén átvizsgálták az időközben összegyűlt cédula anyagot. A LIG ekkoriban többnyire csak a munka előrehaladását kísérte figyelemmel (Varga Sándorné helyettes vezető), és ennek során jóvá hagyta az esetleges éves munkaterv-módosítási kérelmeket is.

E kérelmekben a megyei levéltárigazgatók többször is igyekeztek a koncepciót saját meglátásaikkal, ötleteikkel segíteni.

A pécsi levéltárban olyan nagy mennyiségben találtak iratanyagot, hogy annak határidőre történő ki cédulázását csak tervmódosítás útján vélték lehetségesnek. Nyíregyházi levéltár ellenben azt jelentette ki, hogy „az összes feltárt iratanyag annyira szegényes, hogy egyáltalán nem ad képet a valóságos eseményekről, ezek alapján [a] 3–4 hónap alatti események még vázlatosan sem rekonstruálhatók. […] A feltáró munka ezzel be is fejeződött, a levéltár anyagában új és feltáratlan anyag nem található.” A front áthaladásának elhúzódása miatt az országrészek közötti jelentős különbségre, „fázis-eltolódásra” inkább a dunántúli igazgatók hívták fel a figyelmet. A területek viszonyaiban, nemcsak időben, hanem a lakosság összetételében, az események lefolyásában is, jelentős eltérések voltak tapasztalhatók. „Nem lehet 1945 június hó végét záró terminusok venni.” – jelentette ki a veszprémi levéltár vezetője, aki Sopronban járt „tapasztalatcserén”. „Hiszen itt [ti. Sopronban] ekkor még csak az első tétova lépések történhettek meg, míg az ország keleti része már 1944-ben szabad földnek számít. Érdekes, hogy a debreceni kormány rendeleteit csak 1945 áprilisában kapják meg a soproniak. A brennbergiek pedig értetlenül állnak egyes rendeletekkel szemben, amelyek sokkal előrehaladottabb állapotban lévő területek szüleményei.  […] Brennberg esetében pedig a csaknem 98%-ig volksbundista bányászok létbizonytalanságát (internálás?, kitelepítés?) is figyelembe kell vennünk. Ugyanez áll a sváb községekre is.” Hasonlóképpen nyilatkozott a győri levéltár vezetője is: „A munkautasítás általános irányelveivel, célkitűzéseivel általában egyetértek. Az anyag feltárás időszakát illetően azonban megjegyzem, hogy annak záró dátumát nem lehet kategorikusan 1945 június végével megjelölni, mert lesznek megyék (városok), ahol a kutatásokban tovább kell mennünk még egy-két hónappal, hogy az összefüggéseket világosan lássuk. Ez a helyzet pl. Győr esetében is, ahol több község Nemzeti Bizottságát, Termelési Bizottságát a rendészeti okokból feloszlatják. E jelenségek magyarázatát csak később találjuk meg, amikor a helyzetjelentésekben említés történik arról is, hogy a sváb lakosság szervezkedni kezd, a volksbundista mozgalom ismét aknamunkát kíván végezni.” Székesfehérvárnak más gondjai adódtak, ugyanis a vonatkozó téma feltárásában az elmúlt évek során már több kiadványt, vagy tanulmányt publikáltak. Már a földreform-történet feltáró munkájával párhuzamosan több önálló kutatást folytattak a háborús események megismerése céljából. „Nyilvánvaló azonban, hogy az útmutató újabb szempontjai szerint az átnézett iratsorozatokat újra meg kell vizsgálni. Erre a munkafajtára az éves tervünk mintegy 30 munkanapot irányzott elő. Jelenlegi helyzetben azonban kb. 80 munkanappal lehetne csak jelentősebb előrehaladást elérni a kutatásban.” Megkérdezték azt is, hogy a korábban feltárt és publikált iratokról készítsenek-e újra cédulát, „mivel ezeknek az iratoknak, újságcikkek és visszaemlékezések az átvétele a forráskiadványból nem kerülne fáradtságba a szerkesztőknek sem.” (Engedélyezték.)

Az 1967 során folyamán beküldött „feltáró” cédulák kísérőleveleiben néhány levéltárvezető további érdemi információkkal szolgált. Győr esetében meglepetéssel vették észre, hogy a gyárak anyaga mennyire kevés adattal-irattal szolgált (pl. a Kühne-gyár esetében semmit sem találtak). Feltételezték, hogy a „legfontosabb iratok a kitelepítések kapcsán külföldre (nyugatra) kerültek, illetve háborús, vagy egyéb okok folytán megsemmisültek.”

A gyulai levéltár arra hívta fel a figyelmet, hogy a pártarchívumok anyagának átnézésére is szükség van „mert a közigazgatási és nemzeti bizottsági anyagokból az MKP szerepe nem dokumentálható kellő súllyal”. (Valószínűleg megbeszélték ezt a problémát a helyi párttal, mert a megyei MSZMP bizottság átnézte a saját archívumának anyagát, és a levéltár rendelkezésre bocsátott 55 darab cédulát.)

