Szeptemberi vasárnapok Salgótarjánban

 
1932. június 19-én, reggel 8 óra 35 perckor begördült Salgótarjánba az első „filléres gyors” a székesfővárosból. A város közössége nagy készülődéssel fogadta az érkező vendégeket. A Munka című helyi lap június 18-án különszámmal készült az érkezők tájékoztatására: Dornyay Béla, a helyi gimnázium tanára írásában röviden ismertette a város történetét és természeti szépségeit, majd nagyobb teret szentelt a város nagy iparvállalatainak bemutatására. A helyi vendéglősök pedig egy külön oldalt kaptak hirdetéseik számára, hogy magukhoz csalogathassák a fáradt utazókat. Részletes program is készült, aminek keretei között vezetett túrákon a vendégek megismerhették a város minden nevezetességét, látnivalóját. A Fő-téren helyi termékeket vásárolhattak a vendégek: üvegneműket, palócbabákat, likőrkülönlegességeket, de szintén vehettek itt az érdeklődők egy-egy darabot Bóna Kovács Károly szobraiból, vagy Dornyay Béla levelezőlapjaiból.
 
 
A látogatás napja nem volt véletlen: egyrészt, néhány héttel korábban, június 5-én Salgótarjánból is indult egy filléres gyors Budapestre, másrészt, június 19-én József főherceg részvételével került sor a losonci volt 25-ös gyalogezred emléktáblájának a leleplezésére. Érdekes módon ez az esemény nem szerepelt az érkező vendégek számára összeállított programban. Június 19. délelőttjének folyamán a városban és szűkebb környékén található nagyobb üzemeket tekinthették meg az érdeklődők: a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. ságújfalui telepét, a Salgótarjáni Palackgyár Rt. üzemét, a Kőszénbánya leányvállalataként működő Hungária Villamossági Rt. villamos centráléját. Minden esetben a gyárak vezetősége lehetőséget teremtett az üzemek területének a bejárására, és természetesen például a Palackgyár esetében volt lehetőség a gyár termékeinek a megvásárlására is. Délután pedig a „palóc Olympos”-ra a Karancsra, valamint a Salgóra szervezett túrákon vehettek részt az érdeklődők. 
Ez az esemény volt az egyik első olyan szervezett utazás a városba, amelyet komolyabb propaganda tevékenység is megelőzött, tudatosan igyekezett a város minél nagyobb tömegeket megszólítani, és számukra tartalmas elfoglaltságot biztosítani.
Az alábbiakban néhány rövid történetet, eseményt villantunk fel a város idegenforgalmának az életéből a két világháború közötti időszakban.
 
1934. november 26-i dátummal egy kérdéssor érkezett a Magyar Városok Idegenforgalmi Központjától a város polgármesterének részére. Ebben részletes tájékoztatást kértek arról, hogy hány külföldi és belföldi idegen fordult meg a településen, mennyi időt töltöttek ott, illetve becslés szintjén, mennyi pénzt költöttek el. Mivel a város ilyen statisztikákat és nyilvántartásokat nem vezetett, a helyi gyáraktól próbáltak információkat szerezni ezekre a kérdésekre. Ennek megfelelően a végeredmény is erősen torz képet fest: 800 külföldi vendéget számoltak össze 1934 folyamán, és az adatok forrásából nyilvánvalóan következik, hogy gyakorlatilag mindenki a városi üzemek munkása, vagy annak hozzátartozója volt. Az 5000 főre becsült belföldi látogatóval kapcsolatban csak annyit lehet megtudni, hogy a városvezetés becslése szerint átlagban 1 napot töltöttek a településen és 2 pengőt költöttek el ez idő alatt. Bizonyára ők voltak a filléres gyorsok utasai, ilyen járatból 8 érkezett abban az évben a városba. Az alábbiakban látható a Salgótarjáni Üveggyár Rt. kimutatása az 1934-ben az üzemben megfordult látogatókról.
 
