Vásárosok tragédiája

Nógrád nem a hajóbaleseteiről híres. A múltban egyszer-egyszer az Ipolyon elszabadult vízimalom okozott izgalmat. 1846. november 13-án azonban Soóky Andor vármegyei ügyész Nógrád megye közgyűlése elé terjesztett egy iratot, melyben hat kérdőpont szerepelt. Kérte, hogy ez alapján a megye rendeljen el vizsgálatot, folytasson le tanúkihallgatásokat. A megbízást Horváth Elek főszolgabíró és Huszár István esküdt kapta.

 

 

 

December 18-án kiszálltak Kisorosziba, ahol a baleset részleteiről öt tanút kérdeztek ki, egy tanú vallomását pedig írásban kapták meg. Emellett átiratot intéztek Parniczky Edvárd Pest megyei főszolgabíróhoz, hogy Vácon hallgasson ki fellelhető tanúkat az üggyel kapcsolatban.

Maga az eset a verőcei Duna-parthoz közel történt. Kisorosziból, mely ekkor éppen Nógrád megyéhez tartozott, egy hajó indult a Szent Gál napi váci vásárba. A tanúk megerősítették, hogy ez teljesen természetes, mert mind a négy országos vásárra – ha az idő engedi - hajóval mennek Vácra. Október 11-én is 102 ember indult el „a’ Vasárnap tartatni szokott Isteni szolgálat után Szabó Jósef nevű Hajós Gazdának hajójára szálván” 38 szarvasmarhával, 3 lóval és egy győri kereskedő 40 pozsonyi mérő köleskásájával. Maga a hajó fedeles, vagy búzáshajó volt.

Az ilyen típusúakat általában terményszállításra használták, s nevét onnan vette, hogy az értékesebb árut a hajó középtáján magas tető védte. Ezt a hajó hosszanti gerincgerendájára támaszkodó cölöpök tartották. (Bár akkoriban kezdték nevezni bőgős hajónak is, az elején található csiga alakú díszről, mely a nagybőgő nyakára hasonlított.) Mint kiderült, ennek a hajónak ez volt a második útja, s csak előző nap érkezett vissza Mosonból, ahová 550 mázsa olajat vitt Pestről, amely kétszer nagyobb súly volt, mint a kisoroszi vásárosok és állataik együttesen. A hajó értékét a tanúk 200 váltóforintra taksálták.

 

 

 A tanúk közül négyen voltak jelen a hajón: Szabó József hajósgazda, Smith József kormányos, Kisorosziból pedig Pethő János plébános és Gref János. Mindannyian arra a kérdésre, hogy a „hajót kormányzók józanok vagy részegek voltak-e”, azt állították, hogy józanok, gyakorlottak voltak. A hajó egyszerű ereszkedéssel, kormányzással indult a víz sodrában a Vácig tartó rövid útra, „irányát menedékessen a Verőczei partra tartotta”. Annál is inkább, mert meglátták a Vác felől felfelé tartó Ferenc Károly nevű gőzöst. Szabó József hajósgazda megjegyezte, hogy ezért „még inkább a part felé tartottuk hajónkat”. Pethő János plébános, aki a kormányoshoz legközelebb volt, úgy fogalmazott: „mi egész bátorságban közelítettünk is a part fele, meg valánk győződve arról: hogy a felénk repülő gőzös a’ mint iránya is mutattya minket jobja felől az az a Verőczei part felől engedend menni.” Gref János vallomása szerint „a Gőzhajók nem szoktak arra járni, de hasztalan volt iparkodásunk, mert a Gőzhajó nem a szokott útján ment.” Smith József kormányos is azt emeli ki, hogy a gőzös útját „a Dunának nem belső részén folytatta, hanem az is a Verőczei part felé sietett, s így igen közel, jelessen pedig nem messzebbre mint 7-8 ölnyire a Kis oroszi hajóhoz közelített, a Kis oroszi hajó pedig azt hirtelen ki nem kerülhetvén, ekkor nagy habok támadván a hajó orrát vízzel elöntik”. Pethő János plébános szerint „az ő sebes kanyarodásával okozott rettentő nagy habok hajónk orrát egyszerre vízözönnel öntöttek el”. Azaz, a gőzös kb. 15 méterre megközelítette a fedeles hajót, melynek oldala alig 20 cm-rel emelkedett a vízvonal fölé. (Az ilyen hajóknál terhelt állapotban a fedélzet kb. 10-15 cm-re volt a víz fölött.) 

A tragédia ekkor következett be. Pethő József plébános azt látta, hogy „a vízbe merült egészen elrémült népesség a hajóbul a tetőre vergődvén szabadulást keresendő, a tető a reája menekült nép alatt kettős retsenéssel egészen lerogyik, és mi egytül egyig vízbe merülve valánk”. Smith József kormányos szerint a fedélzetre menekült emberek „súlya alatt azon oszlop mely a hajó közepin állni szokott, a hajó fenekét kinyomta, melynek következtében a tető leroskadt s a hajó fedelét csupán a hajóban volt marhák hátai tartották, míg végre a hajó a vízbe süllyedt”.

A gőzösről „egész jól látták a bent lévők a szerencsétlenséget mely történik, azonban a helyett, hogy kérelmünket és esdeklésünket meghalgatta volna a Kapitány a hajót még sebesebben indította” – jegyezte meg Szabó József. Gref János is azt vallotta, hogy „noha a fulladozó emberek veszedelmét látta”, nem segített a gőzös a mentésben, „hanem csak folytatta sebessen úttyát”. 

 

Kovács János Vác hadnagya, aki déli 12 óra tájban értesült a balesetről, s a határban találkozott a mentésben már serénykedőkkel, úgy nyilatkozott, hogy az „elsüllyesztési helypont az illető szerencsétlenek által mint egy ezer lábnyira felül történék”. Végeredményben tehát több mint 3 kilométert sodródott a süllyedő hajó.

Andrékovics József elmondása szerint „ a szerencsétlenség helyére kimenve láttam a Duna karajon a’ rémült népét az elsüllyedt hajót már szétverve – belőle vizet meríteni, s azt is, hogy sem a kormányosnak, sem pedig a hajós gazdának, kikkel Hadnagy urak beszéllettek semmi bajok nem volt, józanok voltak – láttam továbbá a Duna partján 14 darab marhát élet nélkül heverni, több zsákokban kölest”.

Emberáldozatai is voltak a balesetnek: Jenei József és felesége „a hajóban halva találtatott, a’ marhák között, miután a’ hajó már a szárazra vontatott”; Smitolá Antal „a’ hajóbul ki ugrott az úszásban bízván, de szerencsétlenül bent maradt s még ekkoráig sem találtatott meg”; Ferbert András „ki szinte a’ vízben ugrott és csak negyed napra fogatott ki a’ Váczi malmoknál”; Apfel Péter és Fabóczki Mihály „kik szinte még mind a ketten felnem találtattak”.

 

A vizsgálat eredményével Nógrád megye közgyűlése 1847. január 15-én foglalkozott. Horváth Elek jelentése nyomán úgy határoztak, hogy a Helytartótanács „a kártalanítás eszközlésére megkéretik”, ugyanakkor megkeresik Pest megyét is „a szerencsétlenséget okozó gőzös kapitány megfenyítésére”. 

 

 

 

 

 

 

(írta: Sebestyén Kálmán)