Pécsen (is) részt vett a cédulázásban a levéltár vezetője, aki a főispáni fond Általános iratok állagát cédulázta ki: „Ebben elsősorban a gazdasági helyzetre, a termelőeszközök pusztulására, a mezőgazdasági munka beindítására, az árak emelkedésére, az üzemek vagy gazdaságok termeléséhez szükséges feltételek megteremtésére vonatkozóan vannak adatok. De található benne néhány érdekes, a rendőrség újjászervezésére, a NB és az ÜB működésére vonatkozó anyag is.” A szegedi igazgató szerint a kijegyzetelések tárgya: „jobbára az újjáalakult a város igazgatásnak a felsőbb kapcsolatok hiányában az egész törvényhatósági és államigazgatási területére való kiterjedése, a gazdasági életnek a város igazgatás hatáskörébe való vonása és irányítása, valamint a környékbeli községek igazgatásának megszervezése körül forogtak.” A makói polgári városparancsnokság a szovjet katonai parancsnokság irányítása alatt állt, ezért iratanyaga „érdekesen tükrözi a kapcsolatot". A szekszárdi levéltár anyagának egy része „töredékesnek” minősült, így például a központi járási főszolgabíró anyaga, a Közigazgatási Bizottság anyaga, és a megyei rendőrkapitányság anyaga is. A pénzügyi igazgatóságét „hiányosnak” nevezték. „A dobolási szövegeknél, a nemzeti bizottsági anyagnál, valamint a községi közigazgatási anyagnál a legjellegzetesebb és területenként kiválasztott anyagot dolgoztuk csak fel, úgyhogy a harcok tovább húzódására, valamint az egyes területek és közösségek lakosságára, nemzetiségére és főfoglalkozására legjellemzőbb képet lehessen mutatni (pl. [a] Bonyhádi járásból paraszti és bányász lakosságú községet is feldolgoztunk, de magát Bonyhádot is, mely megyei viszonylatban ipari jellegű település).”

Elgépelés, de mégis találó: „Az élet megundulása”
 

A fent idézetek, szövegrészek abból a szempontból is érdekesek, hogy igazából nem tükröződik belőlük semmiféle „ideológiai bizonytalanság”, és egyéb esetben sem volt tapasztalható (írásbeli) érdeklődés az iránt, hogy mely szövegek közölhetők vagy sem. Természetesen a levéltári munkatársaknak könnyebb dolguk volt: tisztában voltak vele, az átnézett és kicédulázott szövegek válogatáson fognak átesni, tehát magából az iratgyűjtésből „baj nem lehet”.

Az elméleti eligazítások illeszkedtek a kor szokásrendjébe. Minden évben több szakmai-ideológiai oktatási alkalmat tartottak a levéltárosok számára. Az anyaggyűjtés időszakában a korszakra vonatkozóan is zajlottak ilyen típusú előadások. (Pl. Somlyai Magda is tartott az 1944/45. év időszakának közigazgatási kérdéseiről szemináriumot.) Ezen kívül fennmaradtak a Szombathelyen megrendezett, ún. nyugat-dunántúli ideológiai konferenciák jelentései. A folyó forrásgyűjtés okán, természetesen, már főleg annak „problémaköre kérdéscsoportjait” elemezték ki, és az általános politikai helyzetet vendég előadókkal, míg a helyi sajátosságokat pedig hozzászólások révén igyekeztek tisztázni. Pl. „A referátumhoz különösen L. A. szólt hozzá, a magyar-német ellentétek kiéleződéséről, és az ezzel az általános magyar összefogás lehetőségeinek bővüléséről. R. J. érdekes jelenségként említette, hogy Sopronban, ahol a lakosság többsége német anyanyelvű volt, német katonai atrocitás kevés történt. Magam az ideiglenes nemzetgyűlési választások lefolyásáról mondtam el néhány adatot.” Más esetben „L. A. számolt be a győri nemzeti bizottság működéséről és T. A. az enyingi járás háborús sorsáról és az élet ottani megindulásáról. T. több fondnak a járásra vonatkozó adatait foglalta össze. Mindkét referátumot elég élénk vita követte. […] Ugyanezt folytatjuk, azzal a különbséggel, hogy az elkészítendő megyei dokumentum kötetek tárgyát, módszerét, beosztását, a közlendő iratokat vitatjuk meg.”

Más megyékből is jelezték, hogy a „fő” kiadvány anyaggyűjtésével párhuzamosan a „saját” helyi dokumentumkötet összeállítását is végzik.

