Egy különleges intézmény létrehozása a reformkori Nógrád vármegyében

1830 augusztusában Balassagyarmaton összeült a szokásos aratások utáni első közgyűlés, és rögtön egy igen égető kérdés megvitatásába fogtak a Tekintetes Karok és Rendek.Kiderült ugyanis, hogy (valószínűleg a kedvezőtlen időjárási viszonyok eredményeként) olyan rossz lett az évi gabonatermés, hogy még az is előfordulhat: nem hogy a lakosság ellátására nem lesz elég az élelmiszer, de szinte biztos, hogy nem marad elegendő vetőmag a következő évre sem.
Első lépésként a termés pontos felmérésére a vármegye minden elérhető tisztviselőjét a falvakba küldte, hogy minél pontosabban összeírják a lakosságnál található gabonafélék mennyiségét. Az adózóknál talált gabonát felmérve a családok szükségleteit két hónapig fedező gabona mennyiséget, a jövő évi vetőmagot és további 10 hónapra a vármegyében elszállásolt katonaság ellátására szükséges gabonát a helyszínen a tisztviselők zár alá vették. Ha esetleg valakinek még ezen felül is maradt volna további termése, azt el nem adhatta, mindenek előtt a járásbeli tisztviselőnek kellett felajánlani, hogy az a köz javára, szabott áron, megvásárolhassa. Ez az összeírás, a kor szokásainak megfelelően, csak a jobbágylakosságra terjedt ki. Szerencsés módon az összeírásokról készült összesítő táblázat megmaradt a levéltár őrizetében, ami az 1. számú ábrán látható. 
 
1. ábra: összesítő táblázat a jobbágyoknál talált termesztményekről (MNL NML IV.1.1830/1696)
 
A mindennapi életet tovább szabályozó határozatokat is meghozott a vármegye. Eltiltották például a különféle ünnepségek megtartását, felfüggesztették a közmunkákat, középítkezéseket, szigorúbban büntették az uzsorát, és igyekeztek fellépni a spekulánsok ellen. Az egyházak segítségét is kérték, egyrészt adakozásra, másrészt a prédikálószékeken keresztül igyekeztek mértékletességre inteni a lakosokat. Kifejezetten kérték például azt, hogy tartózkodjanak az emberek a költséges lakodalmak tartásától, a pazarló vendégségektől, de még a friss kenyér fogyasztásától is, mivel abból az ember általában többet eszik. Bár túl sok lehetőség nem állt rendelkezésre, igyekezett a vármegye gabonafélék helyett más élelmiszereket ajánlani. A gabona pótlására a legalkalmasabbnak a „földi almát” (burgonya) találták. A rabok tartására kifejezetten ezt ajánlották (illetve az árpát). A burgonyával kapcsolatban azonban az a probléma merült fel, hogy túl hamar kiássák a földből, így nem tud megfelelően megnőni. A burgonya felszedésének ellenőrzését a falusi elöljárókra bízták, az ő engedélyük alapján, meghatározott időpontban kellett felszedni a termést. A pálinkafőzést is szigorúan eltiltották az egész vármegyében. A helyben elszállásolt katonaság ellátása is súlyos terhet rótt a lakosságra, kérték a Helytartótanácstól annak „boldogabb vidékre” való áthelyezését.
Mivel látható volt, hogy a vármegye saját erejéből nem lesz képes megoldani ezt a felmerült nehéz helyzetet, azonnal kéréssel fordultak a királyi kincstárhoz, nevezetesen 6000 ezüst forint kölcsönt kértek, amiből gabonát szerettek volna vásárolni. A kérés nyomatékosítására kedvező alkalmat jelentett a szeptember elején összeült diéta is. A vármegye követei külön feladatul kapták, hogy keressék meg ez ügyben József nádort, és kérjenek közbenjárást az ügyükben. A kérelmet azonban a Helytartótanács 1831-ben elutasította (2. ábra)
 
2. ábra: a Helytartótanács elutasító válasza a vármegye 6000 ezüstforintos kérelmére (MNL NML IV.1.b.1831/443)
 
