Egy huszár visszaemlékezése

„ …természetes hajlandóságomat ezen Ns Neográd vármegye érdemes tagjaihoz el nem titkolhatom… ”
 
Az 1809. év egy korszak lezárulását jelentette a magyar hadtörténetben. Ez volt ugyanis az utolsó alkalom, hogy a magyar nemesi felkelés, az insurrectio csatában vett részt. Közöttük voltak természetesen a Nógrád megyei nemesi felkelők is, akik a Habsburg Birodalom hadseregét kiegészítve, néhány heti felkészülés, „fegyvergyakorlás” után, gyakran hiányos felszerelésben szálltak szembe a korszak legjobban kiképzett és felszerelt, és immár 15 éve háborúban edződő, francia hadseregével. A folytatás ismert: 1809. június 14-én a Győr mellett vívott csatában, a Francia Császárság erői legyőzték a Habsburg Birodalom hadseregét. 
Az insurrectio, mint hadszervezési mód ekkor már kuriózumnak számított Európában, és nem is véletlenül. A reguláris hadseregekkel szemben már nem állhattak helyt a nemesi felkelők, még akkor sem, ha ezt a kortársak nem könnyen ismerték be. Azonban maga az intézmény, még ekkor is népszerű volt a nemesség köreiben, hiszen a sarkalatos nemesi előjogok részét képezte az, hogy a nemes önként, saját maga által választott parancsnokai alatt vonulhatott csatába, az ország védelme érdekében. A kiváltságokhoz való ragaszkodással, és az eltelt hosszú évszázadok hagyományaként tovább élve, a nemesi mentalitás részévé vált, sokak számára komoly súllyal bírt a részvétel, kötelességtudatuk részét képezte az, hogy harcoljanak ebben az idejétmúlt hadseregben. Persze nem szabad hagyni, hogy ez a romantika stílusjegyeivel átszőtt magyarázat eltereljen minket a realitásoktól. Ugyanis az is tény, hogy az 1809-es felkelés alkalmával Nógrádban olyan kevés nemes volt hajlandó maga fegyvert fogni, hogy még egy önálló lovas csapatot sem tudtak kiállítani, így a vármegyei lovassághoz voltak kénytelenek csatlakozni.
A 300 megajánlott felkelőből mindössze 85-en tették le az esküt Balassagyarmaton, az áprilisi beiktatáson. A tisztikar pedig gyakran megyei tisztviselőkből, vagy visszavonult hivatásos katonákból állt. Ez utóbbi kategóriába tartozott a fenti sorok írója, Muslay Imre is
A Muslay család őse, Antal, akit ekkor még Simon, nem pedig Muslay néven ismertek, 1567-ben kapta meg a Pilis megyében fekvő Boros-Jenőt, katonai szolgálatai elismeréseként, innen származik a család előneve. E mellett a családnak Pest, Nógrád és Temes vármegyékben is voltak birtokai. Többen a leszármazottak közül az említett megyék közigazgatásában futottak be igencsak sikeres karriert, többen pedig a családi szerencse kovácsának, Antalnak a példáját követve, katonai pályára léptek. 
A család egyik legismertebb tagja, (II.) Muslay Antal 1769-től Nógrád megye főjegyzője, majd 1773-ban már alispánja lett, 1790-ben pedig a megyei „statusok és rendek” országgyűlési követté is megválasztották, Ócsai Balogh Péter mellé. E mellett Temes vármegye főispáni helytartója, a hétszemélyes tábla ülnöke, pályafutása végén pedig Csanád vármegye főispánja is volt. Fiai közül Imre volt az egyetlen, aki a katonai pályát választotta, ő a szerzője az alább közölt levélnek. 
Boros-Jenői Muslay Imre élete, pályafutásának részletei, családi élete, gyakorlatilag ismeretlen. Nem tudjuk hol született, mikor, felesége ismeretlen, habár azt tudjuk, hogy két gyermekének neve Ferenc és Emma volt. Ugyanígy ismeretlenek pályafutásának részletei: Császári Királyi Kamarás volt és Lovas Kapitány, ez minden, amit tudunk. Még a halálának ideje és helye sem ismert. 
Éppen ezért lehet fontos ez az előkerült, rövidke levél, amely egy ilyen, úgy tűnik igen kalandos, ám jórészt elfelejtett élet, néhány részletébe engedi bepillantani az utókort. 
A levéllel, melyet a vármegye közösségének írt, a szerző intenciói világosak: szeretné, ha a megye kinevezné őt a felkelő nemesi sereg ezredes kapitányának. S hogy miért éppen őt nevezzék ki? Nos, ezt is megindokolja. Egyrészt, mivel ő maga is a megyei nemesség tagja, másrészt pedig korábbi katonai érdemeire hivatkozik. Nem mellesleg megjegyzi, hogy ugyanezt a tisztséget akár Pest megyében is betölthetné, amire ráadásul maga az ország nádora kérte fel. A megyéhez való hűsége, az itt élőkkel szembeni tisztelete miatt azonban, inkább Nógrád megye felkelésének vezetésében venne részt. Kérelme ekkor nem lett sikeres, nem volt ott a felkelt nemesség tisztikarában. A levél 1809. április 12-én íródott, ekkorára a tisztikart már megválasztották, és a kevéske összegyűlt katona számára is kihirdették a gyülekezés helyét és időpontját: Balassagyarmat, április 21. A nemesi lovasságnak ez a része volt az, amely később a Győr mellett vívott csatában részt vett, és saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni az insurrectio elmaradottságát, és a francia hadsereg erejét.
