Salgótarjáni leventék hősi halála

Magyarországon az 1920-as évek elejétől a második világháború végéig a leventeszervezetek a katonai előképzés legfontosabb szervezetei voltak. A trianoni békeszerződés katonai korlátozásai miatt a szervezeteket a testnevelésről alkotott 1921. évi LIII. törvénycikk, a testnevelési törvénynek nevezett leventetörvény alapján szervezték meg, melynek értelmében minden olyan 12 és 21 év közötti magyar fiatal, aki nem járt iskolába, ahol is kötelező volt a testnevelés, köteles volt hetente egy bizonyos óraszámot gimnasztikai gyakorlatokkal tölteni. A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az iskolai ifjúságra is. A leventeintézmény arra volt alkalmas, hogy a fiatal generációnak megadja azt a fizikai nevelést, amely egy esetleges későbbi háborús szolgálatra is megedzi. A leventeképzés anyaga az alábbiakból állt: 1. Valláserkölcsi alapon nyugvó, katonás, hazafias nevelésből. 2. Testnevelésből és egészségápolásból. 3. Katonai előképzésből és légvédelmi oktatásból. 4. Öntudatos állampolgári életre nevelésből. 5. Az iskolában szerzett műveltség bővítéséből és emeléséből. A leventekiképzést az ifjú szellemi és testi érettségéhez mérten különböző csoportokba osztották. Ezen csoportok szerint állították aztán össze a kiképzés anyagát és hajtják végre azt. Ilyenformán három csoportot különböztetünk meg: 

I. korcsoport: a leventeapródok (12–14 évig). 

II. korcsoport: az ifjúleventék (15–17 évig). 

III. korcsoport: a leventelegények 17 évtől felfelé.

A Salgótarjáni Acélgyári Levente Testedző Egyesület 1925. január hó 27-én délután 6 órakor alakult meg az Acélgyári Olvasó Egylet nagytermében megtartott alakuló közgyűlésen. A közgyűlésen Liptay B. Jenő korm. főtanácsos, gyárigazgató is felszólalt:

Az akkor megalakult Egyesület elnöke Karattur Antal lett, alelnöke Kováts Andor. Fővédnöknek Liptay B. Jenő gyárigazgatót kérték fel. Céljaikat az Alapszabályban rögzítették. Az újonnan megválasztott elnök beszéde után a tagok elmondták a következő fogadalmat:

A Salgótarjáni Acélgyári Levente Egyesület tagjai voltak azok a síelők, akik a Radnai-havasok 2305 méter magas Nagy-Pietrosz, akkor Horthy csúcsának meghódításának nekivágtak. Az 1944. január 13-i tragikus kísérletet két korábbi sikeres túra előzte meg. Az Acélgyári Levente Egyesület elnöke Liptay Pál mérnök és a sportköri síedző, dr. Varga Kálmán kezdeményezte az 1942. január 23-30. közötti első túrát. Legfőbb céljuk az volt, hogy alpesi viszonyok között tapasztalatokat szerezzenek és téli időszakban elsőként másszák meg az ország akkor legmagasabb csúcsát. A vállalkozás sikeres volt, és tervbe vették egy nagyobb létszámú túra szervezését.

A második, ismét sikeres vállalkozásra, amelyről aztán útikönyv is készült, 1943. április 17-24. között került sor. A résztvevők kiválogatásánál ezúttal is a síelni tudás, az erőnléti állapot, a vállalkozási szándék dominált, és természetesen az országos versenyeken elért sikeres szereplés is fontos volt. A túra költségeit az Acélgyári Levente Egyesület és a gyári sportkör fedezte. 

A harmadik, végzetes útra a számos jelentkező közül a kiválogatást Liptay Pál végezte, akinek a fiatalok és síelők körében ismert és aktív segédoktató Bagyinszky János volt segítségére. Végül is a két vezető mellett tizennégy fiatal került a csapatba, s közülük nyolc már járt a Hothy csúcson, ismerte a terepet, de a többiek is rendelkeztek magashegyi alapismeretekkel. A tagok zöme acélgyári alkalmazott volt, mindössze három volt kivétel. A költségeket részben az előző évben kiadott útikönyv bevételéből, részben a Rima támogatásából fedezték. A csapat felszerelése, ruházata megfelelő, jó volt. A HM képzett alpinistát is biztosított a csoport mellé.

Január 13-án hajnali 4 órakor gyülekeztek, és indultak el Borsafüredről a végzetes útra. A csapat éle már egészen közel járt ahhoz a bizonyos kürtőhöz, amelyen átjutva a csúcstól csak alig 100 méterre lehettek volna.

Dr. Varga Kálmán, az egyetlen túlélő az alábbiak szerint emlékezett erre:

Tizenegy óra harminc perc táján hatalmas dörrenésre lett figyelmes, és két, igen nagy hótábla vált le, nagy sebességgel csúszott feléje, majd a körülötte lévő hómező is feltöredezett és gyors csúszásba kezdett, pontosan a csoportja felé. 

A későbbi mentőalakulatok azt tapasztalták, hogy 1,5-3 méter vastag hóréteg alá kerültek az áldozatok, akiknek esélyük sem volt a túlélésre. A halál okát kutatva megállapították, hogy a fiatalok olyan testhelyzetben kerültek a hó alá, hogy mozdulni sem bírtak. A test melegétől a körülvevő hó kissé felengedett, de nyomban jéggé is fagyott, s mint egy jégpáncél zárta körül a testet. Dr. Varga Kálmán azért menekülhetett meg, mert az első hólökések egy hatalmas szikla holtterébe sodorták, így föléje kevesebb hó jutott. Így is több órás küzdelem után sikerült magát kiásnia. A lavinaomlás után mentésre vállalkozott csapat öt holttestet talált meg másnap, akiknek hazaszállításukról gondoskodni kellett. Temetésükre 1944. január 22-én került sor. A további áldozatok felkutatására január 24-én indult újabb csoport. Kimerítő kutatás után kilenc áldozatot találtak meg, akiket szintén ünnepélyes keretek között január 30-án temettek el társaik mellé a salgótarjáni temetőben. Az utolsó áldozat felkutatására már csak a nyári hónapokban kerülhetett sor. 1944. június 23-i kutatás hozott eredményt, így a tizenötödik hősi halott levente temetése 1944. június 30-án volt Salgótarjánban.

 

 

 

 

 

Vertich József: Volt egyszer egy fogaskerekű…, Múzeumbarátköri Könyvek I. Salgótarján 1990.