„…azt gondoltam, hogy ez nem Hazard Spiel”

Magyarországon a 18. században jelentek meg az állami engedélyezéshez kötött monopolizált szerencsejátékok. Vásárok idején például sokfelé tartottak sorshúzásokat, amelyeken tárgynyereményeket lehetett nyerni (Glückshafen, Glückstopf). A monopólium miatt azonban csak meghatározott „fazékból" lehetett a sorsjegyet kihúzni: például a bécsi porcelánüzem által gyártott, vagy ezüstből készült fazékból, és a nyeremények is főként ezüst-, tükör- és porcelánáruk voltak.   1770-ben engedélyeztek az osztrák örökös tartományokban és Magyarországon egy újfajta szerencsejátékot: a sorsjegyeket nagy névértékben, darabonként 50 aranyforintért árulták. A játékban összesen 6000 sorsjegy vett részt, ennek előre meghatározott része, 2000 darab sorsjegy biztosan nyerő volt. Itt is, mint a lottó esetében, árvagyerekek húzták ki a szelvényeket – őket a szerencsejáték-társaság pénzzel és ruhaneművel támogatta. A 19. században már ennél jóval kisebb összegért, 12 krajcárért lehetett sorsjegyet vásárolni Budán, Kassán, Temesvárott és az Erdélyi Nagyfejedelemségben Nagyszebenben. Az ehhez hasonló sorsjáték azonban nemcsak az alattvalók szórakozásának számított. Albert hercegnek, Magyarország helytartójának Mária Krisztina főhercegnővel kötött 1766. évi esküvőjén tombolahúzást tartottak, amelyen a résztvevők értékes tárgyakat: ékszert, tubákosszelencét vagy ékszeresdobozt nyertek.   A közjót szem előtt tartva – nehogy alattvalói eladósodjanak – Mária Terézia a különböző tartományaiban, így a Magyar Királyságban és az Erdélyi Nagyfejedelemségben is, több alkalommal is adott ki a szerencsejátékokat tiltó rendeletet.

Hamiskártya

„...elhatároztuk, hogy valamennyi tartományunkban a többször betiltott... nyilvánosan vagy titokban játszott szerencsejátékokat, név szerint a fáraót, bassettet, mindenféle kockajátékot, bassa-diecit, landsknechtet, quindicit, trentát, quarantát, rauschent, ferblit, treschakót, sincere-t, brentent, malmot s ezekhez hasonló már megnevezett, vagy a jog kijátszásával újonnan kitalált avagy a jövőben kitalálandó hazárdjátékokat kivétel nélkül a legszigorúbban megtiltunk, betiltunk és beszüntetünk..." 1773

Szerencsejátékokat tiltó rendelet
Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak – Gubernium Transylvanicum Levéltára – Gubernium Transylvanicum (in politicis) – Ügyiratok (F 46) – 1773/2471

Aki ennek ellenére kártyázott, arra súlyos büntetést, 300 aranydukát kifizetését róttak ki. Ennek egyharmada a feljelentőé, egyharmada a kincstáré (esetleg árvaházé), utolsó harmada a lottótársaságé lett. De nem csak az járt pórul, akit tiltott szerencsejátékon kaptak. Ellenőrizték a kávéházak, fogadók tulajdonosait is, és azt is 300 dukátra büntették, akinél tiltott szerencsejátékot játszottak. A tiltó rendeletet csaknem kétévente meg kellett ismételni, de a szenvedélyes játékosok találékonyak voltak: mihelyst rendeletileg tilalmazták az egyik játékot, kis módosítással más néven kezdték el űzni, vagy újabbat találtak ki.

