Debrecenben ásták el a Szent Koronát?

Szerző: Zsupos Zoltán
2012.07.24.
Ennek a lehetősége is felmerült, amikor 1849-ben, a szabadságharc leverése után megkezdődött a Szent Korona keresése. Logikusnak tűnt, hogy valahol ott rejtették el, ahol korábban őrizték. A pontos helyre azonban évekig nem tudtak rájönni, pedig nagy erőkkel folyt a nyomozás.
A Szent Korona sok viszontagsággal teli kalandos sorsának ez az epizódja 1848 legvégén kezdődött, amikor a budai várból a még el sem készült Lánchídon át elindult egy harminc gránátos által kísért kocsi, hogy aztán Szolnokig vasúton, majd ismét kocsin szállítva Hajdúszoboszlón át január első napjaiban megérkezzen Debrecenbe, az ideiglenes fővárosba. Az országgyűlés, a minisztériumok, a bankóprés mellett különös gonddal menekítették el a Szent Koronát és a hozzá tartozó koronázási ékszereket, hiszen a magyar nemzet történeti és közjogi hagyományai a magyar állami élet legfontosabb alkotmányjogi tényezőjévé emelték, amely nélkül nem lehetett törvényesen senkit magyar királlyá koronázni. 

 

A debreceni városháza

V. Ferdinánd király és császár lemondása és I. Ferenc József trónra lépése után elterjedt a pletyka, hogy a koronát ellopták, és sokakban merült fel a gondolat, ami 1848 decemberében az országgyűlésen is szóba került: vajon nem akarják-e egyesek a magyar nemzet tudta nélkül megszerezni, majd azzal megkoronázni az új uralkodót. Noha az országgyűlés küldöttsége meggyőződött arról, hogy a korona a helyén van, a trónváltozás és az új uralkodó viselkedése miatt a királyság és a koronázás kérdése továbbra is foglalkoztatta a közvéleményt, a politikusokat és Kossuthot is.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy el kell hagyni a fővárost, Kossuth személyesen írta meg az a rendeletet, amelyben a Szent Korona és a koronázási ékszerek Debrecenbe szállításáról intézkedett. Ezek után érkeztek azok 1849. január 5-én vagy 6-án Debrecenbe, ahol a szállításukkal megbízott Bónis Sámuel átadta őket az akkor már ott tartózkodó Kossuth Lajosnak. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke egész családjával, a néhány évvel korábban elkészült városháza első emeletén lakott, ahol a polgármesteri hivatali szobákat rendezték be részére, s ott tartotta elnöki hivatalát is. Közvetlen Kossuth szobája mellett volt a város magánlevéltára, amelyet titkos levéltárnak is neveztek, mert itt őrizték a legbecsesebb iratokat. Ez a bolthajtásos, csendes szoba volt a városháza legbiztonságosabb helyisége, ahol Kossuth Lajos a közvetlenül a rendelkezése alatt maradt Szent Koronát és tartozékait tartalmazó vasládát elhelyeztette. Itt őrizték 5 hónapig, majd 1849. június 5-én indult vissza a fővárosba, ahonnan azonban július végén az óriási túlerő által menekülésre kényszerítve a Szeged, Nagyvárad, Arad, Lugos és Karánsebes útvonalat bejárva végül Orsovánál Szemere Bertalan és néhány ember 1849. augusztus 23-án (más visszaemlékezés szerint 20-án) egy füzesben elásta.

A császári és királyi hatóságok már az év őszén bizottságot küldtek ki a Szent Korona felkutatására Orsovára, kutatások azonban nem járt eredménnyel. Több éven keresztül próbálkoztak a kereséssel, mindenhol, ahol tudták, hogy 1849-ben a koronázási ékszereket őrizték – de sikertelenül. Végül 1853 májusában Wargha István, az 1848-as magyar külügyminisztérium volt titkára, aki ekkor már rendőrügynök volt, felajánlotta segítségét Johann Kempen von Fichtenstamm rendőrminiszternek. A Londonba utazó Wargha, leírása szerint véletlenül találkozott ott egy Szűcs nevű honvédtiszttel, aki elmondása szerint jelen volt a korona elrejtésénél, és ő árulta el neki 60 000 forint fejében a rejtekhelyet. Mivel azonban a visszaemlékezések szerint ilyen nevű ember az elásáskor nem volt jelen, valószínűbb, hogy a Londonban Kossuth Lajossal is találkozó Wargha vagy a volt kormányzótól, vagy valamelyik munkatársától szerezte meg a rejtekhely rejtjeles leírását és a feloldáshoz szükséges kulcsot, sőt feltehetően megbízást kapott a Szent Korona kicsempészésére. Hazatérve Wargha eljutatta a leírást Kempennek, aki 1853. június 2-án a következő sorokat írja naplójába: „Felkértem a számjeliroda igazgatóját azoknak a feljegyzéseknek a megfejtésére, amelyek Warghát a magyar korona felkutatására utasítják.” E napon KempenTriesztből Bécsbe rendelte azt a Titus Karger hadbíró századost, aki 1849-ben Orsova környékén a kutatást vezette, hogy alapos terepismerete miatt ismét őt bízzák meg e feladattal. A június 13-án a helyszín közelébe érkező százados azonban a Duna áradása miatt nem kezdhette meg a kutatást, ráadásul sok mindent bizonytalannak tartottak a leírásban, kételyeik voltak. A Duna vízállása lassan csökkent, így volt idő, hogy közben a cs. kir. hatóságok az egyéb lehetőségeket is újra körüljárják.

 

A koronát rejtő láda

 Ezúttal biztosra akartak menni, szerettek volna minden egyéb helyszínt kizárni, hiszen igen sok mendemonda keringett a Szent Korona hollétéről, arról, hogy Orsova előtt már több alkalommal is el akarták ásni. Mivel 1849-ben öt hónapig Debrecenben volt, nem zárták ki annak a lehetőségét sem, hogy esetleg ott került sor az elrejtésre. Szabó István, a kiváló történész, a Debreceni Képes Kalendáriumban 1925-ben közölt nagyszerű írásában egy idevonatkozó, fontos iratot közölt:

„Debrecen város magánlevéltára részére örök emlékezetül. Július 4-én, 1853.

Ezen a napon, t. i. július 4-én, 1853 reggeli 8 óra tájban a városházának piacra néző főkapuja és minden más ki- és bejárása fegyveres Gens d’armok által elfoglaltatván, s ugyanezek a felső tornácon szinte köröskörül felállíttatván, miután egyedül azoknak engedtetett meg a bejövetel, kik ide felparancsoltattak, s a magyar korona holléte iránti tudomásuk felől kihallgattattak, – a magánlevéltár sem kerülhette ki a megkutatást és ekkor történt, hogy a magyar koronának a magánlevéltárban semmi nyoma nem találtatván s arról más, a köztudomás szerint is, semmi ki nem tapogatódhatván, kivévén azt, hogy 1849-ik év elején, midőn Kossuth Lajos Debrecenbe jött, egy vasláda, melyről az a hír volt, hogy a magyar korona benne lett volna, ide a magánlevéltárba betétetett, s ugyanazon láda, midőn az akkori kormány Debrecenből 1849. év május végével eltávozott, elvitetett, ennek következtében a magánlevéltár pallózata feltöretett, úgy az előszobában volt vaskemence tökéletesen széthányatott, de minden siker nélkül, mert itt sem a korona, sem az azt állítólagosan magában foglaló vasláda meg nem találtatott.”

Szabó István leírja, hogy a jelzet és aláírás nélküli irat kétségkívül az egyik akkori magánlevéltárnoktól származik, de, hogy kitől, kik végezték a kihallgatást, kiket hallgattak ki, miket kérdeztek tőlük, arról eddig – a fentiekben leírt néhány információn kívül – nem volt tudomásunk. E sorok írója a Magyar Országos Levéltárban bukkant azokra az iratokra, amelyek választ adnak ezekre a kérdésekre.

Kiderült, hogy felsőbb utasításra Lányi kapitány, cs. kir. csendőri százados, Poroszlay Fridrik Debrecen egykori polgármestere és Szőllősy János rendőri százados jelenlétében történtek a kihallgatások, amely során a német nyelven elküldött kérdéseket a tanácsnok magyarul tette fel a két levéltárnoknak. A ránk maradt iratokban a válaszokat fogalmazták meg, végül az érintettekkel aláíratták őket.

 

Nagy Sándor és Kováts Lajos  vallomása
Abszolutizmuskori Levéltár – K.k. Militär- und Civil-Gouvernement für Ungarn – Polizei Section (D 44) – 1853 – 2355.


