A 2017-es év is igen gazdag megemlékezésekben. Számos rendkívüli ember munkásságára emlékezhetünk ebben az évben is, akik nagymértékben voltak képesek befolyásolni az egész ország, vagy akár az egész világ történéseit. Elég csak Arany Jánosra, Kodály Zoltánra, vagy mondjuk a reformáció kibontakozására gondolni. E közben azonban nem feledkezhetünk meg azokról a helyi kiválóságokról sem, akik szívós munkájukkal „csak” egy-egy település, vagy éppen megye sorsára voltak befolyással. Ezúttal Nógrád vármegye alispánjára, Sréter Jánosra emlékezünk, halálának 175. évfordulóján.

Sréter János 1806. január 12-én született, Sréter József és Gosztonyi Antónia első gyermekeként. Felmenői között találkozhatunk híres katonákkal, közéleti-politikai személyiségekkel, csakúgy, mint kiváló gazdálkodókkal. Sok nyelvet ismerő, világlátott, tudatos házassági politikát és oktatási stratégiákat követő, rendkívüli egyéniségekkel találkozhatunk a Sréterek között. Az apa, Sréter József, komoly jogi műveltségű, következetes férfi lehetett. Ezt János neveltetésén jól látni. A család szokásaival ellentétben nem alkalmazott házi tanítót, maga nevelte fiát, nyolcéves koráig. Ezt követően a selmecbányai evangélikus líceumba került, ahol kitűnő felkészültségével kimagaslott kortársai közül. Apja visszaemlékezése szerint „oly jeles vizsgálatot adott, minőre az ottani tanárok addig nem emlékeztek”. Ezt követően Pestre került, jogot hallgatott. Itt, ismét az apa szavaival: „a legelső eminensek közé számított”. Jogi ismeretek mellett, tanult még zongorázni, festeni, gitározni. De a családjában jellemző többnyelvűséget is tovább vitte: franciául, olaszul, spanyolul és angolul tanult, de megismerkedett a portugál és a svéd nyelvvel is. De a tárgyi ismeretek mellett legalább olyan fontos volt maga a pesti tartózkodása. A fejlődő (az 1820-as évek közepén járunk ekkor), modernizálódó Pest, és az abban keringő, új eszmék által teremtett légkör. Ebből is sokat visszahozott Nógrádba. 

1825-ben, még joggyakornok, de már Nógrád hiteles táblai jegyzője. Ebben az évben követkísérőként részt vett az országgyűlésen, majd a következő évben letette utolsó vizsgáit. Ebben az évben tiszteletbeli aljegyző, majd kemény, kitartó munkával 1836-ra a megye főjegyzője lett. 

Két olyan munkája is készült hivatali ideje alatt, amely mai napig komoly forrásértékkel bír. Mindkettő megjelent nyomtatásban is. Az egyik, csak a szerző halála után, 1842-ben, ez íródott korábban, a másik pedig szintén 1842-ben jelent meg, még a szerző életében. Mindkét munka árulkodik írója felkészültségéről. Az első, posztumusz megjelent munkája, az 1825/27-es országgyűlés után megindult, bizottsági munkálatok megyei vitájáról készült feljegyzés. Témák szerint csoportosítva, sorra vette, a viták folyamatát. Nem csak a politikus, a történetíró is megjelent ebben a leírásban: „A történet-írás hűségéhez, midőn kortárs által íratik, tartozik az, hogy ugy adassanak elő a’ történtek, a’ mint tapasztaltattak”. A politikus átírta volna feljegyzéseit, az eltelt évek tapasztalataiból tanulva, a történetíró nem. Szerencsére az utóbbi győzött, így hiteles forrásként tekinthető a mai napig. Alkalmas a kortársak gondolatmeneteinek rekonstruálására, csakúgy, mint a korszak legégetőbb problémáinak a felvázolására. 

1. ábra: Visszaemlékezések. A kiadó (az apa) előszava különösen értékes forrás a szerző életének megismerésére

 

A másik munkája a helyi, vármegyei viszonyok tanulmányozására alkalmas. Az 1839/40-es diéta után a vármegyei közgyűlés kérte fel az (ekkor már) alispánt, hogy készítsen helyzetjelentést a vármegye állapotáról. Itt már a komoly közigazgatási gyakorlattal bíró, kritikusan gondolkodó, rendkívül alapos államférfi kerül előtérbe, a történetíró helyett. A vármegyék omladozó épületének minden hibáját sorra veszi, fenntartások nélkül megvizsgálja és kritizálja, természetesen javító szándékkal. Pusztán a jelentés felolvasása három napba telt a közgyűlésen, gondolhatjuk, volt mit mondania. A korabeli közigazgatás minden hibáját saját bőrén tapasztalhatta meg, hiszen ő maga is végig járta a hivatali ranglétrát, alispánként pedig még jobban ráláthatott az egyes hiányosságokra. Az adózástól a katonaállításig, az úrbéri terhektől az igazságszolgáltatásig és börtönügyig, a nemesi árvák gondozásától a vármegye szociális létesítményeiig, minden téma felmerült beszámolója során. Akár számonkérésként is felfogható lenne ez a munka, gondoljunk bele: a hibák (és visszaélések) elkövetői ott ültek az alispánnal szemben, amikor az felolvasta jelentését. De az alispán aligha gondolt számonkérésre, nem illett volna személyiségéhez. Helyzetelemzés volt ez, nem több.

A hibákat tehát feltárta, változtatásra azonban már nem maradt lehetősége. 1839 májusában a tisztújító közgyűlésen, ő és Huszár József „minden pártoskodástól távol, egy értelműleg, egy szívvel és lélekkel választattak el”, alispánokká. Ekkor már 20 éve fejenkénti szavazással választották meg a tisztségviselőket, őket mégis közfelkiáltással helyezték a vármegye élére. Érdeklődése a büntetőjog iránt megmaradt, rendszeresen elnökölt a fenyítő törvényszéken. 1841-ben, Huszár József halálával, egyedül maradt alispán. Idejét és minden energiáját a közügyeknek szentelte, családot nem alapított. Kortársai szelíd, józan embernek tartották, aki „barátságát soha senkinek nem vadászá, és mégis számos baráti valának”. Haladó gondolkodású, de a „honi alkotmányunknak” támogatója, azzal a feltétellel, hogy azt időnként, a kor viszonyainak megfelelően, módosítani kell. 1842 márciusában Losoncra utazott, ahol akkor kanyaró járvány volt. Először enyhébb tünetek jelentkeztek, majd „ideglázzá változott betegség, s megfosztá a’ megyét nagy fiától martius 27dikén”. Ravatalára április 25-én került sor Balassagyarmaton, a megye termében. 

2. ábra: Az alispán segítőkész magatartását a kortársai is felismerték. Itt egy leszerelt katona kéri a pártfogását

Igen rövid, ám annál mozgalmasabb politikai tevékenység jellemezte Sréter János pályáját, szelíd, bár kissé hideg természete, kitűnő felkészültsége és komoly elszántsága, kétségtelenül a megye meghatározó politikusai közé emelte személyét. Környezetére, kortársaira gyakorolt hatását jól jelzik Székács József, pesti evangélikus lelkész búcsúzó szavai: „tűzzétek a’ napot sírjára, írjátok alá lángoló betűkkel: világított és melegített”.

(írta: Nagy Imre)

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

• Borovszy Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nógrád vármegye nemes családai. Interneten: http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0013/15.html 

• Horváth István: A vármegyei közigazgatás működése az 1830-as években Nógrád megye alispánjának megítélése alapján. In: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981). Salgótarján, 1981. Interneten: https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_NOGR_Muzevkonyv1981/?pg=182&layout=s 

• MNL NML IV. 18. Sréter János alispán után maradt iratok

• Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal X. kötet. Interneten: http://mek.oszk.hu/09300/09379/pdf/

• Reformgondolkodás Magyarországon a XIX. században. Szerk.: Horváth István. Salgótarján, 1989

• Sréter János: Nógrád megye beligazgatási állapotjáról hivatalos jelentés a második alispány által. Pest, 1842. Interneten:

• Sréter János: Visszaemlékezések. Buda, 1842