 
 
Már a fenti példákból is látható, hogy a cél a város vezetése részéről a társas utak szervezése volt, de a kevés statisztikából az is kitűnik, hogy még ha érkezetek is ilyen társaságok a településre, nem maradtak sokáig. Még a külföldi látogatók esetében is átlag két nap tartózkodással számolt az idézett polgármesteri jelentés. A belföldi vendégek esetében is inkább rövid távú tartózkodással számolt a város. Jól jelzi ezt Förster Kálmán polgármester 1934-ben íródott jelentése, amiben „Szeptemberi vasárnapok Salgótarjánban” nevű program keretei között próbált idegeneket a városba csábítani. Konkrét programokat is tervbe vett a polgármester: az első ilyen vasárnapon került sor az elkészülő ferences templom felszentelésére, az országzászló és az evangélikus kultúrház felavatására. Egy következő vasárnapon a környékbeli palóc népviseletet mutatták volna be, és tűzoltó napot tartottak volna az 50 éves Önkéntes Tűzoltó Egyesület jubileumára. Harmadik vasárnapon pedig a Salgó vár alatti turistaház felavatása volt tervbe véve.  
De mégis, vajon milyen körülmények, milyen lehetőségek várták azokat az egyéneket, akik kicsit hosszabb időt szerettek volna eltölteni a városban? Az alább látható, 1937-ben készült kimutatás összefoglalja a városban ekkor található szállásokat. 
 
 
Négy, mindenki számára nyitva álló szálloda működött ekkor a városban. Ebből három a város központjában volt megtalálható. A Badacsony szállónak pedig még az elhelyezkedése sem volt túl kedvező, mivel ugyan a vasútállomás közvetlen közelében volt, de ez a város központjától körülbelül két kilométerre esett. A Pannónia kivételével mindenhol volt folyóvíz, mindenhol villanyvilágítást alkalmaztak, a fűtés módja azonban eltért egymástól. Látható azonban az is, hogy nagyobb vendégsereg elszállásolására a város nem állt készen, rendkívül alacsony volt a szobák száma. A nagyobb rendezvények esetében az üzemek vendégszobái és a turistaház is a város rendelkezésére állt, de még így is meglehetősen korlátozott volt a nagyobb csoportok elszállásolása.
 
A város vezetését a 30-as években egyre élénkebben foglalkoztatta az idegenforgalom témája, Horváth László városi tanácsnok lett megbízva az idegenforgalom ügyeinek intézésével. A helybeli programok szervezése mellett ő képviselte a várost a Magyar Városok Országos Kongresszusának Országos Értekezletén Pécsen, de A Munka című helyi lapban is jelentek meg írásai a kérdéskörrel kapcsolatban. 1933. szeptember 16-án, néhány nappal az országos értekezlet után röviden összegezte is az idegenforgalom aktuális helyzetét például a külföldi vendégekkel kapcsolatban: „a mi kis országunk számára a legprimább áru és exportcikk, mert láthatatlan, vagy ha ugy tetszik: általa importálhatjuk tárgyi ellenszolgáltatás nélkül a legtöbb értéket és valutát.” Arra azonban felhívta az olvasó figyelmét, hogy milyen egyenlőtlenül oszlottak meg az idegenforgalom bevételei, hiszen a körülbelül 26 millió pengőből mindössze 2,1 millió jutott a vidéki településeknek, az összes többi bevételt Budapesten könyvelhették el.
 
Az idegenforgalom egy fontos területét jelentette a város számára a természetjáró turisták megjelenése. 1923-ban megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület Salgótarjáni Osztálya, amely céljául tűzte ki, hogy feltárja és hozzáférhetővé tegye a város környékének természeti szépségeit, turistautakat létesítsen és tartson fenn, kilátókat, menedékházakat építsen és működtessen. Ezek mellett pedig túráknak, társas kirándulásoknak a szervezése és lebonyolítása tartozott még az Egyesület feladatai közé. A túrák eredményeiről pedig A Munka című lap rendszeresen be is számolt. 
 
 
Az Egyesület vezetésében meghatározó szerepet vállalt Förster Kálmán polgármester, mint elnök, illetve Rokfalussy Lajos, mint titkár. A szervezet két fontosabb, látványosabb munkája közül az első volt a Karancson álló rozoga kilátó helyett egy új megépíttetése, amelynek felavatására 1929. július 21-én került sor, egybe kötve a Karancs-hegyi búcsúval. A másik, témánk szempontjából is izgalmasabb munka a Bodzfás-kúti forrás mellett építtetett menedékház volt. 
 
 
Az Ágoston Sándor budapesti műépítész tervei alapján készült menedékház felavatására 1935. október 20-án került sor. A városba érkező filléres gyors kb. 1500 érdeklődőt hozott a városba, egyúttal itt, és ekkor került megrendezésre a Magyar Turista Szövetség vándorgyűlése is. Nyaranta a túrázók és a nagyobb számban a városba látogató utazók kedvelt szálláshelye lett a menedékház, telente pedig a sísportok szerelmeseinek jelentett jó szállást az épület. 50 ágy, villanyvilágítás, folyóvíz várta az utazókat, a pincében szükségszoba, tároló helyiségek, a földszinten konyha ebédlővel és pletykasarokkal, fürdő és WC, valamint felügyelői szobák kaptak helyet. Az első emeleten két kisebb szoba és WC mellett külön férfi és női hálóterem lett elhelyezve. „Magyaros butorzata és népies kézimunkái, domborművei, képei stb. pedig szinte páratlanná teszik az egész országban”. 
Az ilyen jól megragadható események mellett helyi és országos lapokban is folyamatosan zajlott a turistáskodás népszerűsítése, aminek egyik fő képviselője Dornyay Béla volt. Azonban ez a hírlapi, és általában népszerűsítő tevékenység nem kizárólag a természeti környezet megismerésére buzdította a turistákat, más jellegű célokat is maga elé tűzött.Melyet jól összefoglalnak Dornyaynak A Munka 1934. április 17-én megjelent különszámában leírt gondolatai: „(…) Salgótarján hegyvidéke kis hazánk legszebb vidékei közé tartozik, ahol nemcsak jogosult, hanem hézagpótló s így feltétlenül szükséges is a turistaság, mely a természetszeretetet egyesíti a honismeret alapján még sokkal magasabbra érő honszeretettel!” Tehát ebben az értelmezésben a turistáskodásnak nem csak a természet megismerése és megismertetése a feladata, az számos területen összefonódik a nemzet életével: a gazdaságra hat az idegenforgalom élénkítésén, a nevelésre az egyén kiművelődésén, a kultúrára a hazaszeretet kialakításán és erősítésén keresztül.
 
 
A város több alkalommal is próbálkozott a turisták mellett más vendégeket is a városba csábítani, különböző népszerűsítő, vagy ahogyan nevezték, propagandaanyag készítésével.  
Az egyik első kísérlet egy fénykép-kampány volt 1928-ban. A Magyar Városok Országos Kongresszusa közbenjárására a városoknak lehetőséget biztosítottak arra, hogy a településükről készített „művészi kivitelű” képeket kihelyezzenek a MÁV bizonyos vonalain. A hirdetések kihelyezését 3 évig vállalta a vasúttársaság. Salgótarján városa 30 darab képet küldött be, többek között a Somlyói vashídról, Baglyas váráról, Salgó váráról. A hirdetések meg is valósultak, az viszont kétséges, hogy a céljukat, a város szélesebb körben való megismertetését mennyire látták el. A képeket ugyanis a Budapest – Salgótarján vonalon helyezték el, így éppen azok láthatták nap mint nap ezeket a képeket, akik amúgy is a város lakói voltak, vagy oda tartottak.
Önálló hirdetésekkel is kísérletezett a város. 1932 folyamán Az utazás című folyóirat szerkesztősége kereste meg a polgármesteri hivatalt egy hirdetési lehetőséggel, amivel, talán kissé meggondolatlanul, de élt is a város. A világválság azonban nem igazán kedvezett az ilyen jellegű propagandának, így végül a város 200 pengő hirdetési díjjal még adós is maradt a szerkesztőség felé a megjelent kiadvány miatt.
Egy sokkal komolyabb próbálkozás volt az a 10000 példányban kinyomtatott, 16 oldalas kis könyvecske 1936 folyamán, amely fényképekkel és rövid, de lényegre törő szöveges tájékoztatásaival mutatta be a város és környékének figyelemre méltó jellegzetességeit. A nagy kiadott példányszám ellenére ezek a könyvek ma már igazi ritkaságnak számítanak.
Egy érdekes, de nem túl sokáig fennálló elképzelés volt a palócok bevonása az idegenforgalmi propagandába. 1934 során Horváth László városi tanácsnok levélben kereste meg Kazár község elöljáróságát, hogy tudakozódjon tőle: milyen lépéseket tettek arra, hogy megőrizzék a palóc népviseletet, és azt hogyan szokták népszerűsíteni? A válaszból kiderül, hogy népművelési napokat tartanak, rendszeresen vesznek részt rendezvényeken Budapesten, és igyekeznek külföldre is eljuttatni fényképek segítségével a palóc népviselet hírét. 1934-ben a Néprajzi Múzeum és a Nógrád Megyei Múzeum igazgatóit is elhívták a faluba, ahol azok számos interjút készítettek és fényképeken örökítették meg az ott tartózkodásukat. A példán felbuzdulva Salgótarján is megpróbálkozott a palóc hagyományoknak a beépítésével a saját propagandamunkáiba, de gyorsan belátták hogy ez a város teljesen más gyökerekkel rendelkezik. Ez a próbálkozás annyiban érdekes volt, hogy már nem csak a látványosságokra, kirándulásokra alapozva akart a propaganda megszólítani utazni vágyókat, hanem egy ilyen egyedi kulturális értéket állítottak volna a középpontba. Mindenesetre egy röpke kis adatgyűjtés hevenyészett eredményei alább láthatóak.
 
 
 
Zárásként érdemes még megemlékezni egy változásról, ami országos szinten a 30-as évek végére jellemző lett az országban. Ezt megelőzően az idegenforgalom propagandája (nem csak a városban, országos szinten is) nagyobb tömegeket akart megszólítani, csoportos utazásokat, kirándulásokat igyekeztek ösztönözni (például a filléres gyorsok rendszerével). Ez az évtized végére megváltozni látszott. A Baross Szövetség már 1937-ben megkereste a város polgármesterét, miszerint olyan kiadványt szeretnének összeállítani, ami külföldön népszerűsítené az országot olyanoknak, akik az eddigiektől eltérően az egyéni utazás szándékával kelnének útra. Az ilyen jellegű utazásokat, amiket a „régi jó világ”, a Nagy Háború előtti elit utazásaival azonosítottak, gazdasági és politikai okokból is vissza kellett szorítani, most úgy tűnt ismét kezdtek visszatérni a gyakorlatba. 
 Az említett kiadványokat nagyvárosok nívós szállodáinak halljaiban, hajókon szerették volna terjeszteni szerte a világban, a városoktól pedig egy „művészi képet” és egy „művészi tollal írt” bemutatást kértek. Angol, német, francia és olasz nyelven tervezték a kiadvány elkészítését. A munka nem igazán haladt, majd a Baross Szövetség egy levelében arról tájékoztatta a polgármestert, hogy a „díszalbum megjelentetése az ismert viszonyok folytán elmarad”. A levél 1940. január 18-án íródott.
 
 
 
Írta: Nagy Imre
 
 
Felhasznált és ajánlott források, szakirodalom
Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára V.183.a. Salgótarján rendezett tanácsú, majd megyei város polgármesterének iratai. Általános iratok.
A Munka X. évfolyam 25. szám (1932. június 18), XI. évfolyam 38. szám (1933. szeptember 16), VII. évfolyam 30. szám (1929. július 27), XIII. évfolyam 43. szám (1935. október 19), XIII. évfolyam 44. szám (1935. október 26)
Az utazás. Idegenforgalmi és utazási közlöny. V. évfolyam (1932. május-augusztus)
Turisták lapja XLV. évfolyam 12. szám
Turistaság és alpinizmus XIV. évfolyam 7-9. szám; XXV. évfolyam 7-9. szám
Balogh Zoltán: Dornyay Béla, a salgótarjáni természetvédő. In: A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVIII. kötet (2014-2015)
Balogh Zoltán: Honismertető törekvések – a várossá fejlődő Salgótarján idegenforgalmi élete. In: A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. kötet (1991)
Dornyay Béla: Salgó várrom és az alatta fekvő Salgó-menedékház (1935) Interneten: https://hu.museum-digital.org/index.php?t=objekt&oges=41418&navlang=hu (2021.07.28)
Dornyay Béla: Salgótarján és a Karancs – Medves vidék részletes kalauza (1929)
Dornyay Béla: Salgótarján helynevei. In: Turisták lapja L. évfolyam, 1938.
Dr. Förster Kálmánnak Salgótarján város első polgármesterének visszaemlékezései. Nógrádi Tudománytár 3. Szerk.: Szirácsik Éva, Salgótarján, 2012. 
Fodor Miklós Zoltán: A Magyarországi Kárpát Egyesület Salgótarjáni Osztálya (1923-1944). In: A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XL. kötet (2017)
Horváth István: A Tanár Úr. In: Nemzedékek. Portrék Nógrád megye XIX. és XX. századi történetéből
Oroszi Sándor: A természetvédelem története Magyarországon 1945-ig. In: Erdészettörténeti közlemények VII. (1992). Interneten: https://epa.oszk.hu/02400/02451/00022/pdf/EPA02451_Erdeszettorteneti_Kozlemenyek_07_1992.pdf  (2021.07.28)
Prém Loránd: A hazai turistaság feladatai. In Turistaság és alpinizmus XXIII. évfolyam 10-11. szám