Nagy Sándor mondanivalóját az alábbiakban foglalták össze: „Kossuth Lajos Debrecenbe a múlt, 1849. évi január hónapban érkezett, azonban hogy éjszaka vagy nappal jött-é meg, arra biztosan nem emlékezem, különben is én törvénykezési tisztviselő lévén, a közigazgatáshoz tartozó tárgyakkal nem foglalkozom. Azon időben, mikor Kossuth ide érkezett, a levéltár kulcsait elparancsolta tőlem, én a nálam lévő kulcsot Kováts Lajos tiszti társamnak adtam által, ki feljövén a városházához, az ő jelenlétében tevődött be azon láda, melyben a koronát lenni mondották. Én erről többet nem tudok, Kováts Lajos társam többet fog róla mondhatni.
Kossuthtal, mikor ezen láda a levéltárban letevődött, nem beszéltem, mivel jelen sem voltam, következésképpen a ládának, s azzal együtt a koronának oda való letétele vagy elásása, titoktartást nem is esküdhettem, mit ünnepélyesen kinyilatkoztatok; sőt azt is mondhatom, hogy vele soha hivatali működésben nem is állottam. Végre azt is kinyilatkoztatom, hogy arra is emlékezek, hogy én a ládát magát sem láttam, annál fogvást annyival inkább nem láthattam a koronát vagy a koronához tartozó jeleket, mikre hivatali becsületességem mellett, ha kívántatni fog, esküt is tehetek.”

Nagy Sándor tehát Kossuth utasítására a levéltár nála lévő kulcsát átadta társának, így ő nem volt jelen, amikor a Szent Koronát elhelyezték a magánlevéltárban.

Kováts Lajos, volt közigazgatási városi tanácsnoktól, magánlevéltárnoktól természetesen többet tudunk meg: „Emlékezem arra, hogy 1849. év január elején érkezett Kossuth Lajos Debrecenbe, de hogy kinek a társaságában, arra nem emlékezem. Annyi igaz, hogy a levéltár kulcsaival felrendeltettem, és a levéltárt felnyittatni parancsolták, és egy gránátos tiszt több gránátos közemberekkel, egy nagy vasládát a levéltár szobájába letétetvén, mibe a koronát lenni mondották, és a külső vasajtónak kulcsát a gránátos tiszt elvévén, úgy tudom, hogy Kossuth kezébe szolgáltatta. Hogy azon ládában a korona tartódott, hallomásból tudom, mivel előttem a ládát soha fel nem nyitották, hogy mi volt benne, nem is láthattam. Hogy a láda letétele alkalmával rajtam kívül lett volna még két tanácsnok is jelen, arra biztosan nem emlékezem. Azt pedig, hogy én Kossuthnak, vagy a vele volt generális Lenkeinek, mivel az utolsót nem is láttam, nem is esmerem, hogy én ezeknek arra, hogy a korona ide való letételét titokba fogom tartani, esküt soha nem tettem, sem a koronát, sem a koronához tartozó jeleket, minthogy meg sem is mutatták, nem is láthattam. Azon ládát, melyben a koronát tartatni mondották, soha jelenlétemben el nem ásták, minthogy arra is emlékezem, hogy a jelenlétemben, midőn a forradalmi kormány újra Pestre ment, hasonlóul egy gránátos tiszt több gránátosokkal együtt a levéltárba feljövén, a nevezett ládát jelenlétemben elvitte, és a városháza előtt álló szekerre felpakoltatván, innen elvitték. Azt azonban, hogy hová vitték, velem nem közölvén, meg sem mondhatom. Ezeken kívül, miket itt előadtam, a koronának hollétéről, s mi történtéről többet előadni nem tudok, mikre, ha kívántatnék, jó lélekkel esküt tenni is szívesen ajánlkozok.”

Kováts Lajos elbeszélése hiteles és megbízható. A levéltárnok Kossuth utasítására jelenik meg a városházán a levéltár kulcsaival, és nyitja ki azt, ahol a gránátosok egy nagy vasládát helyeztek el, majd a külső vasajtó kulcsát a gránátos tiszt Kossuthnak adja át. Azt, hogy a ládában valóban a koronázási jelvények vannak, csak hallomásból tudta, hiszen előtte a ládát nem nyitották ki. A kérdésben feltett két tanácsnok és Lenkei tábornok jelenlétére nem emlékezik, de a szavaiból kiderül, hogy Kossuth Lajos jelen volt az eseményen. Akárcsak társának, neki is feltették a kérdést, hogy a Szent Korona letételével vagy elásásával kapcsolatban titoktartásra kellett-e esküt tenni, de erre mindketten nemleges választ adtak. Kováts Lajos nyilván egy célirányos kérdésre válaszolva elmondja, hogy jelenlétében a koronát tartalmazó vasládát nem ásták el, mindezt azzal erősítve meg, hogy jelen volt, amikor a kormány Pestre történt távozása után ismét megjelentek a levéltárban a gránátosok, akik a városháza előtt álló szekérre tették fel az olyannyira keresett ládát, de, hogy hova vitték, nem tudja.