A vármegye tisztikara gabona vásárlására évi fizetésének negyed részét, a táblabírók pedig egy évi napi díjukat felajánlották, ebből egy 1832-es jelentés szerint 7337 váltóforint és 30 krajcár gyűlt össze. 
1830. októberben kezdte meg a vármegye a gabona felvásárlását, mivel ekkor országosan is megállt az árak csökkenése, ekkor tudták a legkedvezőbb áron elkezdeni a készletek felhalmozását.A megyei piacokról vásárolt gabonát Losoncra, az „alsóbb részekről” (Alföld) vásároltat pedig Szécsénybe és Balassagyarmatra kellett szállítani. Elsősorban árpa vásárlását szorgalmazta a közgyűlési határozat. Az összegyűlt felajánlások bizonyára nem lettek volna képesek fedezni a kiadásokat, így a második alispánt felhatalmazták arra, hogy kölcsönöket vegyen fel, ha azt szükségesnek érzi.Ekkor még bíztak a kincstár támogatásában, a kért 6000 forint megérkezéséig nyúlhatott csak az alispán ehhez az eszközhöz.
A közgyűlés már 1830-ban is nyilvánvalóvá tette: a felhalmozott gabonát nem adományként adják oda a lakosságnak, annak árát vissza kell fizetni.Sőt, kifejezett szempont volt, hogy olyanoknak nyújtsanak segítséget, akik biztosan vissza is tudják fizetni a kölcsönt. 1831-ben viszont megváltozott a vármegye szándéka a felhalmozott élelmiszerekkel kapcsolatban, és inkább egy hosszútávú megoldást dolgoztak ki. A kiadott gabonát továbbra is vissza kellett fizetni, ez nem is volt kérdéses. A vissza nem térítendő gabona a munkátlanságot serkenti, nem pedig az igyekezetet.Viszont az előző évi megoldással szemben kamatot már nem kellett fizetni a kapott gabona után, és nem is pénzben kellett azt megtéríteni, hanem gabonában, mégpedig az aratás után. Hogy ez az új fundus  tovább gyarapodjon, azért a nemességet is felszólították adományozásra (immár sokadszor). Az adományok gyűjtésével az alispánt, és egy újonnan felállított bizottságot bízott meg a közgyűlés, akiknek új módokat is kellett találni a fundus6 további gyarapítására, annak lerakására és őrzésére.7
Ezek az intézkedések jelentették az alapját egy új intézménynek a reformkori Nógrád vármegyében. Azonban a már a kortársak is érezték: hiába volt már az 1830-as évek közepére Szécsényben, Füleken és Balassagyarmaton is állandó lerakata a „segedelmi magtáraknak”, ezek nem voltak elegendőek arra, hogy egy súlyosabb éhínség idején ellássák a vármegye lakosságát.Már 1805-ben is javasolta a Helytartótanács, hogy minden község állítson „gabona házakat” hogy azok szükség esetén segíteni tudják a lakosságot. 1831-ben ismét visszatért a közgyűlés a kérdésre, de ezekből a tervekből semmi nem valósult meg. 
Bár helyi magtárak nem alakultak, a megyei lerakatok fennmaradtak, és idővel országos szinten is hírük ment. Beke Gábor,9 a vármegye számvevője, majd 1840-től táblabírája 1842 februárjában a Világ10 című folyóiratban igyekezetett szélesebb körben ismertté tenni a segedelmi magtárakat.11 Ebben a cikkben vázlatos (és az 1831-es javaslathoz képest megváltozott) képet kaphatunk a magtárak működtetéséről. E szerint a magtárból a segítséget tavasszal kéri a legtöbb folyamodó, mert olyankor a „szükség kitűnőbb”, olyankor fogy el általában a tavalyi aratás maradéka. A kérést a vármegye elölülői hivatalának kellett benyújtani, a magtárba kirendelt felügyelő biztos a hivatal utasítása alapján adja ki a kért gabonát. A kapott kölcsönt a következő év őszéig kell visszafizetni, minden pozsonyi mérő után 1/8 rész kamattal együtt.
3. ábra: nem csak személyek, települések is kérvényeztek segítséget a magtárakból. A képen Szent Ivány helység „termesztmények” iránti kérelme látható (MNL NML IV.1.a. 1830/1775)
 

A vármegyében három magtár biztosan működött a 30-as évek közepén. Szécsényben külön erre a célra épült egy torony. Fülek mezővárosában a vár egyik tornyát alakították át gabona tárolására, azonban ez viszonylag távol esett a település lakott részétől, őrizni is nehezebb volt. Balassagyarmaton pedig a megyeháza udvarában kapott helyet a magtár.12

4. ábra: egy névtelenséget kérő személy adományozása (MNL NML IV.1.a.1831/96)

Az intézmény működéséről ezen kívül kevés adat áll az utókor rendelkezésére. A közgyűlés elé csak a magtárak elvi ügyei kerültek, esetleg egy-egy jelentés azok pillanatnyi helyzetéről. Hogy pontosan hogyan is működött, be tudta-e szedni járandóságait, egyáltalán milyen széles körben tudott segítséget nyújtani a vidék lakosságának, azt nem tudjuk. A magtárakról fennmaradt kevés jelentésből az látszik, hogy leginkább az adományok által gyarapodott a fundus, bár a kiadott kölcsönök hatékony beszedése nélkül aligha maradt volna fenn hosszabb ideig az intézmény. Azt sem tudni, hogy a szegényebb nemesség részesül(hetet)t-e a magtárak előnyeiből. A kisnemesség egy része bizonyára rászorult szűkös időkben valamiféle támogatásra, ennek a jegyzőkönyvekben is vannak nyomai (4. ábra). A levéltári iratanyag hányattatott sorsának eredményeként azonban kénytelenek vagyunk elfogadni a vármegye közgyűléseinek szűkszavú beszámolóit, mint kizárólagos forrásokat a témában.

(Írta: Nagy Imre)

 

1MNL NML IV.1.a. 1830/1046

2MNL NML IV.1.a. 1830/1463

3MNL NML IV.1.a. 1830/1048

4MNL NML IV.1.a. 1830/1047

5U.o., illetve 1831/171

6Alapítvány

7MNL NML IV.1.a. 1831/171

8Sréter János: Nógrád megye beligazgatási állapotjáról hivatalos jelentés a második alispány által. Pest, 1842. 104-107. oldal

9Beke Gábor 1828-ban lett Nógrád vármegyében tiszteletbeli esküdt. 1830-ban, ügyvédi oklevelének megszerzése után alügyésznek választották, és még ebben az évben a távollévő főrend követeként, gróf Forgách István helyett, részt vett az országgyűlésen. 1832-ben aladószedőnek, 1836-ban és 1839-ben számvevőnek választotta a vármegye közgyűlése. 1840-ben erről a címéről lemondott, ekkor táblabírónak nevezték ki. 1849-ben rövid ideig a losonci járás főszolgabírójaként működött. Három házasságából összesen hét gyermeke született. 1867-ben halt meg. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. Pest, 1857. Interneten: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Nagyivan-nagy-ivan-magyarorszag-csaladai-1/potlek-kotet-D207/beke-csalad-bekehazi-D50C/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJNVSI6IFsiTkZPX0tPTllfTmFneWl2YW5fMSJdfSwgInF1ZXJ5IjogImJla2UgZ1x1MDBlMWJvciJ9

10A Világ című folyóirat 1842-1844 között jelent meg. Alapítója Dessewffy Aurél volt, azonban nem sokkal a lap elindulása után meghalt, így annak irányítását ezt követően Dessewffy Emil vett át. A lap a „fontolva haladók” lapjaként működött, ami elsietettnek tartotta a reformmozgalom számos célkitűzését és cselekedetét, ugyanakkor számos törekvésükkel szimpatizált is.

11Világ. 1842. 23. szám 187. oldal

12Belitzky János: Nógrád megye története I. 896-1849. Salgótarján, 1972. 304. oldal