Ami azonban az igazi érdekessége a levélnek, az az, hogy a szerző röviden felsorolja benne katonai pályafutásának azon mozzanatait, amelyre a legbüszkébb, legfontosabbnak tart, és így mi is megláthatjuk a francia-osztrák háborúk, az első és a második koalíciós háború fontos állomásait, persze néhány eltelt év fénytörésén keresztül.
A kapitány leírását átolvasva jól látszik, hogy a magyar katonákat, a legnagyobb előnyüknek tartott, könnyűlovas harcmodorra használták itt is. Tehát a fősereg előtt felderítve, meglepetésszerű támadásokra vették őket igénybe, illetve kisebb helyőrségek megtámadására. Ezek közül gyakorlatilag mindegyikre találhatunk példát a leírásban. Ezek mellett a visszavonulások fedezésére, utóvédként is gyakran használták a könnyűlovasságot. De hol is zajlottak ezek a harcok? 
Az első időpontot, 1795. október 29-ét nehéz kontextusba helyezni. Októberre ebben a régióban többnyire véget értek már a harcok, Poroszország kilépésével a háborúból, Mainz környékén inkább csak a pozíciók megtartása lehetett a célja a Habsburg Birodalomnak. A harcok fő súlypontja pedig Itáliára tolódik át, a következő év elejétől.
Az 1799. évi időpontok, május vége és június eleje, azonban már izgalmasabb, és jobban megválaszolható kérdésnek tűnik.
Az 1797. októberében megkötött Campo Forio-i béke nem hozott hosszú nyugalmat Európa történetébe. 1798 végére már meg is szerveződött a következő (immáron második koalíció) a továbbra is agresszívan fellépő, terjeszkedni próbáló Franciaország ellen. A Köztársaság, felismerve a veszélyt és saját gyengeségeit, a Rajna mentén és az immár barátivá vált Helvét Köztársaság területére küldte csapatai egy részét, hogy a legsebezhetőbbnek tűnő területen meg tudják állítani az ellenségeiket, illetve ketté tudják vágni az Itáliában és a német területeken harcoló koalíciós erőket.
Ilyen előzmények után a hadműveletek 1799. márciusában kezdődtek el a Rajna mentén és Svájc környékén. Itt tűnt fel, igaz csak májusban, Muslay kapitány is. A Károly főherceg vezette Habsburg hadsereg, először Ostrach (március 21-22.), majd Stockach (március 25.) települések mellett vívott csatákat követően a Rajna mögé szorította vissza a francia katonákat, akiknek egészen Svájcig kellet menekülniük. A Habsburg sereg célja a Rajnán való átkelés után pedig Zürich városa volt. Itt vonták össze az osztrák erőket, majd el is foglalták azt június elején. A Zürich felé vezető út egy fontos állomása volt Winterthur városa, ahol a magyar huszárkapitány is feltűnt. Ő nem a Károly herceg által vezetett fősereghez tartozott, hanem annak balszárnyához, akik Stein (ma: Stein am Rhein) városánál keltek át a Rajnán, május 20-án. Winterthur városát pedig május 27-én foglalta el a Habsburg hadsereg. 
Ha összehasonlítjuk a szakirodalomban megtalálható és a kapitány által leírt helyszíneket és az időpontokat, akkor azt láthatjuk, hogy a magyar huszárokat, a korábban leírtaknak megfelelően, ekkor is inkább a felderítésre, a váratlan támadások kivédésére használták, nagyobb csatákban (legalábbis e szerint a leírás szerint) nem vettek részt, nem voltak ott Winterthur ostrománál, vagy Zürich elfoglalásakor. Helyette a környék biztosítása volt a fő feladatuk, amelyben igen hatékonyak voltak, ugyanis például május 22-én, egy nehéz csatában kellett feltartania Muslay kapitánynak a francia lovasságot, ahol elmondása szerint az „ellenség seregétől majdnem utolsó emberig védelmeztem magamat”, tehát komoly veszteségeket szenvedett el.
