125 éve, 1894. március 20-án este 10 óra 55 perckor hunyt el Kossuth Lajos, az újkori Magyarország egyik legemblematikusabb alakja. Köztudott volt, hogy a betegsége halálos kimenetelű, számos sajtócikk tájékoztatta erről az olvasókat. A hazai közvélemény fontosnak tartotta, hogy a száműzött Kossuth Lajos legalább Magyarországon történő temetésével „visszatérjen hazájába”. Ennek ismeretében számos tervezet és előkészület történt Magyarországon történő temetése kapcsán. 

 

 

Már 1889-ben lehetett hallani Kossuth Lajos beteges állapotáról, ezért – érezve a hazai közvélemény nyomását - Tisza Kálmán miniszterelnök Ferenc Józsefhez feliratot intézett Kossuth Lajos esetleges halálakor követendő magatartásról.

A válasz 1889. június 24-én érkezett meg Budapestre, melyben Ferenc József kijelentette, hogy a temetésen és a gyászünnepélyen „a királyi hatóságok hivatalosan, testületileg részt nem vehetnek, valamint egy emlék felállítása iránt netán meginduló mozgalomnál és adakozásnál kormányom tagjai részt ne vegyenek, s más magasabb állásban lévő hivatalnokok és országos méltóságot viselő egyének ettől is tartózkodjanak”. 

1894. március közepén egyre több hír érkezett Torinóból Kossuth egészségi állapotának romlásáról, Wekerle Sándor miniszterelnök ismerve Tisza 1889-es feliratára adott választ - ugyanakkor a közvélemény nyomását is szem előtt tartva – igyekezett megoldani, hogyan lehet méltó temetést nyújtani Kossuthnak anélkül, hogy az uralkodó haragját magára vonja. 

Wekerle Sándor számára, az uralkodónál tett audiencia után, világossá vált, hogy Kossuthot - tekintettel a szövetségesekre, a Ciszlajtán területek lakosságára, a hadsereg érzelmeire, az alkotmányosságra és a törvényességre, stb. - sem az állam, sem a képviselőház költségén nem lehet eltemetni. Végül a kialakult helyzetet Budapest székesfőváros oldotta meg, melynek Kossuth Lajos 1892 óta díszpolgára volt, magára vállalva a temetés megtartását. 

Az 1894. április 1-jén történt temetés országos politikai eseménnyé vált. A temetésen a hivatalos Magyarország képviselői alig jelentek meg, azonban a többezres részvétel jelezte, hogy a nemzet saját halottjának tekinti Kossuth Lajost.

 

Losonc és környékének újságja, a Losoncz és Vidéke 1894. március 25-én gyászkeretes címlapon közölte Kossuth Lajos halálhírét. Temetése körül kialakult belpolitikai viharra úgy reagált, hogy „hamvai, melyek idegen földben nyugodalmat nem találnának, szállíttassanak haza.” „Emeljen arra monumentális emléket a hálás haza, hová késő nemzedékek járhassanak, elvhűséget, honszerelmet tanúlni.” 

Losonc város képviselő-testülete 1894. március 21-én tartott közgyűlésén úgy döntött, hogy a város díszpolgára előtti tiszteletadás céljából, Búsbak Ádám, Kovács Ferenc és Wohl Hermann tanácsosokból álló háromtagú küldöttséget küld Torinóba, hogy az ott felállított ravatalra a város színeit (citromsárga, halványpiros) tartalmazó koszorút helyezzenek.

A képviselő-testület a temetés napjára a következőket rendelte el: a város közönsége nyolc napig gyászt öltsön, a köz- és magánépületeken gyászlobogókat tűzzenek ki, a nyolc napig „mindennemű vigalomtól” tartózkodjanak. A temetés napján a városi gyászünnepségeken a város hatósága és képviselő-testülete jelenjen meg, valamint a helybeli testületek és közintézetek testületileg szintén vegyenek részt. A gyászszertartások ideje alatt a város üzletei zárva legyenek. 

A város a következő napon tartott ülésén elfogadta és megindította a Budapesten felállítandó Kossuth-szoborra történő gyűjtést, melyhez először 100 forintot szavazott meg.

