Az 1777-ben kiadott királyi rendelettel, a Ratio Educationisszal az oktatásban bevezetett állami felügyelet során központosított tanügyigazgatást alakítottak ki a Magyar Királyságban, ez pedig egyebek mellett megkívánta az iskolai tanulók pontos nyilvántartását és ezeknek az információknak az összegyűjtését is. Központilag ezt a Magyar Királyi Helytartótanácson belül működő Közoktatási ügyosztály, latin nevén Departamentum litterario-politicum intézte. A közoktatás ebben a korabeli összefüggésben az ún.

A Magyar Királyság 16–17. századi egyháztörténetének alapvető eleme volt a reformáció 16. század eleji kibontakozása, majd a 16. század utolsó harmadára szinte teljes mértékűnek tekinthető térnyerése. Ekkorra részben az oszmán hódítás, részben a reformáció elterjedése során jelentős veszteség érte a katolikus egyház szerzetesrendjeit, illetve a közép- és alsópapságot.

A 18. század végén, az 1777. évi Ratio educationis nevű rendelet honosította meg hazánkban a „mintaiskolákat”, azokat a központi gyakorló iskolákat, amelyekben a tanítóképzésben részt vevők elsajátíthatták a módszertant, vagyis gyakorlati képzésben részesültek. Az elméleti alapokat azonban külön e célra felállított tanítóképzőkben oktatták számukra. Kezdetben csupán egyházi alapítású és fenntartású tanítóképző intézetek, az ún. „mesterképző intézetek” léteztek.

„[...] töröljék el az orosz tanítást, mert ha nem, ez lesz a kirobbantója az ifjúság körében az oroszellenes mozgalmaknak."

A „Magyarország elemi tanodáinak szabályai"-ról szóló 1845/25224. számú nyomtatott helytartótanácsi rendelet módosította és pontosította a Mária Terézia által 1777-ben kiadott „Ratio educationis" nevű rendeletet és annak 1806. évi bővítését - ezek szabályozták elsőként a magyarországi közoktatás ügyét. Amíg korábban az oktatás kizárólag a papság és a szerzetesrendek kezében volt, Mária Terézia idején kiépült az állami iskolahálózat, amelyen belül már különbséget tettek a falusi, mezővárosi és városi iskolák között.

A 16-17. század Európa-szerte nagy változást hozott a felsőfokú oktatásban. A mindinkább differenciálódó állami, helyi és egyházi igazgatási feladatok ellátásához képzett szakemberekre volt szükség. A katolikus és a protestáns felekezetek egyaránt arra törekedtek, hogy minél felkészültebb teológusokat, filozófusokat, jogászokat és természettudósokat neveljenek, akik a közösségek lelki vezetőjeként vagy a közhivatalok tisztviselőjeként készek és képesek a hitigazságok meggyőző közvetítésére is.