Himnusz

2023.01.25.
MNL Fejér Vármegyei Levéltára

200 évvel ezelőtt, 1823. január 22-én tisztázta le Kölcsey Ferenc (1790–1838, költő, politikus, nyelvújító) „A Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” (röviden, mai helyesírással Himnusz) című költeményét, amely alaptörvénybe iktatott állami himnusz. Január 22-e ezért a Himnusz és a Magyar Kultúra Napja is egyben, utóbbit 1989 óta ünnepeljük. 1993-tól szintén ezen a napon tüntetik ki a pedagógusokat.

A magyar himnusz kifejezés a görög hymnos (hümnosz = dicsérő ének, magasztaló, ünnepi dal, himnusz) szóból ered. Az ókorban az istenekhez, illetve héroszhoz szóltak a dicsérő énekek. Az énekelt himnuszok szövegei az emberiség legrégibb írásos emlékei közé sorolandók. A legelső himnuszok már az ókorban megjelentek (ókori Egyiptom és Hellász területén), ezek közül a legkorábbi az ún. oxyrynchosi papiruszokon található metrikus himnusz (Egyiptom, Kr. e. 3. évezred). A hellénizmus korától önálló műfajjá vált és élt tovább a görög irodalomban. Az i. sz. első században (ún. „szentpáli időkben”) a himnusz szó szinonimája volt a zsoltár és az óda is. Szent Ágoston szerint „himnusznak mondják az Isten dicséretét énekben.” A himnuszokkal (ezek közül leginkább az egyházi énekekkel a himnológia (a himnuszköltészet filológiai és történeti kutatáson alapuló tudománya) foglalkozik.

A liturgikus ének-költészet fejlődéséről a 11–12. századtól fogva beszélhetünk, amely a 13. században vett nagyobb lendületet. A magyarországi himnuszok keletkezésének kronológiája nem megállapítható, a korai művek 14–15. századi breviáriumokban, illetve misszálékban maradtak fent, még a 17. századi katolikus énekeskönyvekben kiadott latin himnuszok között is vélhetően szerepelnek középkori magyar eredetű darabok. A magyarországi szerzők liturgikus énekei közt a magyar szent királyok ünnepeire írt szekvenciák (lásd: http://lexikon.katolikus.hu/S/szekvencia.html) és breviáriumi himnuszok (http://lexikon.katolikus.hu/B/brevi%C3%A1rium.html) találhatóak meg a legnagyobb számban. Szent Istvánról szóló liturgikus ének például a „Corde, voce, mente pura…” (Szívvel, szóval, tiszta ésszel), Szent Imréről a „Plaude parens Pannonia…” (Újjongj anyánk, Pannónia), míg Szent Lászlóról a „Novae laudis altollamus…” (Új énekre nyíljon ajkunk) szól. A középkor vége felé számos egyéb tárgyú himnusz (például Mária-ének) is keletkezett. Fontos szerepet játszottak a hazai himnuszok keletkezésében a szerzetesrendek is. Saját rendi értékeik és az összetartozásuk demonstrálására, illetve szentjeik tiszteletére születtek egyedi liturgikus énekek. A domonkosok saját szerzeménye a Margit officium (1300 k.): „Bár királyi törzs magzatja, Nem volt külön akaratja: Templom lett ő, Istené. Nem becsülni, Ami földi: Ez a példa, Margaréta, Mit te adsz hazád elé!” (fordította Babits Mihály). A pálosok név szerint is ismert himnusz-szerzője Tatai Antal budaszentlőrinci szerzetes (1476 k., lásd: http://www.palosepiteszet.hu/palosok-hagyateka/a-palos-missale/).

A magyarországi eredetű himnuszokat nem szabad külön irodalmi egységnek tekintenünk, mivel a szerzőik a külhoni középkori katolikus himnuszköltészetben látták a mintát. A külföldi gregorián dallamokat azonban nem leutánozták, hanem belevitték a „magyaros virtust” is. A magyar misztikus királylány dicséretében ugyanazt a „szent erotikát szólaltatták meg – csak éppen új fordulatokkal –, mint külföldi társaik”: „Vékonyhúsú, bágyadt, Jegyesse mennyei ágynak, Sebesülten lankad Ölelésétől az Úrnak” (Babits Mihály fordítása, eredeti szöveg: Carne sub exili, caelesti nupta cubili, languet in aspectu Domini saucia nexu.).

