A „csodálatos otthonka”

2022.08.12.
MNL Fejér Megyei Levéltára

Napjainkban kifejezetten divatosnak számít a retro időszaka (1945–1989; nemzetközi szinten az úgynevezett mid-century időszaka a legkedveltebb, amely 1945 és 1969 közé tehető). Főként a bútorok és régi játékok kerülnek a figyelem középpontjába, de a korabeli viselet is egyre nagyobb érdeklődésre tart számot mind itthon, mind külföldön. Ami egykor a mindennapjaink – vagy felmenőink mindennapjainak – része volt és esetleg lomtalanításkor nagy lendülettel került a kuka mellé vagy a konténerbe, az ma némi felújítást, újragondolást követően „dizájner” terméknek számít. A bútorok a modernizálás jegyében izgalmas színt, divatos kárpitot, illetve különleges dekorációs elemeket (strassz, szegecs, üvegmozaik stb.) egyaránt kaphatnak. A ruhák némi átszabás vagy kiegészítést követően szintén sikkesek lehetnek. Az újrahasznosítás esetén gyakran teljes funkcióváltoztatás történik: a bőröndre lábak kerülnek és zsámoly lesz, a nagypapa pulcsija párnává alakul, a vágódeszka és a régi varrógépállvány ötvözésével étkezőasztal születik. Múltunk tárgyegyütteseit a megszépülést követően az eredeti áruk többszöröséért vásárolhatjuk vissza, hiszen immár nem tömegcikkek, hanem egyedi kézműves alkotások. Nem csupán aukciós házakban, üzletekben és webshopokban találkozhatunk az eddig alulértékelt retro csecsebecséinkkel: a múzeumok is egyre aktívabban gyűjtik az 1945 után készült alkotásokat és tárgyi emlékeket. Az MNL Fejér Megyei Levéltárában is formálódik egy XX. század második felére koncentráló gyűjtemény, amely egyfelől magánszemélyek ajándékaiból, illetve letétjeiből (nippek, ruhadarabok, piperekellékek, elektronikai eszközök), másrészt a szervellenőrzések során a megyei intézmények által átadott műtárgyakból tevődik össze (például utcanévtáblák, hivatalok régi zománc táblái). A 2022. április 12-én nyílt „Volt egyszer egy településfényképezés” című, jelenleg is látogatható fotótárlatunkon (a látogatói információ megtalálható a bejegyzés végén) számos érdekességet felvonultattunk a kollekcióból. Van bólogató kutya, diplomatatáska, Amo szappan, sőt még dinnyelékelő és kórházi csontfűrész is, de a közönség kedvence egyértelműen – az iskolaköpenyt épphogy megelőzve – az otthonka.

A manapság tipikusan vidéki nagymamaviseletnek tartott ruhadarab eredetileg a szorgos nő jelképe volt. Letisztult szabásvonalának, illetve könnyen tisztítható anyagának köszönhetően szorította ki – legalábbis egy időre – a divatból az évszázados múlttal bíró kötényt (a 14. század óta létezik).

Az otthonka (otthoni ruha) az otthon tőből és a -ka kicsinyítőképzőből jött létre. Az otthonka a legáltalánosabb leírás szerint az a – jellemzően női – ruhadarab, amelyet otthon viselünk. Érdekességként megemlítendő, hogy az otthonka ellentétpárja a vizitke. A kifejezés egy olyan kis kabátkát jelölt, amelyet „viziteléskor” vagyis korabeli értelemben látogatás, vendégeskedés alkalmával viseltek a hölgyek. Az otthonka szó másik különlegessége, hogy kizárólag ma jelent bő (jellemzően elöl nyitható) háziruhát, a XIX. században a női pongyolát és a rövid férfi házikabátot is illették ezzel a névvel. Vagyis az otthonka kifejezés már jóval a szocializmus évtizedei előtt létezett.