Voltaképpen semelyik kiadvány esetében nem sikerült tartani a kezdetben kitűzött határidőt, a feltáró munka a teljes 1968. évben folytatódott. (Ekkoriban már a helyi sajtóanyag releváns híreinek beemelését is szorgalmazni kezdték.) A LIG az 1968. év december 31-ében határozták meg a helyi kötetek szerkesztése befejezésének határidejét. Meglehetősen furcsa, hogy az OL ajánlkozása (és munkája: 1967 augusztusban 239 tematikai cédulát küldtek meg a gazdasági szervek osztályáról) ellenére néhány gazdasági szerv (Vadásztöltény RT, Kisgyóni-Bakonyvidéki Bányák, Bauxit Központ, Magyar Kereskedelmi Bank) anyagát a Fejér megyei igazgató nézte át. Az OL Népi Demokratikus Osztálya 260 cédulát készített. Vagyis az OL gyűjteménye meglehetősen kevés anyagot szolgáltatott. A Külügyminisztériumtól engedélyt kértek a központi irattárban való kutatásra, viszont nem derült ki, hogy ezt megkapták-e.

Az 1969. év közepére kb. 40000 mutatócédula készült el. (Ezek a LIG anyagában nem maradtak fenn.)

A központi kötet anyagválogatási munkálatai is átcsúsztak az 1969. évre. Ennek elvégzése kezdetben a szerkesztősbizottság tagjaira, majd egyre inkább Karsai Lászlóra és Somlyai Magdára hárult. Karsai részére külön munkaidőt biztosítottak a szerkesztési ügyek elvégzésére. (A változás a dokumentumkötet bevezetője ekként aposztrofálta: „[…] az a korábbi elképzelés ugyanis, hogy egy szélesebb szerkesztőbizottsága legyen a kötetnek, nehézkes volt és hamarosan ide módosult (!) […]”)

Ez utóbbi feladat helyszíni kiszállásokkal is együtt járt: a tavasz folyamán a beküldött cédulák alapján a lényegesnek vélt iratokat az adott levéltárban kiemeltették, és helyben átnézték. Az előzetes tervekkel ellentétben erre kevesebb idő szükségeltetett, a kiválogatás jelentős részét a cédulaanyag átvizsgálásával Budapesten végezték el. (Ekkorra kiderült, hogy több tervbe vett vidéki kötet kiadása ellehetetlenül, így azokból is vettek át iratokat.) A kiadott kötet bevezetője a válogatás szempontjairól is tájékoztatást adott: „Az iratválogatás legfontosabb szempontja volt, hogy teljes keresztmetszetet nyújtson. Az élet minden területére kiterjedjék és a helyzeteket, a megoldási törekvéseket, a megoldást, a legváltozatosabb formában – úgy ahogyan az a valóságban volt – szemléltessék.”

A levéltárak által elvégzett munka számszerű eredménye
 

Közben a kiadás pénzügyi támogatásban is részesült: a Központi Kulturális Alap 409000 forintot biztosított az összköltségek fedezésére. Ebből az Alap 265000 forintot szánt a nyomdai költségekre, és a kiadvány értékesítéséből származó bevétel visszautalását is elvárta. (Összehasonlításképpen: 1968-ban a havi bruttó átlagkereset 1928 forint volt).

A LIG azonban már – 3000 kinyomtatott példány esetén, melyből 500 példány a könyvtáraknak juttatandó ingyenpéldány volt – magasabb, 320000 forintos nyomdaköltséggel számolt. Egy könyvpéldány árát 90 forintban határozták meg.

A megfelelő nyomda keresése sem ment egyszerűen, és a tárgyalások-visszamondások miatt ez is késleltette a kiadvány megjelenését. (1969 októberében még bíztak az összesen 100 ív terjedelmű kiadvány 1970. áprilisi megjelenésében.) Végül a nyomdai munkálatokat a Békési Nyomdavállalat vállalta el, a szöveganyag beküldésének 1969. december 31-i határidejével. Ezzel egyetemben a helyi levéltárvezetőt kérték fel a nyomdai előkészítés felügyeletére.

A nyomdakész kötet összeállításához a kiválogatott iratok legépelése-összeolvasása is szükségeltetett. Ezen munkálatokat az adott megyei levéltárban, helyi megbízottak végezték, míg a beérkezett tisztázatokat Karsai Elek ellenőrizte. (Talán nem érdemtelen megadni az akkori árakat is: a négy példányban készített gépelési díj 3 forint volt oldalanként. Az összeolvasást órabérben fizették, 10 forintot adva érte úgy, hogy egy óra alatt 13–15 oldal volt összeolvasandó.)

A szöveggondozás, korrektúrázás a vártnál (az ilyen esetekben is „szokásosnál”) szintén lassabban haladt, és nem is fejeződött be 1969. december 31-ére.

A leközlendő dokumentumanyagnak 1970 februárjában is csak kb. harmada volt nyomdakész állapotban. Karsai Elek a még fennmaradt iratanyag feldolgozását március 5-re ígérte, úgy, hogy március 8-án amerikai tanulmányútra szándékozott menni. Csak ezt követte volna a Somlyai Magda általi bevezető tanulmány- és jegyzetíró munka, majd a nyomdai kivitelezés folyamata.