Nem kétséges, hogy a május 20-i csata volt a kapitány számára a legnagyobb jelentőségű összecsapás, és ez, az egész hadjárat szempontjából is egy fontos pillanat volt. Kezdetnek (önként jelentkezve) átkelt a Rajnán, Stein városánál, majd eljutott egészen Frauenfeld városáig, amit el is foglalt. Sok foglyot ejtett, a menekülők pedig Winterthur városa felé kényszerültek visszavonulni, ahol láttuk, fontos csata zajlott hét nappal később. A legnagyobb eredmény pedig az volt, hogy az így megtisztított úton a fősereg (ami tudjuk, nem a fősereg volt, csupán annak egyik szárnya) is átkelhetett a Rajnán. Nem kétséges, hogy a leírás igaz, azonban a tettei jelentőségét némileg itt eltúlozta a szerző. Frauenfeld városába talán betört, de azt el nem foglalhatta március 20-án, mivel tudjuk, hogy öt nappal később a városért (mint egy fontos állomásért Zürich felé) kegyetlen harcok folytak. Persze ezt ő már nem tudhatta, mert addigra több mint 20 kilométerre nyugatra járt.
Ezekben a napokban (március 22-30.) nyugat felé húzódott a huszárjai élén, Winterthur városától északra, nem is olyan messze Zürichtől. Ekkor is kisebb összecsapásokban vett részt, ahol sok foglyot ejtett: tiszteket, illetve jager lovasokat. A június 1-i Ambrach (ma: Embrach) melletti csata után pedig a fősereg is megindulhatott Zürich felé.
Az események felsorolása itt véget ért. A szöveg elején leírta a szerző, hogy sebesülései miatt le kellett mondania hadi szolgálatról. De vajon mikor szerezte sebesüléseit? Éppen ebben a hadjáratban? Vagy azért nem folytatta a pályája bemutatását, mert úgy gondolta, ez volt annak csúcsa, és ez még arra is elég, hogy Nógrád vármegye nemesi lovasságának az élére kinevezzék? Nem derül ki. Nincs is szükség többre. Láthattuk egy katonai pályafutás kétségtelenül kiemelkedő teljesítményét, és egy kicsit többet megtudhattunk egy eddig ismeretlen életútról a 19. század elejéről.
A győri csata összeomlását követően Ferenc császár nem nyugodott bele a vereségbe, további újoncok megajánlását kérte a magyar rendektől, akik ezt teljesítették is. Ekkor Muslay Imre nevét is ott találjuk a nemesi lovasság törzstisztjei között, akit a nádor ajánlott a főkapitányi posztra. Ekkor már megkapta az áhított parancsnoki posztot. Ez a sereg azonban már nem került bevetésre, a rövidesen megkötött béke, egy kis időre véget vetett a fegyveres konfliktusoknak.  
Ez volt tehát egy katonai pályafutás néhány fontos állomása, magának a cselekvőnek a szemszögéből. Muslay Imre háború utáni életéről nem tudunk többet, azonban egy érdekes esetet még meg kell említeni vele kapcsolatban. 1822-ben a Tudományos Gyűjtemény IX. kötetében, Szentiványi Medárd Királyi Kamarás marcali birtokain véghezvitt mezőgazdasági reformjairól, illetve a keszthelyi Georgikonban végzett gazdatisztjének, Malotsay Ferentznek a tevékenységéről szóló írás jelent meg. Ez bemutatta, hogy milyen rendszer szerint osztották be a szántóföldeket, milyen növényeket termesztettek, milyen gazdasági épületeket emeltek, hogyan tartották az állatokat, stb. A cikk végén Muslay Imre külön megemlítésre került, mint kiemelkedő példája az olyan földesuraknak, akik hasonló módon próbálják javítani gazdaságukat. Sőt a tanulmány végén a szerző azt is megjegyzi, hogy a szőllősi gazdaságról is szeretne egy ismertetést írni. Mocsáry Antaltól tudjuk, hogy ekkor (pontosabban még 1826-ban is) Muslay Imre volt Szőllős település egyik birtokosa. A két település nem fekszik nagyon távol egymástól, a birtokosok között lehetett tehát kapcsolat is. A cikk valószínűleg nem készült el, legalábbis nem lehetett nyomára bukkanni. De vajon mi volt olyan különleges Muslay Imre birtokaiban, ami ilyen figyelmet érdemelt volna?
 
(írta: Nagy Imre)
 
Levéltári források:
MNL NML IV. 1/a - Nógrád vármegye nemesi közgyűlésének iratai: Köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvek
MNL NML IV. 1/n - Nógrád vármegye nemesi közgyűlésének iratai: Nemesi felkelések iratai
 
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Borovszy Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nógrád vármegye nemes családai. Interneten: http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0013/15.html
Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal VII. kötet. Pest, 1860.
Weiszhár Attila: Háborúk lexikona. Budapest, 2004.
Shadwell Lawreence: Mountain Warfare Illustrated by the Campaign of 1799 in Switzerland… London, 1799. Interneten: https://books.google.hu/books?id=2xEUAAAAYAAJ&pg=PA115&hl=hu&source=gbs_toc_r&cad=3#v=onepage&q&f=false
A. H. Atteridge: Marshall Ney- The Bravest of the Brave. London, 1912. Interneten: https://ia800208.us.archive.org/35/items/bravestofbravemi00atte/bravestofbravemi00atte.pdf