A kihallgatást végzők azonban ha hittek is az elmondottakban, határozott utasítást kaphattak, hogy a lehető legalaposabban győződjenek meg arról, valóban nincs-e ott elásva a Szent Korona, ezért törték fel a magánlevéltár padlózatát és hányták szét teljesen az előszobájában lévő vaskemencét.

 

Poroszlay Fridrik, debreceni polgármester vallomása
Abszolutizmuskori Levéltár – K.k. Militär- und Civil-Gouvernement für Ungarn – Polizei Section (D 44) – 1853 – 2355.


A két levéltárnokon kívül a volt polgármesternek, Poroszlay Fridriknek írásban kellett előterjesztenie a kérdéssel kapcsolatos ismereteit: „Cs. kir. csendőri százados, Lányi kapitány úr, felsőbb rendeletek következésében felszólíttatván az eránt, hogy a forradalmi kormánynak 1849-ik január havában történt idejövetele alkalmával Budáról ide szállított s hozott Szent Koronának általvételéről, letételéről, s innen lett elszállításáról, lelkiösméretes tudomásomat, mint akkori polgármester, írásba foglalva terjesszem elő.
Ennek nyomán tiszta lelkiösmérettel nyilvánítom, miszerént a gyászos forradalmat készítő időszakban, úgy, mint 1849-ik év mondott január havában, az eloszlatott országgyűlés, menedékhelyül, e várost keresvén fel, hallomásból tudhattuk csak, hogy magával ide szállította az ország Szent Koronáját, és azt a város magánlevéltárába tétette le. Nevezetesen pedig, az akkori levéltárunktól, Nagy Sándor és Kováts Lajos uraktól, kik meg lévén bízva a magánlevéltár kulcsaival, ezeket ezektől kelle vala által venni, ezeknek jelenlétében a levéltár ajtaját kinyitni, s a koronát magában tartó vasas szekrényt béhelyeztetni: de magam, mivel sem meg nem kerestettem, sem fel nem szólíttattam, a bétételnél jelen nem voltam, nem is láthattam, valamint arról sem tehetek egyenes nyilatkozatot, hogy láttam volna az elszállítását. Azoknak előadása után azonban, kiket az egész tárgy közelébb érdekelt, lett közönséges tudomásra, hogy innen elvitetett: s így sem arról, hogy mikor hozódott ide a Szent Korona, sem arról, hogy mikor szállíttatott vagy vitetődött el, tökéletes tiszta tudomásom soha sem volt. Mely egyenes s lelkiösméretes nyilatkozatomat szokott pecsétemmel, s nevem aláírásával megerősítve, ezennel ki is adom.”

A volt polgármester, elmondása szerint, csak a levéltárnokok elmondásából értesült a kérdezett eseményekről, azokon nem volt jelen. A fentiekből egyértelműen megállapítható, hogy a Szabó István által közölt irat Kováts Lajostól származik, aki nyilván az aznap történtektől felzaklatva vetette papírra emlékezetül sorait.

A zsandárok jelentették a kihallgatások és a keresés eredménytelenségét, közben pedig Orsovánál tovább folyt a kutatás. Ugyanezen a napon, július 4-én például Karger hadbíró százados a vízállás csökkenése miatt a Cserna bal partján végezhetett alaposabb megfigyeléseket, éppen arrafelé, ahol aztán közel két hónappal később, szeptember 8-án a helyszínre érkező Wargha segítségével megtalálták a Szent Koronát és a hozzá tartozó koronázási jelvényeket.

A helyszínt az 1970-es években a Vaskapu-erőmű építése során elárasztották, joggal állapította meg Hermann Róbert, hogy „a kései utód némi hálával gondolhat Wargha Istvánra és Titus Kargerre, hiszen ha közreműködésük révén nem kerülnek elő a koronázási ékszerek, akkor alighanem örökre le kellett volna mondanunk róluk”.

 

Felhasznált irodalom:
Szabó István: A szent korona Debrecenben. 1849. In.: Debreczeni Képes Kalendárium Debrecen, 1925. 49–53.
Katona Tamás szerk.: A korona kilenc évszázada. Budapest, 1979.
Hermann Róbert: A korona kálváriája 1848–1853. In.: Rubicon 2011/1. 27–29.

Wargha István tevékenységét részletesen bemutatja:
Deák Ágnes: A koronás Wargha. Budapest, 2010.

Utolsó frissítés:

2015.08.11.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges