A reformáció kezdetei Nógrád vármegyében

Pontosan fél évezreddel ezelőtt: 1517. októberének utolsó napján bizonyára maga Luther Márton – a wittenbergi egyetem teológia professzora, Ágoston rendi szerzetes – sem gondolta, hogy az egész világtörténelemre kiható tettet visz véghez, amikor a wittenbergi vártemplom kapujára kitűzte 95 pontból álló vitairatát. Az új szelek hatása nem sokáig váratott magára, hogy a Magyar Királyság területét is elérje. A protestáns egyháztörténeti hagyomány 1521-től tartja számon a reformáció magyarországi megjelenését, amely évben Szatmári György esztergomi érsek kihirdette a Luther kiközösítéséről szóló pápai bullát. 

Nógrád vármegyében is ettől az időponttól feltételezhető az új irányzat megjelenése. 1521-ben a ferences rend vezetősége kötelezte a szécsényi, füleki (ma: Fiľakovo) és gyöngyösi kolostorokat, hogy a lutheranizmus ellen buzgó tanítással és napi imádsággal küzdjenek. Mivel a megyében nem voltak szabad királyi városok – amelyek az ország más részein a lutheri irányzat terjedésének fő támogatói – itt azután vehetett lendületet a lutheri irányzat, hogy a főurak a híveivé váltak. Miután a Balassa család a katolikusról a reformált hitre tért át, Nógrád vármegyében is megindult a lutheri egyház terjedése. A mohácsi csatatéren maradt Balassa I. Ferenc még 1522-ben II. Lajos kíséretében járt Csehországban, ahol megismerkedett az új tanokkal. Ferenc fia Menyhért vagy János lehetett az, aki 1537 körül Kékkő (ma: Modrý Kameň) várában először alkalmazott lutheránus lelkészt. A Balassák térítő tevékenységét jelzi, hogy a 16. századra gyökereztethető nógrádi evangélikus egyházak döntő része Balassa uradalomhoz (kékkői, divényi, szklabonyai) – vagy az alá is – tartozó településeken alakultak ki. 

Az egykori Nógrád vármegyei Csehbereken (ma: České Brezovo) született Tablic Bogyoszló (Bohuslav Tablic, 1769-1832) egyházmaróti lelkész, nagyhonti alesperes, az „Ágostai hitvallás rövid története” című munkájában 48-ra tette a nógrádi evangélikus egyházak számát a 16. században. Mivel a nógrádi esperesség legkorábbi iratai 1663-64 körül semmisülhettek meg, amikor Rotaridesz János esperest, nógrádszennai lelkészt a borosznoki erdőben a törökök agyonverték, pontosan nem azonosítható be az egyes egyházak keletkezési ideje, korai történetük igen hézagos, sokszor a történeti emlékezeten alapul. 

A Tablic által jelzett 48-ból mindössze 10 lutheránus [anya]egyház – Alsóesztergály (ma: Dolné Strháre), Balassagyarmat, Dobrocs (ma: Dobroč), Lónyabánya (ma: Lovinobaňa), Losonc (ma: Lučenec), Szenna (ma: Senné), Szentpéter (ma: Pôtor), Szirák, Szügy, Tamási (ma: Tomášovce) – gyökereztethető nagy bizonyossággal a 16 századra. Ezek közül 1549-ben Alsóesztergályt, Balassagyarmatot, Szentpétert és Szennát bírta teljesen Balassa Zsigmond, Tamásit, Dobrocst és Lónyabányát Guti Országh Kristóf örököseivel (Nyáry, Török), valamint Szirákot Vidffy Pállal egyetemben. Szügy – ahol a hagyomány szerint 1577-ben már éltek evangélikus vallásúak – ebből a szempontból kilóg, mivel itt a Balassák nem voltak birtokosok. 

A korai evangélikus egyházak tehát főként az Ipolytól északra jöttek létre, kissé távolabb azoktól az erősségektől – Szécsény, Fülek, Balassagyarmat – melyek 1552-1553 folyamán az oszmán seregek kezébe kerültek, főként a még Balassa kézben lévő kékkői és divényi várak szomszédságában. Divény 1575-ben, Kékkő egy évre rá esett el, majd 1593-ban került mindkettő ismét magyar fennhatóság alá. Így feltételezhetően a korai lutheránus egyházak – melyek pontos keletkezési ideje nem ismert, még 1575 előtt vagy 1593 – a megye szinte egészének felszabadulása – után keletkezhettek.

Luther Márton fellépése után két évtizeddel kezdte meg működését Kálvin János, akinek a nevéhez a reformáció svájci irányzata fűződik. A Magyar Királyságban a 16. század közepén a nyugati reformátori mozgalmak hazai képviselőinek – Méliusz Juhász Péter, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Ozorai Imre – működése révén gyorsan terjedt a helvét irányzat, főleg Debrecen környékén.

Nógrád vármegyében a 16. század végén 17. század elején jelenhetett meg a kálvini reformáció az addig meghatározó lutheri irány mellett. 1592 körül, a galántai zsinat után keletkezhetett a [dégely]palánki egyházmegye, melynek szervezetébe kerültek a nógrádi gyülekezetek is. Ezek közül a legkorábbi Losonc városa, ahol a 17. század elején a lakosság zöme egyetemesen áttért a reformált vallásra. 1650-ben már a református települések között jelzik Balassagyarmat, Fülek, Nógrád, Pásztó és Szécsény mezővárosokat, a falvak közül: Drégelyt (ekkor Hont megyéhez tartozott), Diósjenőt, Kosdot (ma Pest megyéhez tartozik), Kövesdet, Nőtincset, Rétságot és Verőcét (ma Pest megyéhez tartozik). Vagyis elsősorban a viszonylag erődített helyeken, és a vármegye nyugati szélén, a váci püspökség alá tartozó ún. kis-nógrádi főesperesség területén terjedt a helvét irányzat. Hogy épp a városok voltak azok a helyek, ahol a kálvini irányzat mintegy gócpontokat alkotott a 17. század közepén, oka lehetett a délről (Pest–Pilis–Solt, Heves és más vármegyék területéről) északra vándorolt (menekült), már református hiten lévő nemesek biztonságosabb helyre való húzódása, akik ezáltal közvetve vallásuk terjesztőivé is váltak. Mint kívülről érkező impulzus említendő Bocskai István és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmek hadainak megjelenése, akik a nógrádi erősségeket elfoglalván az egyházi közösségek élére lelkészeket és prédikátorokat helyeztek.

Ugyanakkor ahol nem belső átalakulásként – mint Losonc – hanem külső ráhatással – példának okáért: Fülek és Balassagyarmat – jelent meg a kálvini vallás, ott nem is tudott hosszú időre gyökeret verni, és az 1663. évi török hadjárat derékba is törte az itteni református csírákat. 

Azok a protestáns közösségek, amelyek átvészelték az oszmán pusztítást, majd az 1671-1681 közt zajló nagy protestáns üldözést (az ún. „gyászévtizedet”), azoknak a visszafoglaló háború után a Habsburgok erőteljes ellenreformációs tevékenységével kellett megküzdeniük, és kitartaniuk II. József türelmi rendeletéig.