A foltos bürök és a bürökpoharas kivégzés

A foltos bürök (latinul Conium maculatum) a zellerfélék családjába tartozó, egy-másfél méter magasra is megnövő Mediterráneumból származó kétnyári növény. Ma már egész Európában szinte mindenhol jelen van – a legészakibb területek leszámítva – és nehezen kiirtható gazként tartjuk számon.

A mérgező növényt számos elnevezéssel illették az évszázadok során: büdös bürök, mocskos bürök, patikai bürök, sípfű, de csak bürökként is szívesen utaltak rá. A latin neve is változott a kezdetekhez viszonyítva, a bürök nemzetségre eleinte a conium kifejezést használták. A conium után évszázadokig viselte a Cicuta nevet a mocskos bürök. Azonban a hasonló virágzatú gyilkos csomorika (másként vízi bürök, latinul ma Cicuta virosa) is ezt a nevet kapta meg a 16. században (1541-től adatolható a név használata a csomorikára vonatkozóan).

Carl von Linné (latinosan Carolus Linnaeus) svéd természettudós, orvos és botanikus, a modern tudományos nevezéktan megalkotója (1707–1778) állította vissza a bürök nemzetség régebbi latin nevét (conium) 1737-ben. Ezt követően lehet csak pontosan értelmezni a „cicutát” tartalmazó gyógyszerrecepteket, leírásokat és beazonosítani a cicuta feliratú tárolóedényeket és patikafiókat. A székesfehérvári Fekete Sas Patikamúzeumban (Fejér Vármegye első gyógyszertára, 1975 óta a Szent István Király Múzeum állandó kiállítóhelye) herbaként, kivonatként (extractum) és tapaszként (emplastrum) is tartottak „Cicutae”-t. Azonban ezek a fennmaradt gyógyszertári tárolóeszközök a 18. század közepén keletkeztek, még nem lehetünk 100 százalékig biztosak abban, hogy teljes mértékben a Linné-i szemléletet követték a megrendelőik. Reménykeltő viszont, hogy az MNL Fejér Vármegyei Levéltára birtokában fellelhető Torkos Justus János által 1745-ben kiadott „Taxa pharmaceutica Posoniensis” („pozsonyi taxa”) 7. oldalán herca cicutae latin név alatt a vízi-bürök (bürök-fű) szerepel. A növény németül viszont még Schierling Krautként (másként Gefleckter Schierling) szerepel a mű 8. oldalán, ami a foltos bürök neve (a vízi bürök Wasserschierling névre „hallgat”).

Torkos Juzstus János: Pharmaceutica Posoniensis: cum instructionibus pharmacopoeorum, chirurgorum et obstetricum, (…), Pozsony, 1745 (7–8. p.)

A foltos bürök veszélyessége egyfelől erőteljes fő hatóanyagában, az úgynevezett koniinban rejlik, ami a növény minden részében megtalálható. A hatóanyag a bőrön és a nyálkahártyán keresztül is felszívódik, ezért a növény szabad kézzel való érintésétől is óvakodjunk. A másik veszély abban rejlik, hogy könnyen összetéveszthető más veszélytelenül fogyasztható gyógy- és zöldségnövénnyel. Hasonlít több ernyős virágzatú növényünkre, így például az ánizsra, a petrezselyemre és a kaporra is. A bürök felismeréséhez nem a virágzatát kell megfigyelni, az élő növény jól azonosítható vastag és üreges lilás-barnás száráról. Amennyiben nem a teljes növénnyel találkozunk, hanem csak valamely részével, már sokkal nehezebb a beazonosítás. A piszkosfehér gyökere könnyen összetéveszthető a petrezselyemgyökérrel, azaz a fehérrépával (latin neve Petroselinum). A bürökmag pedig egyaránt hasonlít az orvosi tisztesfű (Stachys officinalis) és az édeskömény (Foeniculum vulgare) magjára. Mások szerint a termése nagyon hasonlít az ánizséra. Egyedül a szaguk alapján lehet rájönni, hogy a köhögéscsillapító és emésztésjavító hatású fűszernövénnyel van dolgunk, vagy „mérges” hasonmásával. Míg az előbbi jellegzetes – medvecukorból és Negro cukorkából is ismerős – finom illatot áraszt megdörzsölés után, addig a bürök termése egérszagú a koniin miatt (egyes vélemények szerint inkább egérvizeletre emlékeztet). A dörzsölgetést nem szabad túlzásba vinni, mivel a bürök még így is veszélyes.

A seregélyek kivételével elpusztulnak a bürökfogyasztástól az állatok is, ez a galenoszi megfigyelés alapozta meg gyógyszerként és méregként való felhasználását. Frissen kifacsart nedvéből készült „méregpoharát” ürítette fenékig a hagyomány szerint többek közt Seneca Lucius Annaeus (i. e. 4 körül – i. sz. 65. április 12.) római sztoikus filozófus, drámaíró és államférfi; Apafi (Apaffy) Miklós ebesfalvi birtokos és Szókratész is.

A mérgezési tünetek igen korán megjelennek (kevesebb, mint egy óra alatt). Először fáradékonyság, szédülés, hasmenés, illetve nagyfokú verejtékezés jelentkezik, majd – mivel lebénulnak a gerincvelő motorikus központjai – az alsó végtagok válnak mozgásképtelenné. A bénulás fokozatosan kiterjed a test további szakaszára és a mellkas bénulása végül lehetetlenné teszi a légzést. Mivel az agykérget nem érinti a bénulás, a tudat mindvégig tiszta marad.

Az ókori Athén törvénykönyvében a „bürökpohár” külön helyet érdemelt ki magának a halálbüntetési nemek között. Szókratész méregpoharas kivégzésről így tudósít Platón „Szókratész halála” című alkotásában: „[…] egy ideig járkált, majd miután megjegyezte, hogy a lába elnehezedik, hanyatt feküdt; [...] az ember, aki a mérget adta, meg is tapogatta a testét, időről időre megvizsgálta lábát és lábszárát, azután erősen megnyomva lábát, megkérdezte, érzi-e még? ő azt felelte, hogy nem; azután lába szárát nyomta meg az ember, és így fölfelé haladva, megmutatta nekünk hogyan hűl és merevedik. [...] Már csaknem a köldökéig kihűlt, mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva – így szólt, és ez volt végső szózata: »Kritón, Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek.« »Meglesz, – felelte Kritón – de gondold meg, van-e még más mondanivalód.« De erre a kérdésre ő már nem válaszolt, hanem kis idő múlva megrázkódott, és az ember kitakarta, s tekintete már megtört; Kritón ezt látva, lezárta száját és szemét."

Jacques Louis David: Szókratész halála (1787, olaj-vászon, 129.5 x 196.2 cm, Metropolitan Museum-31.45, https://www.metmuseum.org/art/collection/search/436105)

A foltos bürök nedvét nem csupán emberélet elvételére használták, hanem gyógyszeralapanyagként is. Javallották többek közt más mérgek antidotumaként (ellenméreg), bár vélhetően kevés sikerrel (igaz, a beteg haláltusáját sikerülhetett a segítségével lerövidíteni).
Az ókorban és a középkorban érzéstelenítő is készült belőle. A bürköt is tartalmazó altató szivacsot (latinul: Ypnoticum adiutorium, spongia somnifera, spongia soporifera) először Pedaniosz Dioszkoridész (görög katonaorvos és szakíró, Kr. u. 40 körül – Kr. u. 90 körül) "De Herbis Femininis" (másként Ex Herbis Feminins) című műve említi. Később más arab orvosok, így Avicenna (Ibn Szína, i. sz. 980–1037) és Abulcassis (al-Zahravi, i. sz. 936–1013) is használták ezt az altatási-érzéstelenítési módszert a komolyabb műtétek során.

Az altatószivacs az európai orvoslásban i.sz. 800 körül bukkant fel a Monte Cassinó-i apátságban (fordítóműhely, későbbi orvosi iskola), innen ismert a használatának menete is. Tengeriszivacsot foltos bürök, thébai ópium, mandragóra, beléndek és víz elegyébe áztattak, majd napon megszárították. A műtét előtt forró vízbe merítették a gyógyanyagos szivacsot, majd az altatást végző személy a páciens orrára helyezte és ott is tartotta a műtét alatt (vagy legalábbis az elején). A sebészeti beavatkozást követően egy másik, forró ecetbe áztatott szivaccsal ébresztették fel a beteget.
A régebbi gyógyszerkönyvek a foltos bürköt alkalmazhatónak tartották a gyógynövényes terápiában, így a 15–16. században a bürök répaszerű gyökerét köszvényes fájdalmak csillapítására használták külsőleges szerek összetevőjeként. A 16. században úgy hitték, hogy kihajtja az emberből a lenyelt bogarat, kígyót, békát stb. is (Beythe András, Melius Juhász Péter). A bürök elvben előbb végzett az élősdivel, mint a beteggel. A bürök mellett bevett hashajtószer lehetett hivatott arra, hogy az emberre halálos dózis kioldódása előtt eltüntesse a mérget és az elpusztult férget a páciens emésztőrendszeréből.

Az 1760-as évektől a rákos daganatokat is gyakran kezelték bürökkel. Továbbá külső borogatás formájában biztos „gyógyszere” volt a satyriasisnak (hiperszexualitás), mert – ahogy a korabeli szerzők írják róla – a "genitaliákat elsorvasztja" (vélhetően érzéstelenné tesz értelemben használták a kifejezést). Szatmár vármegye egykori főorvosának, Marikowszki Mártonnak „A néphez való tudósítás, miképpen kelljen a maga egésségére vigyázni” c. 1772. évi művében szintén olvashatunk a foltos bürökről. A munka Samuel-August Tissot (1728–1797) francia orvos munkájának hazai adaptációja volt. Az alábbiakat találjuk a tájékoztató anyagban a mérgező növényről „[…] méltán a kevés számú legfőbb orvosságok közé számláltathatik a kemény mirigyes daganatokban, és ahol valami évő mérges nedvesség találtatik a testben, amint hogy különös erejét tapasztaljuk a megkeményedett külső és belső mirigyek feloszlatásában, a fene súlyben (süly, skorbut aranyér, v. vérbaj) vagy rákban [...] a bőrnek sennyedékeiben, minden nemű náthás folyásokban.”

Napjainkban a hagyományos (allopátiás) orvoslásban a már nem alkalmazzák a foltos bürköt, mivel a benne lévő koniinnak kicsi a hatásszélessége (a hatásos és a halálos dózisa nagyon közel van egymáshoz): az emberi halálos adag a szupertoxikus koniinból kevesebb, mint 5 mg/kg 70 kg-os személy esetén.
A homeopátiában viszont jelen van a növény, mint különböző mirigyek (fültőmirigy, áll alatti mirigyek, emlőmirigyek) megkeményedéseinek, az érelmeszesedésnek, és különböző fájdalmas időskori állapotoknak (pl. farokcsont fájdalma) az orvossága.