A himnuszköltészet túlnőtt a hivatalos egyházi liturgián, számos költő fordult ehhez a műfajhoz. A középkori magyarországi latin költészet remeke a „Planctus destructionis Regni Hungariae per Tartaros” (Siralomének a tatárdúlta Magyarországról) a hazafias fájdalomat örökíti meg (az 1241–1242 körül keletkezett mű az első hazafias versünk): „Jövevényt a kényük elnyom, Senyved tőlük özvegyasszony, Koldus elől házuk zárva, Prédájuk a gyönge árva; […] Gőgösködni egy sem átall, Kenve vannak hazugsággal, Bujaságra mind mohó” (Geréb László fordítása).

A fennkölt versek és egyházi énekek a 16. századtól egyre-másra felcsendültek az európai templomokban. Dallamaikra fokozatosan épültek rá a népi nóták, így a nagy közösségben énekelt himnuszok néphimnusszá váltak. Gyakorta ezek a néphimnuszok lettek az önállósodó nemzetek nemzeti himnuszaivá.

Hazánkban a 18. században két néphimnusz is létezett, a katolikusoknak a „Boldogasszony Anyánk” és az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga”, a reformátusoknak a „Tebenned bíztunk, elejétől fogva” című zsoltárének lett választott éneke (ezeket a hívek ma is éneklik, többnyire ünnepeken).

A 19. század elején, hivatalos alkalmakon az osztrák császárhimnusz csendült fel hazánkban.  A hatóságok által többször betiltott Rákóczi-nóta vagy Rákóczi-induló  is a magyarságtudatot kifejező dalnak számított.

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be későbbi nemzeti himnuszunkat Szatmárcsekén (másként Cseke község). A költő 1815-től élt a településen, azonban nem tudni, hogy mikor fogott bele a mű megírásába, a költemény vélhetően nem egyetlen nap alatt született. A feltételezések szerint Kölcsey tudatosan tett kísérletet egy magyar nemzeti himnusz megteremtésére. Kölcsey költeménye a romantika ismertetőjegyeit hordozza magán és felépítését tekintve keretes szerkezetű.

A himnusz hangvétele – különösen a kezdősoré – a zsoltárokat és fohászokat idézi. Szenci Molnár Albert (Psalterium Ungaricum, Szent Dávid királynak és prófétának százötven zsoltári..., lásd: https://tinyurl.com/SzenciMA) LXVII. zsoltárának első éneke vagy a IV. zsoltár első éneke párhuzamba állítható Kölcsey művével. Részlet a LXVII. zsoltárból: „Ur Isten áldgy-meg jovoltodbol, Es kegyessen forduly hozzánk, Oltalmazz meg minden gonosztol, Szent színedet fordíts reánk, Hogy e’ földön minden, Megismérje szépen, A’ te uradat, Es a’ pogány népek, Téged tisztellyenek, Megtartojokat.”

Az 1823-ban elkészült mű csupán évek múlva, 1829-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című almanachjának a hasábjain, ekkor még az alcím nélkül. 1832 óta ismert a költemény teljes címváltozata, amely Kölcsey első kötetében debütált. Kölcsey Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratán is teljes címmel szerepel.

A két címváltozat létezése régóta foglalkoztatja az irodalomtörténészeket. Először Gyulai Pál vetette fel a cenzúra szerepét a kettős névadásban a „Kölcsey költői és prózai munkái” című 1889-ben kiadott munkájában: „[…] a Csekén 1823-iki jan. 22-én írt és országszerte ismeretes Hymnus - a magyar nép zivataros századaiból. Utóbbi hozzátevést, mint látjuk, csak azért használta a költő, hogy a cenzúra túlszigora ellen, mintegy villámhárítóul szolgáljon.” Szabó G. Zoltán (1998) kutatásai szerint nem feltétlenül ez lehetett a címkiegészítés oka, az alábbiakat vetette fel Kölcsey Aurorához beadott kézirata kapcsán: „[…] Mint szó volt róla, a kéziraton (mely tisztázat) ott az alcím. Lehetséges, hogy az Aurorának küldött kéziraton nem volt alcím, de valószínűbbnek látszik, hogy a szerkesztő, Kisfaludy Károly teljes címmel ellátott kéziratot kapott, ám elégségesnek tartotta a rövidebb címet, s így közölte a verset. Megtette ezt már máskor is.”

Évekig nem volt egyértelmű, hogy Kölcsey alkotása vagy Vörösmarty Mihály „Szózat”-a válik hazánk nemzeti himnuszává.

Kölcsey költeménye nagy hatást gyakorolt a közönségre, így a megzenésítésére 1844. február 29-én Bartay Endre, a pesti Nemzeti Színház igazgatója írt ki pályázatot, a beküldési határidő 1844. május 1. lett. A Honderű 1844. március 9-i száma beszámolt az „akcióról”: „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve.” Összesen 13 pályázat érkezett be a Honderűhöz, ahol 1844. június 15- én a választmány bírálta el az alkotásokat. „[...] A beküldött 13 művek közül — mellyek között számos dícséretreméltó szerzemény van a legtökéletesebbnek, minden megkívántatóságot magában leginkább egyesítőnek lenni találtatott (pedig közértelemmel) az 1. számmal, és Itt az írás olvassátok jeligével mondott díjat nyerendi”, ez pedig Erkel Ferenc egyetlen óra alatt megírt szerzeménye volt. A Honderűben további érdekességeket találhatunk az eredményhirdetésről: „[…] A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és a színházi titoknok’ jelenlétében, a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének fölolvasása után felbontatván, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk Erkel Ferenc kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség’ élénk éljenkiáltásaiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívá ... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk’ gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik” (1844. július 6.).

Az 1910-ben kiadott Erkel-emlékkönyvben így emlékezett vissza Erkel az mű megírásának pillanataira: „[…] Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz.”

Erkel zeneművét 1844. július 2-án (majd 9-én) mutatta be a Nemzeti Színház. Azonban nem mindenki volt elragadtatva az új alkotástól, az alábbiakat találjuk a Regélő Pesti Divatlap 1844 nyári számában: „[…] Miután a ...6. dicséretre méltatott hymnusdalt az operai chorus eléneklé, s ezek közt Egressy Béniét és Travnyikét leginkább megtapsolá; elvégre a játék után Erkel Ferenc pályanyertes műve adaték elő, mely nemzeti jelleme, magasztos művészi kifejezése, s hathatós harmóniája által egyaránt kitűnő, de magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni.” A Honderű viszont lelkesen kiállt az alkotás mellett: „[…] ismét a Honderű tudósítása, amely elragadtatás terén is vezet: „Erkel úr gyönyörű Hymnusa múlt kedden ismételteték meg színünkön. E hymnus E. úr legsikerültebb műve, melly, mint e derék maestro’ minden szerzeménye, többszöri hallás által csak nyer kedvességében. Wagner műárus úrnál rövid időn belül meg fog jelenni, mire mind helybeli, mind kivált vidéki tisztelt olvasóink figyelmeztetjük, kiknek ekkép legkényelmesebben út nyílik, e jeles néphymnust megismerni, sajátokká tenni, mely sem az angol „God save the king”, sem az osztrák „Gott erhalte” mögött nem marad, hanem a legjobb néphymnusok’ körébe sorozandó.”

Az első nyilvános szabadtéri előadása 1844. augusztus 10-én volt a Széchenyi nevét viselő gőzhajó avatásán az Óbudai Hajógyárban.

Kölcsey versét és Erkel zeneművét immár közel két évszázada nemzeti imádságként szavalják, illetve éneklik a magyarok, ám hivatalos himnusszá csak 1989-ben vált, ekkor lett az Alkotmány szövegének része (ezáltal jogszabályi védelem alá tartozik).

2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvényének preambuluma a Himnusz első (modernizált) sorával kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”

Kölcsey művét eddig mintegy 30 nyelvre fordították le, elsőként olaszul lett elérhető (1842), de hamar elkészült a német (1854), a héber (1863), illetve a francia (1874) változat is. Napjainkban eszperanto nyelven, udmurtul és kazahul is elérhető. A legújabb, horvát nyelvre való átültetés 2004-ben jelent meg nyomtatásban.

Felhasznált irodalom:

 

Utolsó frissítés:

2023.01.25.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges