Főhercegek az alsó-magyarországi bányákban

1764 júliusára Mária Terézia királynő országgyűlést hívott össze Pozsonyba, ahová a bécsi udvar nagy pompával kivonult. A város és környékének csapatait vezénylő, így jelen lévő Albert lengyel királyi és szász herceg emlékiratai szerint látni lehetett: az országgyűlés nem fog egyhamar befejeződni, hosszas és unalmas huzavonák várhatók az uralkodó és a rendek között - állítólag ez sarkallta arra a jelen lévő főhercegeket, hogy rövid kirándulást tegyenek a gazdaság szempontjából igen jelentős alsó-magyarországi bányavárosokban.

E feltételezett hirtelen elhatározásnak több tény is ellentmond. Mária Terézia rendeletére ugyanis az alsó-magyarországi bányászati szakemberek már hónapokkal az utazás előtt alapos útmutatást, jelentést készítettek a különféle bányákról és bányavállalkozásokról, a bányaművekről, bányászati és ércfeldolgozási eljárásokról, valamint a bányászathoz szükséges erdőkről is, hogy ezek az anyagok elősegítsék a főhercegek felkészülését a tervezett utazásra. Ezt követően a királynő már április végén megparancsolta a Magyar Királyi Helytartótanácsnak: értesítse a frissen római királlyá koronázott József főherceg és fivére, Lipót főherceg júliusi érkezéséről az érintett Pozsony, Nyitra, Bars és Hont vármegyéket, valamint a selmeci főkamaragrófot, és felszólította a vármegyéket, hogy mind a saját, mind mások kényelme érdekében javítsák meg az utakat és hidakat. A főkamaragrófot az utazás kényelme és biztonsága érdekében felkérték a javítások ellenőrzésére.

A pontos útvonal nem volt kérdéses: ez alkalommal egy már korábbi utazás „lemásolásáról" volt szó. Az 1751. évi pozsonyi országgyűlés alkalmával ugyanis a főhercegek apja, Lotharingiai Ferenc császár is látogatást tett a bányavárosokban. A helytartótanács ügyirataiból kiderül, hogy 1764-ben ugyanazt az útvonalat határozták meg, mint a tizenhárom évvel korábbi utazáskor. Az útvonal így Pozsonytól (Bratislava) Királyfa (Kráľová pri Senci), Diószeg (Sládkovičovo), Szered (Sereď) és Újlak (Veľké Zálužie) váltóállomásokon át egészen Verebélyig (Vráble) vezetett, ahol az első éjszakai szállás volt kijelölve. Másnap a Csifár (Čifáre) és Bars közötti emelkedőn, Barson (Starý Tekov), Solymoson (Gondovo) váltottak lovat, amelyeket Bakabányán (Pukanec), majd Kőpatakon, a fogadó mellett cseréltek friss lovakra. Innen vezetett tovább az út Selmecbányára (Banská Štiavnica).

A május 14-én kelt királyi parancslevél újra pontosított az útvonalon. Mindaddig csak a selmecbányai látogatásról volt szó - ahogy az Lotharingiai Ferenc esetében is történt -, ekkor azonban már végső úticélként Besztercebánya szerepelt, amelyre 1751-ben a látogatás rövidsége miatt nem jutott idő, így Zólyom vármegyét is bevonták a szervezésbe.

A kocsik és az utazók név szerinti listáját ez alkalommal azonban csak közvetlenül az út előtt, július 11-én tették közzé.

