A balassagyarmati 23/II. és a salgótarjáni 53/III. zászlóalj frontra indulása

1942. július 6-7.

A hivatásos katonatiszt (Balassagyarmat)

„Én is visszakerültem a balassagyarmati zászlóaljamhoz. Ad­­­­­dig­ra itt is meg­­történt a frontra induló tisztek névsorának és be­osz­tásának össze­ál­lí­tá­sa. Nem nagyon bánkódtam, ami­ért a vissza­maradók közé so­rol­tat­tam. Új be­osztást kapva az ak­­­kor ala­kuló tartalék 4. század vezetését vet­tem át, mi­vel volt pa­rancs­nokom, Füles József hadnagy az elvonuló szá­zad pa­­rancs­no­­ka lett.

A mozgósított egységek elindulásukig a személyi ál­lo­mány fel­­töltése mel­­lett alaki és harcgyakorlatokat végeztek, a fegy­ve­­rek használatát ta­nul­ták. Fontos volt a bajtársak „össze­­­szok­­ta­tá­sa”, egymás megismerése. Ko­vács Ru­dolf őr­nagy, az el­vonuló zász­lóalj parancsnoka, időközben meg­be­te­­­ge­dett, majd kór­ház­ba került. Az így megüresedett helyre az utol­só pil­­la­nat­ban Lá­szay János alezredest nevezték ki. Több mint egy hó­napi fel­ké­szü­lés után a losonci 23. gya­log­ez­­red, kö­te­lé­ké­ben a ba­las­sa­gyar­­mati zászlóaljjal, Nagy Géza ez­­redes ve­ze­tésével, 1942. jú­li­us 6-án in­dult a hadműveleti te­­rü­let­re.” (Deák Gyula)

Dr. Vannay Béla, Balassagyarmat polgármestere:

„… Ebből a háborúból az oroszok csinálták a gyűlölet háborúját, a vad hordák, amelyek egykor Timur-Lenk parancsára gázoltak végig Európán, voltak csak olyan gyűlölettel eltelve, mint amilyen gyűlölet fűti és hajtja most a bolseviki hordát.

Most mentek hős magyar honvédek, hogy a testeteket vessétek oda gátnak az elé az óriási folyam elé, amely szennyes hullámaival akarja ellepni szülőházaitokat, amely el akarja pusztítani mindazt, ami nekünk szent…

S most búcsút veszek Tőletek hős honvédek városom nevében, s mivel tudom, hogy a feltámadás biztosítéka a hit és az erő, tudom, hogy a hitetekből sarjadó erő át fog segíteni mindenen, ha kell a pokol szikláin és kapuin keresztül is, és vissza fogtok jönni szeretteitek közé, győzedelmesen…” (Nógrádi Hírlap 1942. június 27. Honvédjeink ünnepélyes búcsúztatása)

A kis szemtanú (Salgótarján)

„Aztán eljött annak is az ideje, hogy ünnepélyes keretek között sor került az orosz frontra indulók elbúcsúztatására a Fő téren. Verőfényes nyári délelőtt volt, talán éppen vasárnap. Az iskolából vonultunk ki az ünnepélyre. Ilyen óriási tömeget itt még sohasem láttam. Többszöri eligazítás után a mi iskolánknak is sikerült végre megtalálnia helyét, szerencsémre közvetlenül a katonák mellett. Így hát közelről láthattam a gulyáságyút, az ágyútalpat vontató katonalovakat. Sőt nem csak láthattam, de a számomra egyáltalán nem kellemetlen katonapokróc, széna és ló illatkeverékét is beszippanthattam.

   Az egész teret természetesen nem tudtam áttekinteni, de a hazaszeretettől áthatott, a környező épületek faláról többszörösen visszaverődő érces mikrofonhang foszlányaiból, és a vezényszavakból – melyekre a közelünkben lévő katonák begyakorlott, több ütemű mozdulatsorokkal reagáltak – nagyjából tudtam, hogy mi zajlik a téren. Az egész esemény legszebb része maga az elvonulás volt, amikor a menetoszlop az utca két oldalán integető tömeg sorfala között elindult a Fő utcán a Nagyállomás felé a bevagonírozásra, majd onnan tovább, a Don-kanyarba.”

