Habsburg Ottó és a magyar emigráció (1948–1958)

A nyugati magyar emigrációban 1948 táján egyre erőteljesebben nyilvánult meg az a törekvés, hogy a sok szétaprózott, és egymással is vitatkozó-hadakozó politikai csoportosulás mérsékelt elemeit összefogva egy, az emigráns politika lehetőségeit és feladatait reálisan meghatározó, a szélső jobboldali, illetve a radikális baloldali törekvésektől egyaránt elhatárolódó egységes szervezetet hozzanak létre. Habsburg Ottó nemzetközi ismertségén, tekintélyén és kapcsolatrendszerén túl a célokat illető határozott állásfoglalásával járult hozzá ennek az egységesülési folyamatnak az előrehaladásához. Az egységesülés előfeltételeként közös alapot, kiindulási pontot kellett találni a további politizáláshoz. Teljesen egyetértett azzal, hogy az emigráció egységesülése csakis a Magyarországon 1945 után végbement demokratikus változások elfogadása alapján történhet meg. Ez sokak számára – így bizonyára az egykori trónörökös számára is – súlyos döntést igényelt. Nem kevesebbet jelentett ugyanis, mint az 1945-ös választások törvényességének és a köztársasági államformára történt áttérésnek az elfogadását, a tulajdont érintő rendelkezések közül pedig a földreform tudomásulvételét.

Habsburg Ottó és felesége az 1950-es években

Báró Bakach-Bessenyey György (1892-1959), a Kállay-kormány korábbi berni követe – akinek legfőbb megbízatása 1943/44 fordulóján az amerikaiakkal folytatott béketapogatózó tárgyalás volt –, már 1947-ben felkereste Habsburg Ottót, aki viszont még ugyanabban az évben felvette a kapcsolatot Varga Bélával (1903-1995), az 1945-ben választott Nemzetgyűlés néhány hónappal előbb Nyugatra menekült elnökével is. Eckhardt Tiborral (1888-1972), a Horthy megbízatásával már a háború előtt az Egyesült Államokba távozott politikussal a főhercegnek régebbről eredő kapcsolatai voltak. Ők hárman voltak azok, akikkel az emigráns magyar politikusok közül a legintenzívebb kapcsolatot tartotta, és akiken keresztül segítette-befolyásolta az 1947 novemberétől szerveződő, és 1949-1957 között a magyar emigráció legjelentősebb szervezeteként működő Magyar Nemzeti Bizottmány tevékenységét.

A Magyar Nemzeti Bizottmány közel 100 tagot számláló tanácskozó testület – kvázi nemzetgyűlés – volt. Tényleges működést azonban csak a szűkebb testület, a Végrehajtó Bizottság („emigráns kormány") fejtett ki. Elsősorban az USA kormányától kapott ehhez erkölcsi és anyagi támogatást, de más nyugati kormányok, illetve nemzetközi szervezetek is segítették. A Végrehajtó Bizottságnak 1950-ben 13 tagja volt, akik személyükben is jól reprezentálták a szervezet koalíciós jellegét. Az elnöki tisztet Varga Béla töltötte be, mint aki Magyarországról történt távozásakor a legmagasabb közjogi tisztséget viselte. A Végrehajtó Bizottságban helyet kapott Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt háború előtti vezére, egyben Horthy kormányzó bizalmasa, Bakach-Bessenyey György volt követ, továbbá Közi Horváth József és Fábián Béla, mint az 1939-es parlament tagja, illetve az 1945 után szerepet vállalt kisgazda politikusok közül Auer Pál és Nagy Ferenc, a szociáldemokraták közül Peyer Károly és Dombay János, a Szabadság Pártból Nagy Vince és Sulyok Dezső, a Függetlenségi Pártból Pfeiffer Zoltán, végül pedig Barankovics István, a Demokrata Néppárt volt elnöke. Ennek a sokszínű, sokféle indíttatású és sokféle felfogású politikusból álló szervezetnek az egyben tartására, és lehető legszélesebb nemzetközi elismertetésére törekedett tehát Habsburg Ottó az 1940-es évek végén és az 50-es évek első felében.

Habsburg Ottó levelei Bakach-Bessenyey Györgyhöz; 1948. augusztus 20., 1950. február 25.
Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai – Családi fondok, levéltárak – Személyi fondok, hagyatékok – Bakach-Bessenyey György hagyatéka (P 2066) – 25. tétel

A Londonban, 1948. augusztus 27-én, illetve az American Airlines gépén 1950. február 25-én keltezett levelek a Nemzeti Bizottmány nemzetközi elismertetése érdekében tett erőfeszítéseit tükrözik. A korábbi levél tanúsága szerint 1948-ban még erősen bizakodott abban, hogy a magyar emigráció akkoriban létesült csúcsszervét emigráns kormányként fogják elismerni a nyugati hatalmak. Ez a várakozás azonban irreálisnak bizonyult, hiszen ehhez a nyugati államoknak meg kellett volna vonniuk a bizalmat a budapesti kormánytól, azaz meg kellett volna szakítani a diplomáciai kapcsolatokat. Ilyen elismertségre még a jóval nagyobb múlttal és tekintéllyel rendelkező lengyel emigráció sem számíthatott. 1950-ben írt levele – noha sokan, köztük Habsburg Ottó és a magyar emigráció legtöbb vezetője is úgy ítélte meg, hogy az emberiség a III. világháború küszöbén áll - már reálisabb felfogást tükröz. A hangsúlyt ekkor annak elérésére helyezte, hogy az amerikai kormány legalább egy olyan gesztussal legalizálja a szervezetet, amely háború esetén alapot ad exil kormányként való elismerésére.

Az 1948. augusztus 27-i dokumentum a fentieken túl, az emigráció ügyeinek figyelemmel kísérése, előmozdítása terén gyümölcsöztetett fáradhatatlan szervezőkészségét is tükrözi. Az 1950. március 2-án keltezett levél, amelyben Bessenyeyt, Varga Bélát és Eckhardt Tibort rövid washingtoni tartózkodása alatti megbeszélésre hívja, bizonyítja, hogy a Bizottmány ügyét mennyire fontosnak tartotta.

Habsburg Ottó levelei Bakach-Bessenyey Györgyhöz; 1950. március 2., 1957. szeptember 19.
Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai – Családi fondok, levéltárak – Személyi fondok, hagyatékok – Bakach-Bessenyey György hagyatéka (P 2066) – 25. tétel

Habsburg Ottó és Bakach-Bessenyey György levelezése általában magyar nyelven folyt. Előfordult azonban, hogy nem állt rendelkezésére olyan segítőtárs, aki magyar nyelven tudott gépelni. Ilyenkor vagy saját kezűleg, tintával írta meg a levelet, vagy németül diktálta gépbe a szöveget. Érdemes megjegyezni, hogy Bakach-Bessenyey a német nyelvű levelekre is minden esetben magyarul válaszolt, ami mutatja, hogy érintkezésüknek ez volt a természetes formája. Az 1957. szeptember 19-én kelt dokumentum fejléces levélpapírjára is érdemes figyelni. Az 1950-es években Habsburg Ottó még olyan levélpapírt használt, amelyen az osztrák császári és a magyar királyi korona rajza szerepel. A levélpapír fejlécéről később ezek a szimbólumok elmaradtak.

Bessenyey Ferenc és Habsburg Ottó 1991-es levélváltása az iratok levéltárba adásával kapcsolatban
Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai – Családi fondok, levéltárak – Személyi fondok, hagyatékok – Bakach-Bessenyey György hagyatéka (P 2066) – 25. tétel
 

Bakach-Bessenyey György nem csupán Habsburg Ottóval, de az emigráció további mintegy 25 jeles képviselőjével folytatott – elsősorban mint a Magyar Nemzeti Bizottmány „külügyi igazgatója" – intenzív levelezést. Ezen túl megőrizte berni követi működésének és tárgyalásainak, továbbá a Követi Bizottság, illetve a Nemzeti Bizottmány legfontosabb dokumentumait is. 1959-ben bekövetkezett halála után irathagyatékát fia, Bakach-Bessenyey Ferenc őrizte tovább. Ő éppen akkor vonult nyugdíjba, amikor Magyarországon a rendszerváltozás zajlott. Itthoni tájékozódása után úgy döntött, hogy apja irathagyatékát (15 levéltári doboz, 1,8 iratfolyóméter) a Magyar Országos Levéltárnak adományozza. A levelek írói, illetve a bennük említett személyek többsége akkor már nem élt. A még élők közül egyedül Habsburg Ottót tartotta szükségesnek megkérdezni, hogy hozzájárul-e leveleinek átadásához. A politikus a fent idézett levelek felfogásával összecsengő választ küldött: „Igen örülök, hogy édesapja iratai hazakerülnek, mivel jó, ha otthon is tudják, mi minden történt külföldön Magyarország érdekében. Természetesen az én leveleimet is átadhatja, hisz elvégre ezek ma már a magyar történelem egy részét képezik."

Ennél fogva tehát a Magyar Országos Levéltárnak külön „személyes" oka is van arra, hogy az elhunyt Habsburg Ottó emléke előtt fejet hajtson.