A Wagen Lista szerint tizenegy kocsival vágtak neki a hegyeknek, amelyekhez hat-hat lovat fogtak be. Valószínűleg súlyosabb, zárt kocsiszekrénnyel ellátott hintóról lehet szó, amelyben három, szolgálók esetében négy személy foglalt helyet. Mellette említik az iratok a legelőkelőbb útitársakat, jelen esetben fivérét, Lipótot és Albert herceget (aki később lánytestvérük, Mária Krisztina főhercegnő férje lett). A kocsi bakján egy császári lakáj utazott. Magasabb rangú útitársaik közé tartozott gróf Anton Thurn, báró Franz Joseph Nepomuk von Reischach, gróf Pálffy Károly és báró Theodor Miltiz. Az udvari medikus, egy gyóntatópap és Marcy abbé együtt tették meg az utat. Külön kocsit biztosítottak a főpostamesternek, von Paar grófnak, valamint Seyfried Herbersteinnek, az Udvari Kamara elnökének. A többi kocsiban a szolgákat, lakájokat helyezték el. Útiholmijuk egy részét egy nyolcfogatú tárkocsi szállította, az udvari szállásmesternek, Johann Zinnernek pedig egy négyfogatú, félig zárt kocsiban jutott hely. A fogatokat a július 11-én kiadott rendelkezés szerint két postalegény vezette, akik az utat mutatták és kürtszóval hirdették a császári ház tagjainak érkezését. A kísérő lovasok számára a váltóállomásokon külön kellett egy-egy hátaslóról gondoskodni.

A selmecbányai bevonuláskor a városi polgárság díszsorfalat állt, és Józseféket a városi tanács köszöntötte beszédekkel és harangszóval. Szállásuk ugyanabban az épületben volt, ahol tizenhárom évvel azelőtt Ferenc császárt is elhelyezték, vagyis a Hellenbach-házban. A kivilágított főutcán énekszóval és a tiszteletükre szerzett zenével köszöntötték őket. Az estét pedig egy hagyományos ceremóniával zárták: a bányászok ünnepélyesen átnyújtották a római királynak mesterségük jelképeit, az éket és a kalapácsot.

Július 21-én végre sor került az első bányalátogatásra a Glanzenberg-tárnában. Ekkor már a bánya belső szerkezetével és működésével ismerkedtek, és megszemlélték azokat a gépeket is, amelyeket érczúzásra és szivattyúzásra használtak. A bányába történő leszálláshoz külön díszes bányászruhát készítettek a két főhercegnek, bányászkalappal, -köténnyel és bottal. A bányászok már tizenhárom évvel korábban is készültek: Lotharingiai Ferenc akkor magával vitte a részére varrt pompás bányászruhát, de a rézből készült, díszes olajlámpást ma is a selmecbányai Bányászati Múzeum őrzi. Selmecbányán nyújtották át József főhercegnek a bányászati útmutató egyik példányát. Az ún. Arany Könyvet (Goldenes Bergbuch), amely összeállítását Mária Terézia még az esztendő elején rendelte meg, a szakemberek három külön példányban készítették el: az egyikben a selmecbányai, a másikban a körmöcbányai, míg a harmadikban a besztercebányai állapotokat (sőt a gondokat is) írták le, és rajzokkal illusztrálták az egyes folyamatokat.

A főhercegek számára készített díszruhák (1764) a Bányászati Múzeum kiállításán

Másnap, 22-én a Zsigmond- vagy Szentháromság-tárnában ismételten gépeket mutattak nekik. Délután különböző folyamatokat szemléltetve Nikolaus Joseph Jacquin professzor közel három órán keresztül avatta be őket a kémia rejtelmeibe.

Nikolaus Josef Jacquin

Nikolaus Josef Jacquin (Leyden, 1727. február 16– Bécs, 1817. október. 26) botanikus, kémikus. Bölcsészeti, orvosi és természettudományi tanulmányokat folytatott Leuvenben, Leydenben, Párizsban és Bécsben. 1754 és 1759 között Lotharingiai Ferenc császár megbízásából beutazta Nyugat-indiai-szigeteket, hogy új növényeket gyűjtsön a bécsi Hofburg és a schönbrunni kastély kertjébe. 1764 őszétől 1769-ig oktatott az újonnan megalapított selmeci bányászati akadémián, annak elsőként megszervezett kohászat-kémia-ásványtan tanszékén. 1769 és 1797 között a bécsi egyetem növénytani és kémiai tanszékének oktatója, a botanikus kert igazgatója és több éven át az egyetem rektora volt. Botanikai munkásságával nemzetközi hírnevet szerzett. 1806-ban nemesi címet kapott és elnyerte a Szent István rend kiskeresztjét.

József főherceg és kísérete 23-án a környék egyik legjelentősebb tárnájába, a másfél órányira fekvő és hatalmas kiterjedésű „Ferenc-tárnába" látogatott el, amelyet a tizenhárom évvel korábbi látogatás alkalmával neveztek át. Lotharingiai Ferenc tiszteletére akkor emléktáblát is elhelyeztek az egyik járat falán. 1764-ben mellette ugyanígy emléktáblával örökítették meg a főhercegek látogatását. A korabeli híradások szerint az ifjú főhercegek nem csak végigsétáltak a bányán, és érdeklődve szemlélték a tárnában végzett munkálatokat, hanem Albert herceggel együtt mindhárman szerszámokat ragadtak és „megpróbálkoztak" a bányászat nehéz mesterségével.

A selmecbányai tartózkodás további három napja is az ismeretszerzés jegyében telt el: bemutatták nekik az ércfeldolgozás folyamatát, hogyan választják el az ólmot és az ezüstöt, milyen a faúsztatás, hogyan működik a boksa és a bányavilág egyéb rejtelme. Részt vettek a bányászlegények gyakorlatozásán és a tiszteletükre rendezett céllövészeten is. A római király azonban nem csak „szórakozással" töltötte az idejét: július 26-án áttanulmányozta a bányák kitermelésének és előző évi hozamának jelentését, valamint a bányakamarai és uradalmi számadásokat. Emellett költségvetéstervezeteket, a revistyei kamarai uradalom és a két nappal azelőtt meglátogatott zsarnócai sörfőzőház számadásainak kivonatait nyújtottak át neki, sőt betekintést nyert a bányatanácsi főjegyzőkönyv egy hónapi bejegyzéseibe is. Emléktábla az 1764. július 23-i látogatás alkalmára

 Az utazás következő állomása Körmöcbánya volt, ahol a Szt. Katalin-tárnában további bányászati ismeretekre tettek szert, majd meglátogatták a pénzverdét is, ott megszemlélték a különböző eljárásokat, sőt saját kezűleg pénzérmét is vertek. Innen már másnap Besztercebányára utaztak, ahol két napot töltöttek el. Ez idő alatt a rézkitermelést, a rézműveket és a fakitermelő területeket tekintették meg. A visszaúton még érintették Selmecbányát, ahonnan július 30-án hajnali 2 és 3 óra között Schönbrunn felé vették útjukat, ahová Albert herceg emlékiratai szerint 16 órányi utazás után érkeztek meg.

A bányavárosokban tett látogatás ettől kezdve, mondhatni, a Habsburg-Lotharingiai főhercegek képzésének kötelező elemévé vált, amelyet még az ág megalapítója, a természettudományi érdeklődésű Lotharingiai Ferenc császár vezetett be. József és Lipót után 1777. június 11. és 16. között Miksa főherceg, II. József legifjabb fivére is látogatást tett a bányavárosban. Megtekintette a várost és bányaműveit József főherceg (1798, 1822), Ferdinánd főherceg (1811) és I. Ferenc József Albrecht és Ernst főhercegekkel (1852) is.

Az iratfotókat Czikkelyné Nagy Erika és Szalkai Dániel, a selmecbányai képeket Németh István készítette.

Selmecbánya is megemlékezést tartott a látogatás 250. évfordulója alkalmából.
A környéken több egykori bányatárnát (tárót) lehet vezetéssel megtekinteni:
Selmecbánya belvárosában a Glanzenberg-tárna
Az egykori Ferenc-tárna (ma Bertalan-tárna és András-akna) 

Az utazásról szóló naplók kiadásai:
Lipót főherceg: Jozef Vozár (ed.): Denník princa Leopolda. Z cesty do stredoslovenských banských miest roku 1764. Das Tagebuch des Erzherzogs Leopold von der Reise in die mittelslowakischen Bergstädte. Osveta, 1990.
Albert szász herceg: Kulcsár Krisztina: II. József udvari utazása, 1764. Levéltári Közlemények, 70. (1999) 60-62.

Az Aranykönyv kétnyelvű, német és szlovák kiadása: Jozef Vozár (ed.): Das Goldene Bergbuch. Zlatá kniha banícka. Bratislava, 1983 (Monumenta Slovaciae montanistica).