Karsai Elek jelentésének részlete az elvégzett munkálatokról
 

A szerkesztés időszakaszának további csúszása is valószínűsíthető volt, és ennek lehetőségétől a LIG komolyan megijedt. „Mindez azt jelenti, hogy az eredetileg április 4-ig megjelentetni kívánt kötetnek még 1970-ben történő megjelenése is veszélyben van. Ahhoz, hogy legalább 1970 december elején a munka az üzletekbe kerülhessen, legkésőbb május elején a kézirat egészének a nyomdában kell lennie. (Felszabadulási kiadvány elvileg se tolható el a jubileum évéből más esztendőre, pénzügyi fedezet is csak 1970-re áll rendelkezésre).” Mindezen okokból határozott utasítást adtak a szerzőpárosnak: egyrészt az összedolgozásra, másrészt a május 1-jében kijelölt új határidő betartására. Ezzel összefüggésben nem engedélyezték Karsainak az amerikai ösztöndíj igénybevételét Bár a szerkesztő ezt méltánytalannak nevezte, a LIG kitartott az álláspontja mellett: annak ismeretében adtak előzetes engedélyt a külföldi útra, hogy a kézirat decemberben már nyomdakész lesz. („Ezt az álláspontot mindannyiszor hangsúlyozták előtte, valahányszor a kiadvány megbeszélés tárgya volt.”) Apelláta nem volt, a döntést tudomásul kellett venni.

Egy el nem fogadott címlapterv
 

A két kötetessé növekedő mű első kötetének anyaga 1970. március 10-re állt össze. A tárgymutató tervének elhagyása és csupán tartalommutató készítése sem gyorsította meg a folyamatot, hiába igyekezett a LIG pontosan ütemezni a befejező munkálatokat. Augusztusig kb. a szöveganyag fele volt betördelve és átadva a nyomdának. A fennmaradó rész szerkesztésének-tördelésének befejezését ismét sürgetni kellett a LIG-nek. (Hozzátették: „Fizetés csak a megjelenés után.”)

A nyár és az ősz folyamán sikerült véglegesíteni a teljes dokumentumanyagot. Közben mind a megnövekedett terjedelemre, mind pedig az emelkedő papírköltségre hivatkozással további támogatást kértek és kaptak a minisztériumtól.

A kiadás összesen ~480000 forintba került, melyből csak maga a nyomdaköltség 361000 forintot tett ki (szerzői tiszteletdíj: 75000, gépelés-összeolvasás-járulékok és egyéb költség: 40500, kiküldetés: ~4000).

Szerkesztői jelentés – vélhetően a minisztérium vezetése számára – még a nyomdába küldés előtti időszakból
 

A kötet 2500 eladásra szánt példánya 1971 elején került könyvárusi forgalomba. A többi, az ajándékozásra szánt 500 darab a LIG kezelésében maradt. Ez utóbbiból minden korabeli meghatározó intézmény és személy kapott egy-egy tiszteletpéldányt.

A LIG pontosan számon tartotta, hogy e példányok hova jutottak el. Érdemes ezt – a teljesség igénye nélkül – szemlézni. A kötetből a munkában részt vevő levéltárakon kívül kapott mindegyik megyei és a fővárosi tanács VB kulturális elnökhelyettese, a Párttörténeti Intézet és a Párttörténeti Közlemények szerkesztősége, a Népszabadság és a Népszava napilapok szerkesztősége, a minisztérium vezetői, Óvári Miklós (MSZMP KB), az I. kerületi MSZMP szervezet, a Hadtörténeti Intézet, Zagyva Imre (Minisztertanács Tanácsszervek Osztálya), Tatai József (Külügyminisztérium). Összesen 392 kötetet ajándékoztak el. (Utólag mindennek a bizonyítására még az átadókönyvek vonatkozó lapjait is kiszakították a helyükről és megőrizték!)

A különféle sajtóorgánumok viszonylag mérsékelten foglalkoztak az új dokumentumkötettel, azonban a megjelenéstől számított egy éven belül (amíg a terjesztés és a híradás szabad volt) néhány újság közölt cikket a megjelenésről.

Röviden adott hírt a Népszabadság a dokumentumgyűjtemény megjelenéséről

 

Hír a Magyarország című hetilap 1972. január 9-i számából
 

Egy részletesebb cikk címe az Észak-Magyarország c. napilap 1972. február 11-i számában
 

Az 1972. év márciusa azonban fordulatot hozott. Az állampárt funkcionáriusainak figyelmét a dokumentumválogatásra nem a megküldött tiszteletpéldányok, hanem a Külügyminisztérium hívta fel. A bevezető részben már említett vádak kifejtését követően az Agitációs és Propaganda Bizottság kimondta a verdiktet: a köteteket be kell gyűjteni, a kiadásért felelősöket felelősségre kell vonni. Fel kell hívni a pártbizottságok és a minisztériumok figyelmét arra, hogy milyen súlyos politikai következményekkel járhat az „ellenőrzés elmulasztása, a kiadási rend megsértése”. Valamint „annak érdekében, hogy elkerüljük a szélesebb közvélemény figyelmének felkeltését a kötetek iránt, intézkedés történt, hogy a napi és irodalmi sajtó a kötetekről ismertetéseket a továbbiakban ne közöljön. A Párttörténeti Közlemények rövid, a gyűjteményt elitélő írást jelentet meg”.

Ez hamarosan meg is történt, s a nevezett kiadványban, recenzió gyanánt, Strassenreiter Erzsébet bírálta meg a művet.

Ő a szövegközlésnél kialakított az időrendiséget (két hatalmi rész iratai egymás mellett szerepelnek) „a szerkesztők hibás koncepciójának” minősíti, amely „a valóságot torzító” képet ad a „felszabadulásról”. Mindez összefügg azzal is, hogy a gyűjtemény „archeográfiai megmunkálása nélkülözi a tudományos igényességet, az ilyen jellegű kiadványoknál különösen megkövetelendő pontosságot és a szigorú forráskritikát”.

A recenzor gondosan összeszámolta a leközölt iratokat, s abból statisztikát is vont: két részre oszthatók a dokumentumok, az egyikbe a „fasiszta kormányzat” iratai sorolhatók (ez a publikált dokumentumoknak mintegy 22% -a”, 161 irat), a másikba a „felszabadított területekről” származó iratok tartoznak („mintegy 78%”, 576 irat). Az előbbi „nem utolsósorbar azért érdemel figyelmet, mert a felszabadulást egy több tekintetben reakciós, zömében konzervatív társadalmi rétegnek, a régi közigazgatási hivatalnokoknak a tevékenységén és szemüvegén keresztül láttatja”, és ezek között „egyetlenegy nem fasiszta eredetűt sem találunk”, pl. a „demokratikus és munkáspártokról, a partizánharcokról, a munkásoknak a gyárak leszerelése, elhurcolása, megsemmisítése ellen kifejtett akcióiról”.

Az utóbbi, vagyis a már front mögött keletkezett „576 irat zöme, kb. 56% -a az ország tiszántúli vidékéről való, s ennek is nagy része viharsarki. Ezzel szemben Észak -Magyarországról kb. 15%, a Dunántúlról kb. 14 %, a Duna-Tisza közéről kb. 4 %, Budapestről és környékéről kb. 9%.” Mivel ebben a részben szerepeltek a szovjetekre leginkább dehonesztáló kifejezések és mondatrészek, megpróbált valamiféle magyarázatot adni. Ebben az esetben is a közigazgatási apparátusra hárítja a felelősséget, akik „igyekeztek kizárólag a szovjet parancsnokokra hárítani a felelősséget, nem utolsósorban saját személyük védelmében is. Az sem tekinthető véletlennek, hogy ugyanakkor a németek és a magyar fasiszták pusztításairól, rombolásairól, nép- és nemzetellenes tevékenységéről és az ebből fakadó gazdasági nehézségekről ezek a vezetők beszámolóikban ritkán tettek említést”. […] „Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szovjet hadsereg nemes tetteiről, segítőkészségéről, a munkában, az újjáépítésben, a vasutak és a hidak helyreállításában, a magyar szervekkel közösen kifejtett erőfeszítéseiről legalább annyi, ha nem több iratot gyűjthetnénk össze, mint amennyit a szerkesztők a robotról stb. emeltek ki”.

Mindezeken kívül is számos bírálatot fogalmaz meg. Bár a bevezető tanulmányban a szerkesztők méltatták a kommunista párt tevékenységét és szerepét, a dokumentumokban ez nem kapott megfelelő hangsúlyt. Nem tartotta helyes módszernek, hogy a „tömegek, vagyis a munkásosztály, a parasztság, a középréteg, az uralkodó osztályok magatartását a lakosság gyűjtőfogalma alatt vizsgálja”. „De kérdés az is, hogy egyszerű emberek biztonságos helyre húzódását a várható véres harc elől lehet-e a szovjet hadsereg előli politikai meneküléssel azonos jeleségnek tekinteni?” […] „Az uralkodó osztályok képviselte gyárosokon, földbirtokosokon, nagykereskedőkön kívül az államapparátusból elsősorban az a menekült el, amelyik a közigatásban, a politikai és a gazdaéletben vezető állást töltött be, s politikai hatalmát és egzisztenciáját ellenforradalmi rendszerben a tevékenységgel biztosította.” Nem mellékes az a megjegyzése sem, amely a magyar hadseregről szól és a „töredékes anyag alapján a Sorsfordulóban olyan kép alakul ki, hogy zömmel végig harcolt.” (Dokumentumok és valóság. Megjegyzések egy forrásgyűjteményhez. Párttörténeti Közlemények, 18. évf. 1972. évi 1. sz. 184–192.)

Mivel a kötet a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Igazgatóságának kiadásában jelent meg, felelős kiadó pedig Dr. Varga János az Igazgatóság vezetője volt, ellene is belső eljárás indult. 

