Ybl Ervin művészettörténész

Szerző: Szima Viktória

Ybl Ervin (1890–1965)  művészettörténész életútját mutatjuk be. A művészettörténeti tudományok kandidátusának (1960) neve sok fehérvárinak ismerős lehet: az Arany János utcában található a Budenz-ház – Ybl Gyűjtemény is az ő nevét viseli.

Ybl Ervin 1890. január 14-én látta meg a napvilágot – az Ybl Miklós (1814–1891) által tervezett – budai Várkert Bazár egyik házában, szülei Ybl Lajos okleveles építész és Mayer Ilona. Ybl Lajost nem csupán névrokonság kötötte össze a fehérvári származású nagy építésszel: Lajos Ybl Miklós unokaöccse volt. Lajos Miklós mellett dolgozott a Várkert Bazár és a Budai Vár krisztinavárosi szárnyának kialakításánál is. Az Ybl-család az ausztriai Klosterneuburgból került Magyarországra a 18. század elején, Ybl Jenő ekkor telepedett le Pesten. A família székesfehérvári ága is jelentős: Ybl Miklós születésének idején – Ybl Ervin későbbi kutatásai szerint – „Az Ybl-családnak akkor két háza volt Székesfehérvárott, az egyik a mai Felmayer épület helyén állott, itt volt az üzlet is, a másik pedig a Fazekas utcában.” A püspöki palota szomszédságában levő Ybl házat, az üzlettel együtt még a 19. század folyamán; a helyére épült Felmayer épületet pedig a harmincas években bontották le. A Fazekas utcai épület története 1963-ban ért véget, a helyén létesített lakótelep nevében őrzi Ybl Miklós emlékét.

Ybl Ervin gyermekkora anyagi jóllétben telt, mivel Ybl Lajos elnyerte a császári és királyi várkapitányi címet (korábban építési ellenőr volt), ami biztos anyagi hátteret jelentett a család számára. A művészet, a zene és az irodalom szeretete folyamatosan jelen volt Ervin életében; a felnőttként is szüleivel lakó férfi édesapjával sokáig játszott négykezes zongoradarabokat. A zene mellett a természet – különösen a hegyek és a hegymászás – érdekelte: „Tüdőm, szívem, lábam kitűnő, 58 éves koromig fáradhatatlan turista voltam, sohasem szaladtam, állandó, lassú tempóban, de megállás nélkül, szakadatlanul haladtam előre a célig, veszélyes túrára azonban sohasem vállalkoztam. A közvetlen mélységtől szédültem.” Ybl Ervin az elemi tanulmányait a fővárosban kezdte meg, majd beiratkozott a budapesti II. kerületi főgimnáziumba (Ferenc József Intézet, 1899 és 1907 között járt ide). Bár építész szeretett volna lenni, családja kívánságára a pesti jogi karra iratkozott be érettségi után. Első alapvizsgái letételét követően három hónapra Rouen-be utazott, később a harmadik egyetemi évét a párizsi Sorbonne-on töltötte (csak vizsgázni tért haza). Franciaországban nem csupán a tanulmányainak élt: Párizsban egyetemi órákra nem járt, viszont délelőttönként szállodai szobájában összegezte kutatásait és első esztétikai munkáján dolgozott, délután múzeumokat és műemlékeket látogatott végig, este pedig színházba vagy koncertekre járt. Hazatérve aggodalommal várta a szigorlatot: „Éjjeleken át ültem kimerülve a könyvre hajolva, a chartresi, a strassburgi székesegyház képei lebegtek előttem.” A félelmei alaptalannak bizonyultak és 1911. május 20-án államtudományi doktorrá avatták. Jogi végzettsége ellenére a Szépművészeti Múzeum szívesen foglalkoztatta volna, azonban édesanyja egyetlen fiát mindenáron politikai pályára szánta. 1912-ben Ervin végül állást kapott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (itt dolgozott egészen a második világháború végéig). Ennek ellenére nem adta fel a művészettörténészi pályával kapcsolatos álmait és belevetette magát a művészeti életbe. Ebben az időben kezdett el aktívan foglalkozni az írással: 1911-ben Transzcendens művészet címmel cikket közölt a Művészetben (ekkor kötött barátságot Lyka Károllyal), 1911–1913 között a Magyar Nemzet, 1915-ben Az Alkotmány színikritikusa volt. Ybl tudta, hogy a céljai eléréséhez bölcsészdoktorátust kell szereznie, így 1912 elején beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészkarára. A hivatali munka mellett elsősorban könyvekből tanult, egyetemi órákra alig jutott el. 1915. október 30-án szerezte meg második doktorátusát.

