Nagypéntek

A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb eseménye, mint Jézus Krisztus feltámadásának és az emberiség megváltásának ünnepe. A húsvéti szokásokkal már korábban foglalkoztunk (https://mnl.gov.hu/mnl/fml/hirek/husvet), így ma a nagypéntek és a hozzá kapcsolódó hagyományok kerülnek előtérbe.

A böjti időszak végét jelentő húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap ünnepeljük – az i. sz. 325. évi első niceai zsinat döntése –, ehhez a naphoz igazodnak az egyházi év mozgó ünnepei. A nagyböjtöt az úgynevezett nagyhét zárja le, amelynek az utolsó három napját (húsvéti szent háromnap) önálló nevet viselnek: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat. A húsvét vasárnapját megelőző pénteki nap lett a nagypéntek a keresztény liturgiában, ezen a napon Jézus szenvedéséről, kereszthaláláról és temetéséről emlékezik meg a kereszténység.

Nagypénteknek több elnevezése ismert, a zsidó naptárból eredően Paraszkeué (görög), Parasceve (latin), vagyis „Készületi nap”. A keleti egyházban „Hé hagia kai megalé paraszkeué”, avagy „A szent és nagy készületi nap” néven ismerték. Az utóbbi kifejezésből lett a szláv nyelvekben és a magyar nyelvben „Nagy péntek”. A latin egyházban „Az Úr szenvedésének és halálának péntekje” („Feria sexta in passione et morte Domini”) a hivatalos elnevezése. Angol-szász nyelvterületen „Hosszú péntek”-ként, illetve „Jó péntek”-ként; németül „Der Karfreitag”, „Klage”, „Kummer” és „Trauer” néven; az olaszok „venerdì santo” és „la parasceve”, a franciák „vendredi saint” néven emlegetik.

Az ősrégi keresztény kegyelet eredetileg minden pénteket Krisztus halálának, a vasárnapokat pedig feltámadása emlékezetének szentelte. Már a második században negyvennapi böjt előzte meg a húsvétot, hogy az önmegtagadás és bűnbánat által készülődjenek hívek „a kiengesztelődés nagy napjára”. Böjti nap jellegéből kifolyólag nagypéntek az „ősegyházban” nem számított ünnepnek.

Nagypéntek ünneplésének első nyomait a 4–5. században találjuk. A naphoz kötődő szertartások a 8–9. század folyamán jöttek létre, ezeknek leghangsúlyosabb része a kereszt imádása és a gyász. A kereszthalál ünnepe úgynevezett szigorú böjti nap.

Nagypéntek aliturgikus napnak, vagyis szentmise nélküli napnak számít. Csonka miseként is említik a nagypénteki istentiszteletet (hiányzik a miséből az „átváltozás” eleme): „Nagypéntek, Jézus halála napja a legsötétebb gyásszal és csonka misével. A gyertyák sem égnek. Jézust a koporsóba teszik és fölhangzik az Egyház […]  gyászéneke”. „Az oltár szolgái arcra borulnak a legmélyebb gyász és bűnbánat jeléül, erre Jézus halálára és ennek hatására vonatkozó jövendölések kerülnek felolvasásra s annak jelzésére, hogy Krisztus az összes emberiségért halt meg, az egyház az összes (minden vallású és hitű) emberiségért imádkozik és az »Adoratio crucis« által buzdítja a hívőket a feláldozott Isten báránya imádására.”

Nagypéntek a katolikus hívők számára máig Jézus megfeszítésének, a böjtnek és a gyásznak napja. A reformátusok legnagyobb ünnepe, nem is csupán gyászünnep, hanem a bűnbánat napja is egyben. A kálvinisták számára nagypéntek az egyetlen hagyományos böjti nap, ilyenkor osztanak Úrvacsorát. Az evangélikus istentiszteleten pedig ekkor olvassák fel Krisztus szenvedésének és halálának történetét (Passió).

Nagypéntek időszakához a kereszténység előtti időben is rítusok kötődtek, mivel a tavasz nyitányának fogták fel. Számos hiedelem, szokás kapcsolódott a naphoz (például egészségvarázsló eljárások, terményjóslás stb.), melynek nyomait megtalálhatjuk a keresztény néphagyományban (például a hajnali rituális fürdést). A néphit vallásos magyarázatot is fűzött a szokásokhoz, a folyóvíz mágikus erejét többek közt azzal magyarázták, hogy Jézus megszentelte a folyóvizet, mikor az őt kísérő katonák beletaszították a Cedron patakjába. Hazánkban is ezért nevezték több helyütt aranyos víznek a napfelkelte előtt merített vizet, amelynek különleges erőt tulajdonítottak. Felsőszemeréden (ma Horné Semerovce, Szlovákia) hajnali 2–3 óra körül mentek a fiatalok a patakra mosakodni. A mosakodás a víz folyásával szemben, visszakézből történt, a tisztálkodás után a patak vizéből haza is vittek és a húsvéti ünnepek alatt azzal mosdottak. Egyes vidéken az állatokat is megitatták a patak vizéből, máshol a lovakat úsztatták meg a folyóban. Bezdán (Bezdan, németül Besdan; ma Szerbia) a leányok nagypénteken reggel fűzfa alatt mosakodtak és fésülködtek azért, hogy szép hajuk nőjön. Kanizsán a halászok hajnalban a Tisza partjára hasalva szapollyal (szapoly, másként vízhányó, vízmerítő, egy fából faragott, vésett, lapát alakú eszköz) halkan ütögették a vizet a sikeres egész éves halászat érdekében. Dávodon a nők levágtak a hajuk végéből, hogy a (templomi) kereszt körül szétszórják a nyesedéket, ettől gyorsabb hajnövekedést várván. Szeged-Alsóvárosban a beteg kisgyerekeket vitték le a Tiszára, hogy a bajt lemoshassa róluk a folyó. Székelyföldön éjjel 12 órakor merítettek vizet az Oltból, hogy megszenteljék vele a házat, az istállót, illetve az állatokat, a lakók szintén ittak belőle, majd meg is fürödtek benne.

Nagypéntekhez kapcsolódó tilalmak és termésjósló eljárások is ismertek voltak, mivel dologtiltó gyásznapnak számított. Nem lehetett szárnyas állatot vágni, nehogy elpusztuljanak a jószágok. Tilalmas volt a szántás, mert ezen a napon „Jézus a földben volt” (Göcsejben délután ennek ellenére vetettek, elsősorban a kora tavaszi növényeket). Zentán (Szerbia) úgy tartották, hogy ha valakit e napon vesszővel vagy másvalamivel megütnek, annak kelés nő a testén. Szabadkán (Szerbia) abban hittek, hogy a nagypénteki eső férges gyümölcstermést jósol.

A nagypénteki szokások közé tartozott a féregűzés (patkánytól a poloskáig). Érsekcsanádon még a huszadik században is előfordult, hogy a gazdasszony addig nem rakott tüzet, amíg más kéménye nem füstölt, nehogy a bolhák lepjék el a házat. Göcsejben a „Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!” féregűző szöveget alkalmazták a kártevők távoltartására. A hagyomány szerint Jézus halálának emlékezetére minden háznál kialudt a tűz, ezért vált tilalmassá a korai tűzgyújtás az otthonokban.

Rituális tűzrakásról is beszélhetünk egyes helyszíneken. A nagypénteki – kültéri – tűzgyújtással a Jézust Pilátus elé vivő szolgák és katonák által rakott tábortüzet idézik fel. Felsőpetényben az I. világháború előtt nagypénteken este gyújtottak tüzet a templomnál, ők viszont a Jézus sírját őrzők tűz melletti virrasztására utaltak ezzel a cselekedettel. A tűzgyújtás mellett a tűz átugrásának szokása is feltűnt, a máglyán fiatal legények vetették át magukat. Nagyhinden a nagypénteki hajnali tűzrakás jóval profánabb célt szolgált, a rituáléval a terményt védték a jégveréstől.

A nép nagypénteki szokáskoszorújából kiemelkedik a Pilátus-verés, illetve Pilátus-égetés (ritkábban Júdás-égetés). A rítust nem kizárólag nagypénteken gyakorolhatták. A szokás egy Pilátust (aki az evangélium szerint Jézust keresztre feszíttette) – néhol Júdást – jelképező szalma- vagy rongybábu megveréséből, elégetéséből állt (a rituális téltemetés részként is felfogható). Nem csupán szalmabáb jelképezhette Pilátust: „Csíkkozmáson a nagypénteki vecsernye után egy gyermeket kergettek az udvar körül, s ha megfogták, elverték”. Tolnában a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló alakot rajzoltak, amelyet a templomi szertartás végeztével elagyabugyáltak. Csongrád megyében „pancilusozásnak” nevezték a szokást. A Pilátus-verést Bornemisza Péter (1535–1586) is feljegyezte: „[…] kiknél most balgatagbak azok, kik pénteken vervén az Pilatust erősen zörgetnek.” Sopronban inkább – a szalmabáb – Júdást bűntették jelképesen tűzhalállal (a szokás Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország római katolikusok lakta részén is ismeretes volt).

Fejér megyében – a 19. század végén, 20. század elején is – a nagypéntek a kínszenvedésre történő emlékezéssel telt: reggel a templomokban felállították a jeruzsálemi eseményeket idéző szent sírokat, feszületeket az oltárnál (a szent sír állítása hazai, illetve közép-európai hagyomány). A virágokkal és kis színes lámpákkal ékesítették a kereszteket. A 19. század végén két-két díszbe öltözött katona őrt is állt a síroknál. A szentsír-állítás liturgikus gyakorlatának helyi továbbfejlődése, hogy délután a palotavárosiak a város többi lakójával közösen elvonultak isten koporsóját járni: a hívők egymás után végiglátogatták a város 4-5 templomában felállított sírokat, ahol letérdeltek és imádkoztak. A székesegyházból a papság vezetésével külön körmenet is indult, „[…] mely levett fövéggel végigjárta a belvárosi templomokat, látogatták Krisztus koporsóját.”

A Székesfehérvár és Vidéke 1896. évi nagypénteki beszámolójából megtudható, hogy mi történt a kereszthalál ünnepén: „Nagypéntek. […] Az utczákon ünnepi ruhát öltött közönség, melyet templomról-templomra vezet az ájtatosság s a melynek lényét a tömjén, a szent sír titkos értelme, a prédikácziók teljesen átváltoztatták. Tegnap reggel óta be és kiözönlik a nép a tárva nyitva álló templomajtókon s a komor, minden dísztől megfosztott templomokban csak a szent sír mécsei és viaszgyertyái derítenek némi világosságot. A többit homály, fekete lepel borítja. Lassan, tömötten jár a nép, mely egészen kiforgatja rendes képéből a várost s ünnepi szint ad a nagy napnak. Különösen a szentbeszédek ideje alatt volt nagy az élénkség, a mikor templomok és utczák tömve voltak.”

A Székesfehérvár és Vidéke 1905. április 20-ai számából a korabeli csonka miséről is képet alkothatunk: „[…] Nagypénteken d. e. 9 órakor kezdődik a csonka mise, mely alatt a passiót éneklik a kar és a növendék-papok. A mise végeztével az Oltáriszentségnek a szent sírba való helyezése, majd pedig a szentbeszéd következik. A szent beszédet Andriszek János belv. s. lelkész tartja. D. u. 3 órakor a papság együttesen fogja látogatni a Krisztus koporsóját.”

Fejér vármegyében úgy tartották, hogy nagycsütörtök és nagypéntek a kincsásók nagy napjai, ugyanis ebben az időszakban a kincseket őrző szellemek elhagyták őrhelyeiket, továbbá maguktól megnyíltak a rejtett bejáratok, így a leleményes ember könnyen összegyűjthette a titkos értékeket.

Nagypénteken ezen a vidéken este a család minden egyes tagja foghagymát fogyasztott, hogy távol tartsák maguktól a boszorkányokat. A paraszti hagyomány nemcsak a táplálkozást, hanem a női viseletet is meghatározta: nagypénteken fekete ruhában illett járni (nagyszombati körmenetre már mehettek fehér, világos ruhában). Csókakőn a katolikusoknál különösen nagypénteken és fekete vasárnap öltöztek gyászba (mintha közeli hozzátartozót siratnának). A sárkeresztesi reformátusok a böjt minden vasárnapján sötét ruhába (a leányok kék-zöld-barna, az idősebbek fekete viseletbe) öltöztek. Bodajkon nagypénteken még a fiatal református hívők is gyászviseletben mentek a templomba, pontosan úgy, mintha temetésre indulnának.

Úgy tartotta a helyi hagyomány, hogy a nagypénteki szeles időt a levegőben táncoló szellemek okozták. Hittek abban, hogy éjféltájban a halottaik is ellátogatnak hozzájuk néhány percre, hogy megnézzék minden rendben van-e szeretteikkel.

Termésjóslást, illetve bőségvarázslást is folytattak a vármegyében ilyentájt. Úgy vélték, ha nagypénteken eső esik, szép lesz a vetemény és jól tejelnek majd a fejős állatok. Egyes helyeken harangszóra vagy kerepelésre a gyümölcsfákat rázták meg, ezzel biztosítva a bő terméshozamot. Volt, ahol ezen a napon vetették el a mákot, illetve tisztították a méheket (kaptárt).

Nagycsütörtökön és nagypénteken szerelmi jóslás is zajlott. Nagycsütörtökön összegyűltek a lányok és annyi zsíros galuskát készítettek, ahányan jelen voltak. Kiválasztottak egy macskát és kiéheztették csütörtökön és pénteken, majd nagyszombaton az éhes állatott rászabadították a zsíros galuskára. A hiedelem szerint az a lány ment férjhez abban az évben, akinek a galuskáját először befalta a cica. A jövendőbeli hitestárs „meglátására” is létezett módszer: nagypéntek délelőttjén kezükben némi lisztet és sót gyúrtak tésztává a kíváncsi hajadonok, amit később megsütöttek, majd harangozáskor vagy kerepléskor három részre haraptak. A szétharapott sós süteményt magukkal vitték a templomba, utána éjszakára a párnájuk alá tették. Így tudták megálmodni a jövendőbeli hitvesük arcát.

Nagypénteken Székesfehérváron a századelőn eseményszámba ment a tojásfestés, sőt már elérhetőek voltak hozzá a szatócsboltokban, vegyeskereskedésekben különböző színű festékek. A – mézeskalácsos, majd cukrász – Viniczai család Sütő utcai műhelyéből pedig beszerezhették a friss, nyomóformával készített finom bárány- és nyúlfigurákat az ünnepi asztalra.

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza
• Gelencsér József – Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3.
• Fejér Megyei Hírlap, 1995. április 14., 88. szám
• Magyar Katolikus Lexikon
• Magyar Néprajzi Lexikon
• https://mult-kor.hu/meztelenul-rohangalas-pilatus-veres-locsolkodas---kulonos-husveti-nepszokasok-20160328
• Nagypéntek babonái. Székesfehérvár és Vidéke, 1905. április 27., 49. szám
• Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások
• Székesfehérvár és Vidéke, 1897. április 17., 44. szám
• Székesfehérvár és Vidéke, 1905. április 20., 46. szám
• Székesfehérvár és Vidéke, 1906. április 14., 46. szám
• Zalán Menyhért: A nagypénteki mosakodás