Védekezés gyanánt a LIG vezetői (valamint a szerkesztők) Garamvölgyi József miniszterhelyettesnek igyekeztek magyarázatot adni a kiadvány szerkesztésének elveiről. (Megjegyzésre érdemes, hogy Garamvölgyi Varga Jánosnak korábbi évfolyamtársa volt.) Azzal érveltek, hogy a kutatás megkezdése előtt a párthoz és az illetékes miniszterhelyetteshez fordultak elvi és pénzügyi támogatásért, és ekkor a célkitűzéseket is ismertették „mind a feltárandó anyagok köre, mind pedig a felkutatandó és eddig kevés figyelemre méltatott témakörök tekintetében”. Miután a felvázolt célkitűzésekkel az illetékesek egyetértettek, a „pártközpont erkölcsi és politikai támogatásáról biztosított bennünket”. A párt könyvkiadója, a Kossuth azonban a várható ráfizetés miatt nem vállalta a kiadást. Viszont az összegyűjtött forrásanyag alapján közreadott egy népszerű kiadványt (a címét nem jelzik, vélhetően erről van szó: A felszabadulás krónikája: 1944 ősze - 1945 tavasza. Szerk. Karsai Elek, M. Somlyai Magda, Kossuth, 1970.). Számot adtak a hároméves kutatómunka átfogó jellegéről, és ennek alapján a széleskörű forrásgyűjtést „egyedülállónak” minősítették a „magyar történeti irodalomban”. Az összegyűjtött 200000 iratból kellett kiválogatni azt a közel 7000 dokumentumot, amely végül bekerülhetett a forráskiadványba. „A válogatás fő szempontja az volt, hogy a kötet az 1944 szeptember 23-tól 1945. április 4-ig terjedő időszakasz legjellemzőbb sajátosságait, vonásait mutassa be”, úgymond, „mind a két Magyarországon”. Külső rektort azért nem kértek fel, mert lényegesen megemelte volna a kötet költségeit. Hangsúlyozták, hogy a kötet dokumentumai lényegében már teljesen készen álltak amikor Varga János a hivatali munkáját megkezdte. Ő többször ki is fejtette, hogy a szervnek ez nem tartozik a kutatási körébe, és érdemben a kiadvánnyal foglalkozni nem óhajt. Ezt jelentette is hivatali főnökének. Nevét, mint felelős kiadóét, megkérdezése nélkül, a nyomda tette rá a kötetre „kijelentvén, hogy ez így szokás”.

Mikor kiderült, hogy a „munkaviszonnyal összefüggő kötelezettségszegés” fegyelmi eljárásának „fő csapása” a lektorálás elmaradására fog irányulni, bővebben is igyekeztek magyarázattal szolgálni. Varga János a lektorhiányt több okkal igyekezett indokolni: egyrészt a pénzügyi nehézségek miatt életbe léptetett takarékosság okán, másrészt a két szerkesztő személyének kvalifikáltságára tekintettel, harmadrészt pedig azért, mert többen elhárították ez irányú megkeresésüket. „Először a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesítésére, Ránki György elvtársra gondoltunk, aki azonban az egyik szerkesztő, Somlyai Magda ilyen irányú tájékozódásra elhárítóan reagált. Felmerült az a gondolat is, hogy az összeválogatott anyagot célszerű lenne magának Aczél György elvtársnak bemutatni, de ezt az ötletet az ő beosztására és elfoglaltságára való tekintettel elvetettük.” A kiadásra szánt anyag egy részét megmutatták Molnár János miniszterhelyettesnek, aki „a kötet tartalmának keresztmetszetét adta, megjelölte azokat az irattípusokat, melyeknek kihagyását indokoltnak tartotta. A szerkesztők a továbbiakban ennek figyelembevételével jártak el”. Sürgette őket a lemaradás miatti évfordulós időpont lezárulta is.

A fegyelmi bizottság színe előtt Varga János is és Varga Sándorné (a LIG helyettes vezetője) lényegében megismételte a jelentésekben leírtakat. Varga János mindezt bizonyítani tudta azzal is, hogy a LIG ügyrendjébe foglaltatta a munka felügyeletének Varga Sándornéra háruló feladatát. Nyomatékosította, hogy a „felelős kiadó” szerepkörről utólag értesült. Példát hozott a más kiadványok esetében a lektorálás elmaradásáról.

Varga Sándorné igyekezett a kötetet tartalmilag is megvédeni. A kifogásolt dokumentumokkal kapcsolatban „megjegyezte, hogy figyelembe kell venni az akkori történeti helyzetet. A szovjet csapatok egy fasiszta országba érkeztek, amelyet le kellett győzniük. A fasizmus elleni harcot folytató szovjet hadsereget élelmezni kellett, az országban sürgősen utakat, hidakat kellett építeni. A fasizmus elleni győzelemhez nem csak azzal járult hozzá a magyar nép, hogy egyes kiváló fiai aktívan harcoltak a fasizmus ellen, hanem azzal is, hogy a lakosság aktívan részt vett a legsürgősebb közmunkában. Ez részben önkéntes volt, részben nem. A kötet egész szelleme azonban azt tükrözi, hogy a nép az országban saját kezébe vette sorsának irányítását. A két kötet tudományos forráspublikáció szakemberek számára. […] Befejezésül kérte, hogy a »Sorsforduló« két kötetének egész mondanivalóját értékeljék, mert abból kitűnik egyértelmű politikai mondanivalója.”

A szóbeli és írásbeli érveket, magyarázatokat a minisztérium felső vezetése részben akceptálta. A Varga János ellen indított fegyelmi eljárást megszüntették, így a dokumentumkötet felelős kiadásáért nem terhelte felelősség. Azonban a „politikailag helytelen dokumentumokat is tartalmazó” kiadvány megjelenésével kapcsolatban megállapították, hogy megfelelő lektorok kijelölésével meg lehetett volna akadályozni e „káros forrásanyagok” publikálását. „E tekintetben a Levéltári Igazgatóság vezetőjének hivatali kötelessége a belső ellenőrzés gyakorlása” jelentette ki a határozat, s ennek elmulasztásáért Vargát írásbeli figyelmeztetésben részesítették.

(Ő később így emlékezett: „[…] nagy nyomás nehezedett rám, nem hiszem, hogy akadt még egy ember a levéltári területen, aki ellen annyi fegyelmit indítottak volna. 1970-ben a Sorsforduló c. forráskiadvány miatt jelentettek fel. Kiadója a Levéltári Igazgatóság volt, ám én a gyakorlati munkálatokban nem is voltam részes. A vád az volt, hogy a kötet szovjetellenes dokumentumokat is tartalmaz. […] Végül azonban sikerült bizonyítanom, hogy a kötet kiadásával kapcsolatos – általam aláírt – dokumentumon szereplő keltezés előtt én egy héttel külföldre mentem.” (Egy levéltáros-történész: beszélgetés Varga Jánossal. Levéltári Szemle, 50. (2000) 4. szám. 53.))

Varga Sándorné hasonlóképen járt. „Figyelembe véve azt, hogy Varga Sándorné elvtársnő jó szándékkal járt el, azon kívül munkájával szemben a korábbiakban semmiféle politikai kifogás nem merült fel, a pártnak régi tagja és nyugdíjazás előtt áll, miniszterhelyettes elvtárs fegyelmi eljárás mellőzésével az elkövetett hibáért írásbeli figyelmeztetésben” részesítette.

Érdemes idézni a fegyelmi bizottság állásfoglalását is. A bizottság elfogadta azt az érvelést, mely szerint a publikált dokumentumok tudományos célokat kívánnak szolgálni. Elsősorban kutatók tudják hasznosítani. „Minthogy azonban az adott időszak dokumentumai közlésének közvetlen politikai kihatása is van, célszerű lett volna a dokumentumok szelektálásánál e körülményre fokozottabb figyelemmel lenni. Egyes, másodlagos jelentőségű okmányok kihagyását a kötet tudományos értéke nem sínylette volna meg. […] a kiadásnak figyelnie kellett volna a korlátozottabb példányszámban és csak meghatározott szakmai körökben való terjesztésre is. Egyébként ezt igazolják a terjesztési adatok is.”

Kiemelendő, hogy a fegyelmi eljárásról Garamvölgyi József miniszterhelyettes egy feljegyzést készített a párt számára. (Másolatát Aczél Györgynek is megküldték!) Ebben összefoglalta az addig megismert tényeket, és magyarázattal szolgálta fegyelmi eljárások megszüntetésére (pl. „elérte a nyugdíjkorhatárt – 58 éves – s az emberség azt diktálja, hogy hogy egy régi párttagot ne így búcsúztassuk el munkahelyétől”). Viszont javasolta, hogy a kötet szerkesztői ellen induljon a pártfegyelmi eljárás.

E pártfegyelmi eljárás – akár a miniszterhelyettes kérésére, akár anékül – el is indult. Budapest I. kerületi pártbizottságnál nem voltak tekintettel arra, hogy a kötet – már többször említett – bevezető tanulmánya minden problematikus kifejezés alkalmazására, tárgyi adat használatára igyekezett, marxista-leninista magyarázatot adni. Fontosabb volt a szovjetek rosszallása, valamint a (valóban) lehetséges „negatív” társadalmi fogadtatás veszélye. Karsai Elek és Somlyai Magda megrovás büntetést kaptak. Rajtuk kívül Varga Sándornét is e párteljárás alá vonták, és szintén elmarasztalták. (Lásd részletesen, dokumentumként és jegyzetekként közölve: A második világháború. Szerk: Ungváry Krisztián. Budapest, 2005. 779–781.)

A botrány kirobbanását követően azonnal leállították a kötetek könyvesbolti terjesztését. Mint kiderült, az eltelt időszak alatt, a 2500 példányból 80 darabot értékesítettek (bár hamarosan további példánycsökkenéseket jelentettek!).

Hamarosan sor került minden kötet bevonására és néhány kivétellel a megsemmisítésre.

A kötelező összegyűjtésről nem csak az illetékes könyvtárak kaptak utasítást, hanem a megyei és a fővárosi művelődésügyi főosztályok vezetői is. Érdemes ezt is idézni. „A kiadvány Magyarország 1944 őszétől 1945 tavaszáig eltelt félévének eseményeivel foglalkozik. A szerkesztés hibái miatt a kiadvány tendenciózus félremagyarázásra ad lehetőséget a Szovjetunió történelmi szerepét illetően. A jelzett problémák miatt szükségessé vált a dokumentumgyűjtemény nyilvános forgalomból való kivonása és a megyei könyvtárba való begyűjtése. Kérem osztályvezető, főosztályvezető elvtársat, ellenőriztesse a könyvek bevonását.” Minden megyei illetékes levélben tájékoztatta a minisztériumot a megtett intézkedésekről. Végeredményben a műből a megyei központi könyvtárak két-két példányt zárt anyagként megtarthattak. A többit bezúzásra kellett átadniuk.

A Kiadói Főigazgatóság vezetőjének tájékoztatása a bezúzás elrendeléséről

A LIG birtokában maradt minden további példány is megsemmisítésre került.

A még a LIG birtokában lévő példányok átadása bezúzásra
 

A kiadványnak „utóélete” is van. Szintén az Észak-Magyarország című lap készített interjút Litván György történésszel, aki ekkor a kiadványt is megemlítette: „[…] az 1945 utáni időszak még a történészek számára is tabu volt. 1945 a felszabadulást jelenthette, a szovjet hadsereg szerepe csak pozitív lehetett, semmiféle kritikát vagy reális ábrázolásmódot nem lehetett alkalmazni. A Sorsforduló című dokumentumgyűjteményt, amit két, a párthoz tartozó, és odaadóan lojális történész, Somlyai Magda és Karsai Elek állított össze, betiltották, mert abban a szovjet katonák magatartásáról – persze messze a valóság tényein alul maradó – kritikai részleteket is bemutattak.” (Pál Csaba: A hatalom és a történetírás századunkban. Észak-Magyarország, 1994. szeptember 10. Hétvége II.)

Karsai Elek fia, Karsai László egy híroldalon folytatott vita során erre az esetre is kitért: „Aki e két vaskos kötetet lapozgatja, hamar rá fog jönni arra, miért kapott a két szerkesztője »szigorú megrovás, utolsó figyelmeztetés« pártbüntetést. Ez 1972-ben a pártból való kizárást megelőző büntetés volt. Mivel a kétkötetes mű már régóta nem kapható könyvárusi forgalomban, P. [Karsai László vitapartnere] pedig nem szokott könyvtárba járni, elárulom, hogy a fő vád a szovjetellenesség volt. Olyan tömegben közöltek ebben a két kötetben megrázó dokumentumokat a szovjet Vörös Hadsereg 1944-es és 1945-ös magyarországi ténykedéséről, hogy az Prágától (ahol följelentették kedves kollégái) Moszkváig gyűrűzött a botrány.” (https://kuruc.info/r/9/67719/ Letöltés ideje: 2026. 01. 06.)

A két kötet szkennelt változata elérhető Karsai László academia.edu profilja dokumentum-feltöltéseinél is (https://www.academia.edu/127296680/KarsaiE_SomlyaiM_Sorsfordulo_I_II Letöltés ideje: 2026. 01. 18.). Ebben a változatban karikázásokkal és oldalvonalakkal jelölték az inkriminált dokumentumrészeket.

A kigyűjtött dokumentum-anyagot (vagy csak egy részét) nem sokkal később mikrofilmezték, és az X 9395 törzsszám alatt kutatható az Országos Levéltárban.
 

Összegzés

Egy központi államigazgatási szerv által összeállított kiadvány esetében a kiadási folyamatok szabályozói jelképessé váltak: az elővigyázatosság, az odafigyelés követelményei elsikkadtak, a szükséges önkontrollt („öncenzúrát”) meglévőnek és egyben elégségesnek tekintették. Amikor azonban párt- és rendszerhű történészek, sőt, a végrehajtó hatalom munkatársai sem érzékelték a lehetséges kockázatokat, és – valószínűsíthetően nem szándékos jelleggel – olyan dokumentumokat emeltek be egy gyűjteményes kötetbe, amelyek a fennálló viszonyok között megengedhetetlennek minősültek, a retorzió sem maradt el.
 

 Felhasznált források:

HU-MNL-OL-XIX-I-4-ab. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Igazgatóság, 1965–1972. évek közötti iratok.

HU-MNL-OL-XIX-I-4-d-003-1972. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Művelődésügyi Minisztérium Titkos Ügykezelés, 1972. évi iktatott iratok

HU-MNL-OL-XIX-I-4-hh-10496-1972. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Művelődésügyi Minisztérium Személyzeti Főosztály, 1972. évi iktatott iratok

HU-MNL-OL-XIX-I-8-jj-P36-1972. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Oktatási Minisztérium Polinszky Károly miniszterhelyettes, miniszter, 1972. évi pártiktatású iratok

HU-MNL-OL-M-KS-288-41-179. őe.. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Bizottság, 1972. április 11-i ülés.