Az uralkodónő „félelme" nem volt alaptalan attól, hogy a játékszenvedélytől hajtva alattvalói eladósodnak és így az adófizetésre képtelenné válnak, valamint attól, hogy ezáltal az államkassza megrövidülhet. A legtöbb kártya- és kockajátékban ugyanis nem a taktika, hanem a vakszerencse, így például a kihúzott színek döntöttek. A legegyszerűbb, szín alapján döntő játék az ún. landsknecht volt, amely a harmincéves háború alatt a zsoldos katonák körében terjedt el. A 18. századi Európában kedvelt kártyajáték volt a fáraó. Az egyik lap a királyt fáraóként ábrázolta, és különösen szerencsehozónak számított. A bankot adó és a négy további játékos között a nyertest a színek döntötték el. Ez a kártyajáték volt Lotharingiai Ferenc császárnak, Mária Terézia hitvesének a kedvenc játéka. (A betiltott kártyajátékok közé is csak a császár elhunyta után, 1765-ben került be.) A játék leírása leginkább Giacomo Casanova emlékirataiból ismert. A bassette kis változtatással szinte azonos volt a fáraóval. A quaranta a pókerhez volt hasonló, amelyben a játékos célja az volt, hogy minél magasabb értéket érjen el négy kártyával.

A Kleiner Ferenc elleni vizsgálat jegyzőkönyve
Helytartótanácsi Levéltár – Magyar Királyi Helytartótanács – Acta Oeconomica (C 35) – Lad. A. Fasc. 32. Nr. 2.

1771-ben Debrecenben szerencsejátékosokat fogtak le, akik az úgy nevezett Biribist (Wirwisch) játszották. A Palamedes Redivivus, Das ist: Nothwendiger Unterricht, wie heutiges Tages gebräuchliche Spiele, als das Stein-oder Schach-spiel recht und wohl zu spielen (Palamedes Redivivus, Szükséges okítás, hogy kell helyesen és jól játszani napjaink szokványos játékait, mint a dominót vagy a sakkot) című játékgyűjtemény első alkalommal 1678-ban Lipcsében látott napvilágot, majd a korabeli szokás szerint többször is kinyomtatták, bővített formában. 1739. évi kiadása a biribist előkelő, mulatságos és időtöltő játéknak nevezte, amellyel előkelő társaságban férfiak és nők is szórakozhattak. Ez a játék több európai országban nem számított tiltottnak, Torinóban már 1665-től monopóliumhoz kötötték a játékot. Poroszországban és Szászországban pedig államilag privilegizált Biribis-játékbankok irányították a játékot. A játékszabályok helyenként kissé eltérőek lehettek. Debrecenben 36 (máshol 70, esetenkén 66) számot írtak fel a játékasztalra, és ezeket kisebb csoportokba osztva (például 2, 18, 32, 48) különböző nevekkel jelöltek, például vadász stb. Így a tét megadásakor a játékosnak nem kellett a számokat egyesével felsorolni, elég volt csupán magát a csoportot megneveznie. Ezután egy zsákból kihúzták a 36 (vagy több) golyó közül azt, amelyik a nyertes lett, a benne elhelyezett papíroson ott szerepelt a nyerő szám.

Mint azt az 1771. évi vizsgálat kiderítette, a biribis név szerint nem szerepelt a hazárdjátékokat tiltó uralkodói rendeletben. Mivel azonban ezt is rossznak, károsnak, sőt veszélyesnek ítélték, ekkortól kezdve ezt is a tiltandók közé számították, még akkor is, ha ezt a játékot esetleg a későbbi rendeletek sem nevezték meg – hasonlósága miatt azonban mindenképpen a szerencsejátékok közé tartozott. Kleiner Ferencre (és játékostársaira) is feltehetően a büntetés várt, sorsáról azonban a Magyar Királyi Helytartótanács ügyirataiból csak annyi derül ki, hogy kivizsgálás végett őt Debrecenből lakhelyére, Budára kellett átszállítani. Így rá a budai városi tanács rótta ki megérdemelt büntetését, míg társainál Bihar vármegye, illetve a katonai főhadparancsnokság folytatta le a vizsgálatot.

A biribis 1787-től már ténylegesen, név szerint is a betiltott hazárdjátékok között szerepelt, és a Habsburg Birodalomban még az 1813. évi egységes lottórendeletet követően is büntetendő volt.

Fotó: Czikkelyné Nagy Erika