A temetés napján, április 1-jén gyászba borult Losonc városa, az épületeken kivétel nélkül gyászlobogók lengedeztek. A város hitfelekezetei megtartották a saját gyászszertartásukat, az elhangzott gyászbeszédek szövegét teljes tartalmában ismertette Losoncz és Vidéke. Ebből az alkalomból tette közzé az evangélikus templomban elhangzott Sántha Károly verset is:

 

A Losoncz és Vidéke a Torinóba küldött háromtagú küldöttség fogadásáról így írt: „turini küldöttségünket a Kossuth-testvérek igen-igen szívélyesen fogadták, de sőt külön-külön mindkettő meleghangú szavakat intéztek, kiemelvén Losoncz hazafiságát”.

A híradások szerint egész Felső-Nógrád területén: Poltáron, Uhorszkán, Málnapatakon, Ozdinban, Dobrocson, Lónyabányán, Szinóbányán is tartottak Kossuth-gyászünnepélyt, ahol a helyi evangélikus lelkészek mondtak gyászbeszédet. Részletesen ismertetik a poltári Alexy János evangélikus lelkész beszédét, aki a templomban Kossuth Lajos megkoszorúzott, gyászfátyolba borított arcképe mellett tartotta meg. 

 

 

Balassagyarmat és környékének újságja, a Nógrádi Lapok és Honti Híradó, 1894. március 25-én megjelent számában szintén gyászkeretes címlappal emlékezett meg Kossuth Lajosról. Halálhírét követően a balassagyarmati középületekre gyászlobogó került, és a képviselő-testület ugyanazokat a korábban ismertetett intézkedéseket tette meg, annyi különbséggel, hogy az egyházi istentiszteleteket nem a temetés napjára, hanem április 8-ra tette, azzal az indokkal, hogy a település mérvadó személyiségei április 1-jén a budapesti temetésen lesznek.  Továbbá a „közgyász” idejét meghosszabbította április 9-ig.

Balassagyarmaton 1894. április 8-án tartott gyászistentiszteletek az evangélikus templomban vették kezdetüket, melyet a római katolikus és az izraelita hitfelekezetek gyászszertartása követett.

Szécsényben a halálhír hallatán szintén hasonló intézkedések történtek, azzal a különbséggel, hogy a gyász április 2-ig tartott, illetve a temetés napján a település összes harangja egy óráig tartó harangozással emlékezett meg Kossuth Lajosról.

 

A sámsonházi evangélikus egyház - melynek 1871. február 17-én tartott egyházi közgyűlésen hozott határozata alapján Kossuth Lajos volt a főfelügyelője -  Okolicsányi László felügyelő és Kiss István evangélikus lelkész javaslatára, a halálhír hallatán gyűjtést indított a sámsonházi evangélikus templom falára illesztendő, Kossuth emlékét megörökítő emléktáblára. A kezdeményezés hamvába holt, végül Sámsonházán  2002-ben készült el a Kossuth-szobor.

 

 

Zárszóként Krúdy Gyula írását idézzük: „Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményeken részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését. […] Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két öregember, akihez csaknem egy századvégen át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik. …” 

 

 

Státny Archív V Banskej Bystrici. Zbierka rodovych pisomnosti O. III. 1902.

Státny Archív V Banskej Bystrici. Zbierka rodovych pisomnosti O. III. 1894.

Losoncz és Vidéke. 1894. március 25. 1-2.p.

Nógrádi Lapok és Honti Híradó. 1894. április 8. 1.p.

Nógrádi Lapok és Honti Híradó. 1894. március 25. 1.p.

Katona Tamás: Kossuth temetése. In: História, 1989. 3. sz. 10.p.

Krúdy Gyula: Kossuth fia. Idézi: Bence Erika: Egy legenda folytatása. In: Híd. 2002.08-09. 1124.p.

Hermann Róbert: Kossuth Lajos élete és kora. Budapest, 2002. Pannonica Kiadó

Pelyach István: Kossuth Lajos. Életrajz és válogatás. Változó világ 60. Budapest, 2005. Press Publica