Tanítóképzés a 19. század közepén

A 18. század végén, az 1777. évi Ratio educationis nevű rendelet honosította meg hazánkban a „mintaiskolákat”, azokat a központi gyakorló iskolákat, amelyekben a tanítóképzésben részt vevők elsajátíthatták a módszertant, vagyis gyakorlati képzésben részesültek. Az elméleti alapokat azonban külön e célra felállított tanítóképzőkben oktatták számukra. Kezdetben csupán egyházi alapítású és fenntartású tanítóképző intézetek, az ún. „mesterképző intézetek” léteztek. Az 1819-ben alapított szepeskáptalani mellett 1828-tól Egerben és 1842-től Esztergomban is lehetett tanulni, valamint Pécsett az 1828-ban megszűnt állami intézmény helyett 1831-től új, püspöki alapítású tanítóképző várta a diákokat.

Az 1840-es években azután sorra kerültek felállításra a király által alapított, így állami fenntartású intézetek is: Nagykanizsa, Érsekújvár, Pest, Nagyvárad, Nagykároly (Ezt áthelyezték Szatmárnémetibe), Szeged, Kassa (1844-ben megszűnt), Miskolc és Ungvár, valamint Zágráb. Ezek mind római és/vagy görög katolikus vallású fiatalok számára nyújtottak képzési lehetőséget. Míg kezdetben rövid tanfolyamon (2, majd 5 hónap, Esztergomban 10 hónap, Zágrábban 1 év) vettek részt a tanítónak készülők vagy a már segédtanítóként alkalmazottak, 1845-től 2 évben szabták meg a képzés idejét.

Érsekújváron külön házat vásároltak meg és alakítottak át az iskola számára, de nem mindegyik tanítóképző rendelkezett önálló épülettel. Zágrábban például a 3. osztályos elemi iskolások átmenetileg megüresedett tantermeit használták fel a képzési célokra. Nagykanizsán, ugyan az új épületet megígérték, de sokáig az elemi tanoda adott helyet az oktatásnak. A feltételek itt azonban kevéssé feleltek meg: bár a padok újak voltak, de a táblákat „alig használhatónak” jellemezték, és a zeneterem is túl kicsinek bizonyult. Ráadásul az épületben mások, sőt kézművesek is laktak, akik munkájuk során zajongásukkal zavarták az oktatást. Sokfelé a taneszközök, segédkönyvek, hangszerek, „földabroszok”, térképek, tankertek (ahol például a gyümölcsfa-termesztés tanulmányozhatták volna), ásványgyűjtemény hiányával küszködtek.

A tanítóképző intézetekbe sokszor olyanokat vettek fel, akiket az elemi iskolákban már segédtanítóként alkalmaztak. Mind a püspökök, mind az állam vagy magánszemélyek, így gróf Zichy Károly, herceg Batthyány Fülöp által biztosított ösztöndíjas helyekre jelentkezhettek a jelöltek, akiknek bizonyítaniuk kellett alkalmasságukat. A szegény sorból származó tanulók „állami” ösztöndíja (segélydíja) általában 40 pengő forint volt évente (a pesti tanítóintézetben 60 forint). A pécsi káptalan egy 4000 forintból álló tőkeösszeg kamatát osztotta szét az arra érdemesek között. Daróczy Zsigmond kanonok pedig évet hat arannyal jutalmazta a legjobb tanulót. A nyitrai püspökség és a nyitrai káptalan is segélypénzzel ösztönözte a tanulókat, míg Esztergomban az érseki alapítású intézetben a szegény növendékek ellátását a kanonokok biztosították. 

Az egyházi fenntartású intézmények finanszírozása, az oktatók alkalmazása, valamint a diákokkal kapcsolatos ügyintézés az érsekség vagy a püspökség illetékességébe tartozott, de az illetékes tankerületi főigazgatóságnak is évente értesítvényt küldtek. Az állami fenntartású intézeteket illető ügyek a tankerületi főigazgatóktól a Magyar Királyi Helytartótanácshoz kerültek, amely az uralkodó felé közvetítette a jelentéseket, kimutatásokat, és levelezett a tankerületi főigazgatókkal.
Egyik ilyen kimutatás volt az állami tanítóképző intézetekben tanulók fiatalok jellemzése, amely áttekinthetően bemutatta a diákok származását és előéletét és tanulmányait. Az 1844-ben alapított nagykanizsai tanítóképzőbe 15 és 22 év közötti diákokat vettek fel, számuk 1845-ben 12 volt. Az 1845/46. évben az első évfolyamra heten jártak, legtöbbször iskolamester fiai, de akadt paraszti származású és egy nemesifjú is.

A legtöbb tanítóképzőben 12 és 20 közötti összlétszámot figyelhetünk meg, de Pécsett például az 1840-es évek végén 48 diákot oktattak, míg Esztergomban 53 fiatalt. Igen kevesen tanultak a szepeskáptalani tanítóképzőben, átlagosan 6–8 diák.

A tanítóképző intézetekben az oktatott tárgyak nem voltak egységesen szabályozva, bár uralkodói engedélyezéshez kötötték a tantervet, így eltérésekkel találkozhatunk az állami és az egyházi fenntartásúak között. Az állami tanítóképzőkben az elsők között oktatták az általános módszertant (oktatástant), majd a különféle tantárgyak specáilis módszertana következett. Ezeken túl helyesírást, szépírást, fogalmazást, számtant, földrajzot, gazdaságtant, jogi ismereteket, mezei gazdasági ismereteket is tanítottak.
A tanítónak készülő diákok oktatásában fontos helyet kapott a neveléstan. Ezt a „Neveléstudomány a mesterképző intézetek számára” (Buda, 1844) című nyomtatott magyar nyelvű tankönyv alapján oktatták. A kötet lelki és az erkölcsi nevelés mellett a testi nevelésre is hangsúlyt fektetett, gyógyszereket, gyógymódokat is elmagyarázott. Az erkölcsi nevelésen belül kiemelték, hogy ne értelmetlenek, hanem hasznosak legyenek a gyerekek elfoglaltságai. A tanító feladata volt, hogy megóvja a tanulók élénkségét és jókedvét, megtanítsa az illedelemre.

Természetesen hittan és más egyházi tárgyak is szerepeltek az órarendben, míg Zágrábban horvát- és németnyelv, sőt a selyemtenyésztés oktatásán is részt vettek a diákok. Nagykanizsán „gyógytant” (elsősegélynyújtást) és természettant is beiktattak az órarendbe. Feltűnő lehet, hogy sok intézményben hiányzik a tantárgyak közül a történelem (ugyan Esztergomban mind a magyar, mind az általános történelmet oktatták). Ennek pótlását különösen szorgalmazták.
A tanítóképzőkben általában külön tanár oktatta az éneket és az orgonálást. A tanítási órák délelőtt és délután is folytak, hétfőtől szombatig. A képzősök vasárnap miselátogatásra, valamint egyházi szolgálatra voltak kötelezve. Ott, ahol az elemi tanoda és a tanítóképző egy épületben kapott helyet, közvetlenül lehetőség nyílt a gyakorlati képzésre. Más helyeken gyakran telente vettek részt a jelöltek a iskolai segédtanítói gyakorlaton, és a végzettek ezt követően működhettek a városi és falusi elemi iskolákban tanítóként.
 

 
A bemutatott forrásokat a Gárdonyi-emlékév kapcsán megrendezett „A regény és a valóság: Gárdonyi Géza és történelmi regényei” című vándorkiállításon lehetett megtekinteni.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika