Kincs, ami nincs – vagy van?

A dokumentumban foglaltak szerint az 1561-ben török fogságba esett Barát János 128 éves korában Tatárországból írt levelében az Érsekmonostor kolostorában elásott és befalazott kincsek pontos lelőhelyét adja meg:
„... az klastrom egy kis partos helyen vagyon. Napnyugatról halastó vagyon előtte, és egy malom, mély árokkal körül van véve. Az templomnak két tornya van, szegeletei faragott kőbűl voltak, az belső torony kisebb, az alatt van az ajtó az templomban. Lépj hármat az ajtótúl az templomban az kórus alatt, ott találsz két hosszúkás ablakot! Azok között van egy arannyal festett feszületkép, az alatt van Posztómetsző Istvánnak egy láda kétforintos tallérja bérakva az falban. Az templomnak napnyugot felől, az két torony között van egy láda arany az falban bérakva, az érsekapát úré. Az nagyobbik torony alatt van hat emberemelő tereh pénz, hatvan pár kés, és kalán, tizenhét üsttál, hatvan tányér, tizenhat ezüstgomb, és üstlámpás, úgy más az templomhoz való eszközök. De atyámfia, belől a torony alatt nehezen találsz reá, mert a pogányok előtt igen el van rejtve. Hanem kívül, a templom faltúl lépj hármat, az toronytól is hármat, ásd ki az földet az fundamentomig, és úgy vágd bé az torony fundamentomfalát napnyugotról, ott akadsz réá!"

E 85 – Magyar kincstári levéltárak – Magyar kamarai levéltár –
A Magyar Kamara regisztratúrája – Juridica– 1802.  31. kútfő 112. tétel

Noha a levelet író személy életkora elgondoltathatja az olvasót, azonban a részletes leírás, amely egyértelműen beazonosíthatóvá teszi a helyszínt, bizalmat gerjeszt. Újabb gyanúra ad azonban okot, hogy a más kézírással olvasható szöveg szerint nem Érsekapátiról, hanem Monostorapátiról van szó. El lehet képzelni, hogy a levél írója nem tudta jól a település nevét? Egy újabb bejegyzés szerint még egy negyedik, hatalmas kincs is elrejtésre került. De akkor ez miért maradt ki az eredeti levélből? Miért kellett utólag ráírni? A szövegben egy nagyobb és egy kisebb toronyról van szó, míg a rajzon két egyforma torony látható.

A csodálatos kincsek reménye gyorsan háttérbe szorította az esetlegesen felmerülő kételyeket. Monostorapátiban és környékén a levélben említett időben a törökök valóban sok embert fűztek rabszíjra, vittek el örök szolgaságra. A település határában valóban ott állt a faragott kövekből épült, kéttornyú monostor, így hihetőnek tűnhetett a történet.

Ahol kincset gyanítanak ott előbb, vagy utóbb megjelennek a kincskeresők, megindul a várakozással teli kutatás. 1802 nyarán Dereskey János azzal a kéréssel fordult a Magyar Kamarához, hogy a már idézett levél alapján a monostorapáti templomnál szerencsét próbálhassanak. A Barát János nevében írt dokumentumot a folyamodó a Tolna vármegyei Czobor István által ismerte meg, az pedig néhány évvel korábban egy alamizsnát kéregető egykori török rabtól kapta. Dereskey - a korabeli törvényeknek megfelelően - azt ígérte, hogy amennyiben rábukkannak a kincsre, azt hiánytalanul beszolgáltatják a Kamarának. 

A Kamara a kéréssel kapcsolatban Babos Györgyhöz, a sümegi uradalom tiszttartójához fordult, aki jelentésében felsorolta az általa ismert hasonló, korábbi próbálkozásokat. Kiderült, hogy 1768-ban egy hasonló írás alapján, az uradalom akkori birtokosa, Koller püspök engedélyt adott egy ilyen kutatásra, de „... azon emberek oly sok ásást, vésést tettek majd egész 2 hetekig, hogy elegendő képpen ki nem lehet magyarázni, de legkisebb fillért sem találtak. Mindenekbűl kifogyván, hogy eledelekre valót nyerhessenek, végtére még az ruhájokat, vasszerszámaikat is eladták, s azután elmentek".

Egy évtized sem telt el, 1775-ben  – miután Koller püspök meghalt és az uradalommal együtt a szóban forgó település is a Magyar Kamarához került – Veszprém vármegye hét településéről 15 nemes, és további településekről 7 parasztember kért és kapott engedélyt,  „hogy azon emberek az Monostori klastromhoz tartozandó templomnak 2 tornya alatt elröjtött nagy kincset fölkereshessék". De hiába: „... ezen emberek fáradhatatlan éjjel- nappal munkálódtak, s majd 9 napokig oly szörnyű ásásokat tettek, hogy 3, 4, s mondhatom 5 öl mélységnyire is leásták magokat, azonban ezek is mindenekbűl kifogyván kölcsönös pénzen sem győzvén magokat, ki Kapolcsra, ki Henyében, ki Köveskállyára az atyjukfiaihoz kéretődzvén kenyérért, s pénzért, azonban elszöktek. Az ottmaradottak nem győzvén őket várni, s az éhességet szenvedni, szerszámaikat otthagyván az odarendölt tisztviselőktűl elkéretődzvén, s minden haszonvétel nélkül nagy pirongatással elbocsájtattak."

Az újabb kudarc ellenére 1790 körül három sümegi lakos többedmagával „... ismét más részét az toronyhelynek annyira fölásták, s széllelhányták, hogy az monostorapáti mostanyi vendégfogadónak nagyobb része onnand épült. Ezek sem győzvén a kincset várni, a nagy erős munkában ki megbetegedett, ki másképpen elsanyarodott, és így minden nyereség nélkül elszéledtek, némelyek ugyanazon betegségekben meg is haltak."

E 85 – Magyar kincstári levéltárak – Magyar kamarai levéltár –
A Magyar Kamara regisztratúrája – Juridica– 1802.  31. kútfő 112. tétel

Eltelik 12 év és 1802-ben –  a még mindig terjedő levél hatására – újabb vállalkozó szellemű emberek szeretnének szerencsét próbálni, mivel „... Mindazonáltal a fent írt puszta templomnak romlott falai még most is oly formán fent állanak, mint az fent nevezett levél mutatja két csonka tornyaival együtt. Azon puszta templom és torony falaiban, ezen török rabtól kapott levél sok kincsre igazít, három vagy négy helen is".

Az elrejtett kincsekre vonatkozó írások a mennyből jött levelekhez, valamint a lánclevelekhez hasonlóan terjedhettek, így rövid idő alatt sok személyhez eljutottak, majd később, a régebbi példányok felbukkanása esetén az egész folyamat időről időre megismétlődött. Ezért feltételezhető, hogy a felsorolt eseteket megelőzően már többször is kincskeresők lepték el a monostorapáti templomot, de azokról írásos emlékek hiányában nem tudunk.

Nem tudhatjuk, milyen mértékben, de a kincskeresési kísérletek hozzájárulhattak az egykori apátsági rom gyors pusztulásához. Ebben a korban általános jelenség volt, hogy az elhagyott épületek anyagát az újabb építkezéseknél felhasználták. Monostorapáti 1745-ben összedőlt öreg, patics falú imaháza helyett 1759 és 1762 között emelték a ma is álló, tekintélyes méretű templomot, amelynek alapfala az egykori apátság barna, faragott köveiből készült, de a település vendégfogadója is jórészt abból épült.

Szerző: Zsupos Zoltán