(Fancsik János)

Dr. Förster Kálmán, Salgótarján polgármestere:

„… Látni fogjátok saját szemetekkel az úgynevezett szovjet paradicsomot és ha volna még köztetek olyan, aki a mindenféle propaganda-eszközökkel világgá hirdetett szovjet eszméknek behódolt, az hitünk szerint gyógyultan fog hazatérni, mint azok akik a most folyó háborúban az orosz szovjet tájakon jártak és az ottani elképzelhetetlen nyomort látták…

Ti, akiknek bölcsője itt ebben a bányászvárosban, a salgótarjáni szénmedencében, Szirák és Pétervására környékén, szóval itt a Mátra hegység körüli tájakon ringott, vagy kiket e vidékhez ifjú életetek számos szép emléke fűz, Ti kedves honvéd bajtársaink, bizonyára sóvárgó lélekkel, gyermeki, hitvesi, atyai, baráti érzésekkel fogtok ott az orosz síkságon a mi szép hegyeinkre, a Kékesre, a Karancsra, a Salgóra, a Cserhátra és az e tájakon lakó szeretteitekre gondolni, és akkor arra kérünk Benneteket mi, akik Tőletek most búcsút veszünk, gondoljatok arra, hogy mi lélekben Veletek maradunk, mi  elkísérünk Benneteket oda a Donyec vidékére, a Fekete tenger partjára és ha Isten is úgy akarja még tovább is – aggódó szeretettel, féltő gonddal, bízó reménységgel…” (A Munka 1942. június 27. A harctérre induló honvédeink búcsúja)

A hivatásos katonatiszt (Balassagyarmat)

„A balassagyarmati vasútállomáson rengeteg ember, hoz­zá­­­tar­­tozó bú­csúz­tat­ta a katonákat, tele aggodalommal, de re­mény­­­­kedve mielőbbi egész­séges ha­zatérésükben. Az itthon ma­­­­ra­dottak élete a mozgósított egy­ségek tá­vo­zá­sa után las­san vissza­­tért a rendes kerékvágásba. Rövid idő elteltével már csak a hozzátartozók aggodalma maradt. A min­den­na­pi, né­ma ter­het csu­pán ők érezték. Az emberek nagy része ha­­ma­ro­san ér­dek­telenné vált, köz­vet­lenül nem érezte, hogy lak­­he­lyé­től 1000-1500 km-re mi történik.” (Deák Gyula)

A sorállományú tizedes (Salgótarján)

„Július 4. szombat

Fájó szívvel és könnyes szemmel búcsúztam el Salgótarján nagyállomáson az én forrón szeretett kicsiny családomtól. Hogy kivegyem én is részemet a bolsevizmus elleni harcokból. Utunk első napján semmi különös esemény nem történt. Az első lapot Érsekújvárról küldtem.

Július 5. vasárnap

De. 11 órakor átléptük a magyar határt és ettől fogva már Szlovák területen robogott tovább velünk a fekete gőzös az ismeretlen cél felé. Menetirányunk a Vág-folyó mentén felfelé. Este 9 órakor Jablonkánál, a régi magyar határállomásnál voltunk, majd Udelbergen robogtunk keresztül.” (Bartha József)

[A források szerint Salgótarjánból július 6-án és 7-én indultak a szerelvények.]

A hivatásos katonatiszt (Balassagyarmat)

„Időnként belátogattam a laktanyában székelő ún. Vissza­ma­­­­ra­dó kü­lö­nít­mény­hez (VMK), ahol az elvonultak sze­mé­lyi nyil­­ván­­tartását vé­gez­ték. Min­den alkalommal kíváncsian ér­­dek­­lőd­tem a távolból érkező hí­rek­ről. Ele­in­te csupán szór­vá­­nyos vesz­te­ségekről értesülhettem. Később meg­döb­ben­tett az ott látott el­ső, majd még jobban a második urivi hídfő el­le­­­ni támadás vesz­te­séglistája. Nem hittem a szememnek, ami­­­kor a sok-sok eltűnt, se­­be­sült, hősi halált halt bajtársam ne­­­vét láttam. Közülük nem egyet sze­mé­lye­sen is ismertem, nagy­­­ra becsültem. A listán ta­lál­tam, leg­nagyobb meg­döb­be­né­­­semre, eltűntként nyil­ván­tart­va, a két­gyer­me­kes Füles Jós­ka volt ba­rá­to­mat és pa­rancs­no­ko­mat. Rettenetes, iszo­nya­tos ér­­zés volt! A zászlóalj át­la­gos vesz­te­sége az augusztusi tá­ma­­dás fo­lya­mán 57-65 fő körüli volt, míg a szep­temberi tá­ma­­dás 95-100 körüli, név szerinti vesz­te­ség­listáját tarthattam a kezemben. Még itthon tar­tóz­kod­tam, ami­kor a volt ez­red­pa­­rancsnokom, ké­sőbbi had­osz­tály­pa­rancs­nok, Nagy Géza ez­­redes tragikus haláláról ér­te­sül­tem. Ezeket is­merve és tud­va készülhettem gondolatban nem éppen ró­zsás jö­vőmre. De még ál­mom­ban sem mertem gondolni arra, hogy nem egé­szen egy év elteltével ma­gam is a zászlóalj megmaradt 75 em­­berével együtt – megtörve, el­ke­se­redve, siratva az el­eset­te­­­ket, az eltűnteket, a fogságba eset­teket – térek ha­za Ba­las­sa­­­gyar­matra! „ (Deák Gyula)

A sorállományú tizedes (Salgótarján)

„Szeptember 8. kedd

Reggel 5 órakor volt ébresztő, de most nem a muszka csinálta. Eső után ólomsúllyal nehezedett ránk az áthatolhatatlan sűrűségű ködös reggel. Mindenki lehorgasztott fejjel ballagott a reggeliért.

Mindenkinek az motoszkált a fejében, hogy itt az esős ősz. De erre rácáfoltak a későbbi órák, mert ahogy haladt előre az óramutató, úgy kezdett a napocska kibújni és mindig melegebben és melegebben sütni. Úgyhogy kibontakozott egy gyönyörű, napsütötte Kisasszony napja. Édes jó Istenkém, megint egy ünnep, méghozzá Salgótarján ünnepe, Salgótarján búcsúnapja, vagyis vendégség. Milyen jó volna most odahaza, együtt ünnepelni szeretteinkkel, együtt fogyasztani az ünnepi ebédet, de hát hiába ez a frontharcos katona sorsa: lemondás és újból csak lemondás.”

„Barta József nyomdászsegéd, honvédtizedes, az orosz harctéren szeptember 9.-én a Sztorochevoje melletti harcokban hősi halált halt.” (A Munka, 1942. november 21.)

(írta: Sebestyén Kálmán)

Forrás:

Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra. Balassagyarmat, 2004. (Nagy Iván könyvek 14.)

Fancsik János: Rokkantteleptől a Vásártérig. Salgótarján, 2016.

Horváth István – Szabó Péter: Salgótarjániak a Don-kanyarban 1942-1943. Barta József c. tizedes frontnaplója, Szilágyi Dezső százados harctudósítása. Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága Salgótarján, 1990. (Múzeumi Értekező VIII.)

A Munka 1942. évi számai

Nógrádi Hírlap 1942. évi számai

MNL NML V. 183. Salgótarján nagyközség (1922-től rendezett tanácsú város, 1929-től megyei város) polgármesterének iratai 10645/1942.