1918-ban csatlakozott a Szabadkőművesek Eötvös-páholyába. Tagsága a háború után kitudódott és a „vörös Ybl” névvel is illetett fiatalember több előléptetéstől elesett. 1919 áprilisában Berlinbe menekült (banktisztviselői állást vállalt). 1919 augusztusában hívták vissza a minisztériumba, ahol először ismét az Elnöki, majd a Művészeti Osztályra osztották be. 1922-ben a miniszter a Képzőművészeti Tanács előadójának nevezte ki, 1923-ban – öt évre – a tanács tagja lett. 1924-ben Rákosi Jenő Csathay Ferenccel közösen felkérte a Budapesti Hírlap képzőművészeti rovatának vezetésére, emellett Ybl a Budapesti Szemlében is írt (beszámolókkal jelentkezett az aktuális művészeti eseményekről). 1926-ban megszervezte a Szinyei Merse Pál Társaság brüsszeli kiállítását (a társaság tagja volt), aktív szervezőmunkájáért 1927-ben megkapta a belga koronarend lovagkeresztjét, 1929-ben pedig a belga II. Lipót-rend tiszti keresztjét. 1929-ben a müncheni Künstlerhausban nagyszabású előadást tartott a magyar művészet fejlődéséről. A minisztériumi hivatali pályája lassan ívelt felfelé: 1930-ban megkapta az osztálytanácsosi, 1935-ben a miniszteri tanácsosi, 1940-ben pedig a miniszteri osztályfőnöki kinevezést. Különösen az olasz szobrászat és építészét foglalkoztatta és számos művészettörténeti munka került ki kezei közül. Fő művel: Donatello (1927, 1930); Toscana szobrászata a quattrocentoban (1930), Lotz Károly élete és művészete (1938); Mesterek és mesterművek (1938); Ybl Miklós (Bp., 1956); Csontváry Tivadar (1958); A Magyar Nemzeti Galéria palotája (1960); A francia és angol renaissance és barokk művészet (1960). Számtalan kritikát és cikket írt a kortárs művészekről, illetve kiállításokról. Több folyóiratnak dolgozott, közülük a legjelentősebb a Budapesti Szemle, a Kisfaludy Társaság, illetve a Magyar Tudományos Akadémia politikamentes orgánuma. Ybl Ervin a minisztériumi munka és a szakírás mellett oktatói tevékenységet is folytatott: 1931-ben a budapesti tudományegyetem magántanára, 1941-ben címzetes nyilvános rendkívüli tanára lett. 1944 elején a minisztérium megbízásából Svájcba utazott, ahol a modern magyar művészek munkáiból rendezett reprezentatív kiállítást. A háború után Svájcban maradt, itt továbbra is szakmai munkát végzett. 1947-ben Louis Réau meghívására a párizsi Sorbonne-on tartott előadást. 1948 elején tért haza a semleges Svájcból Magyarországra, saját festményeinek egy részét a berni Kunstmuseumban hagyva (ezek 1970 januárjában térnek csak vissza hazánkba). Itthon egy időre Budapestről is kitelepítették. Az idősödő, József körúti lakásában egyedül élő férfi – soha nem nősült meg – ezután a szakmai közéletben kevésbé játszott szerepet. Ettől kezdve elsősorban az Ybl Miklós monográfia megírására koncentrált. Romló egészségi állapota ellenére 1956-ra sikerült feldolgoznia Ybl Miklós munkásságát, műve a magyar építészettörténet egyik legmonumentálisabb és egyben úttörő jelentőségű monográfiája volt. 1960-ban A „Robbiák szobrászata a reneszánsz művészet problematikájában” témával elnyerte a kandidátusi címet. Műtárgygyűjteményét 1962. május 24-én kelt végrendelete értelmében a székesfehérvári (Szent) István Király Múzeumra hagyta: „Minthogy az a kívánságom, hogy örökölt, de lényegében hosszú évtizedeken ál gyűjtött műtárgyaim halálom után is együtt maradjanak, […] a székesfehérvári István Király Múzeumra hagyom azzal a kikötéssel, hogy azt együttesen, interieur-szerűen, mint az Ybl-család gyűjteményét őriztesse meg. […] A berni Kunstmuseumban levő festményeim, plasztikáim […] hazahozatandók és a hagyatékhoz csatolandók.” Ybl Ervin hosszas betegség után 1965. augusztus 11-én hunyt el Budapesten.

A múzeum az Ybl-féle képző- és iparművészeti gyűjteményt az erre célra átalakított Budenz-házban (Budenz József finnugorkutató, a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtőjének egykori otthona) helyezte el. A kiállítás 1969-ben nyílt meg (1968-ban zárult le a hagyatéki eljárás, ezt követően történt meg az épület felújítása és a tárgyak restaurálása). A kollekció Magyarországon lévő része – F. Petres Éva korabeli nyilatkozata alapján – 90 képből, 25 szoborból, 50 éremből és plakettből és több mint száz iparművészeti alkotásból állt, ez egészült ki 1970 januárjában a berni Kunstmuseum őrizetében lévő 13 festménnyel és plasztikával. A képzőművészeti anyagban megtaláljuk Aba Novák Vilmos, Csók István, Vaszary János festményeit, grafikáit; valamint Borsos Miklós, Ferenczy Béni, Pátzay Pál, és mások szobrait, illetve érmeit. A megközelítőleg négyszáz műtárgyat felvonultató tárlatot Kovács Péter művészettörténész rendezte: „Nem akartunk múzeumi kiállítást. Sokkal inkább magángyűjtemény hangulatát szerettük volna elérni. A bútorok, a tárgyak és a képek legnagyobb része a XVIII. és a XIX. század stílusában készült. Ezeket együtt tartottuk és berendeztünk az Ybl család tárgyaival egy XVIII. és XIX. századi szobabelsőt. De elhelyeztük a kiállításon Ybl Miklósnak […] saját tervezésű tervtároló szekrényét az általa épített épületek fotóival együtt. A valósághoz hűen —amennyire lehetett — elhelyeztük Ybl Ervin szecessziós dolgozószobáját.” Nem csupán az Arany János utca 12. szám alatti épületbe jutott Ybl Ervin hagyatékából: a múzeum birtokába kerültek a művészettörténész kéziratos emlékiratai, illetve 1090 kötetnyi könyv, 152 évfolyam folyóirat és egyéb periodika a professzor egykori bibliotékájából.

Budapest egyik jellegzetessége, a Thököly úti egykori Pápai Manó-féle villa erkélyén könyöklő legendás „márványmenyasszony” vagy „befalazott asszony” néven emlegetett szobor szintén kapcsolatba hozható Ybl Ervinnel. A négyszintes sárga bérházat ugyanis Ybl Lajos tervezte, a balkont díszítő szobor ötlete pedig fiához köthető. Ervin Sorbonne-i tanulmányai idején eljutott VII. Károly francia király pénzügyminiszterének, Jacques Coeur-nak bourges-i palotájába, amelynek bejárata felett két könyöklő alak figyeli a főkapu felé haladókat. Hazatérve a fiú megmutatta az épületről készített fotóit édesapjának, akinek nagyon megtetszett az ötlet, így az éppen építés alatt álló Pápai-villára is szeretett volna egy hasonló bámészkodó figurát. Ligeti Miklóst kérte fel a mű megalkotására. A nőalakot mintázó szobor (derékig készült el) egy látszólag befalazott erkélyen áll. A Thököly úti alkotás köré számos városi legenda szövődött: „A világháború kitörésekor ifjú asszony búcsúzott ifjú férjétől és erről az erkélyről nézett a távozó után. Ezen az erkélyen várta évekig férjét, a postát, amely levelet hoz tőle. Halálos hír érkezett s az erkélyen ölte meg a fiatal asszonyt.” A szoborról „A Thököly úton” címmel dal is született (a dalszerző Fábri Péter, előadója felesége, Kováts Kriszta).