Fejér megyei sajtóorgánumban először 1885-ben tűnik fel az otthonka: „[…] Szívesen látjuk a munkást, ki hírlapot olvas. Az úri hölgyet ki nem rostél kosarat vinni. […] Fiatal nőt, csinos otthonkában és fiatal apát első fiával.” A Székesfehérvár és Vidéke, 1890. november 22-ei számában az alábbiakat olvashatjuk: „Midőn igy tépelődött, neje Melánia lépett be. Bársony otthonkájában igen elragadó volt. A legnyájasabb arccal közeledett férjéhez és átnyújtá havi budget-jét egy 800 forintos számlát.”

A szépirodalomban is fel-felbukkan a viselet, íme egy részlet „A pünkösdi királyság” című tárcából: „[…] Esti tiz óra lehetett, a kert lugosa felé egy könnyű otthonkába burkolt alak közelgetett. Tekingetése azt árulá el, hogy nem becsületes dologban jár, mert fél a mások szemétől. Midőn a lugos nyílásához ért, alig hallhatólag sziszegő: Psz! psz! — Psz! psz! — viszhangzott a lúgos bensőjéből és Pálunk, mert minek tagadjuk, ő volt a fekete alak, meggyorsított léptekkel haladt a hang felé. […] Alig érinté meg lovagunk a piszegő alakot s vélt Tinkát, azonnal két kar ölelé át, mely pillanat alatt oly szorosan záródott össze dereka körül.” (Székesfehérvár és vidéke, 1895) Gárdonyi Géza „Egri csillagok” című regényében Bornemisszáné bújt a kérdéses holmiba: „[…] Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyű otthonkába volt öltözködve. Bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amelyek az első kicsapáskor jutottak az ura kezébe zsákmányképpen.” Jókai Mór az utolsó Temetvényi grófot öltöztette rövidke otthonkába „Akik kétszer halnak meg” című művében: „Észrevehető volt, hogy őexcellenciája valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt, s ismét felvette a kurta otthonkáját.” Jókainál másutt is feltűnik a viselet, így „A históriai tarokkparti” című alkotásában is. Krúdy Gyulánál szintén szóba kerül az otthonka „A tiszaeszlári Solymosi Eszter” című művében: „[…] A törvényszék pincéjéből egy batyut hoztak fel a szolgák, és a batyuból Solymosi Eszter viseltes ruháit kezdték kibontogatni. […] Ezek a ruhácskák egykor nagyon bájosak lehettek egy fiatal hajadon testén; az otthonkának varázsa tán vetekedett bármely nagyvilági hölgy öltözetével.”

A korai otthonkák a XIX. századi leírások alapján felsőruhának számítottak és mai szemmel köntösfélének vagy könnyű kabátkának tűnnek. Léteztek bő és szűk, illetve hosszú és rövid változatok (az uraknál). Leginkább nemes anyagokból készültek (bársony, selyem, félselyem, piké, foulard), de lehetett az alapanyag posztó vagy nanking (természetes sárgásbarna színű kínai pamut) is. Gyakran kibélelték és díszítették (zsinórozott, hímzett, fekete-fehér csíkos, millefleur, vagyis apró virágokkal dúsan mintázott) az otthonkákat. Különféle színben (fekete, fehér, szürke, kék, zöld, kávészín, tarka) készültek, kerülhetett rájuk fodor, prém, sőt beszélhetünk egészében horgolt változatokról is.

A Magyar Divatcsarnok (röviden MDCs, Ruttkai Antal és Pál budapesti cég áruháza) az otthonka nevet 1938-ban védetté tette (legalábbis megpróbálta), ez némi felháborodást okozott a kereskedői körökben: „[…] Az „Otthonka” kereskedői közkincs, nem pedig az MDCs privilégiuma. […] Bátorkodom tisztelettel megjegyezni, hogy Ruttkai Antal igen nagy tévedésben van akkor, ha azt hiszi, hogy az otthonka szó vagy ujveretű magyar kifejezés. […] Ballagi Mór, a halhatatlan nagy magyar nyelvtudós [...] figyelmét természetesen az otthonka sem kerülhette el, amelyet, mint régi szép magyar szót, így jellemez: otthonka, főnév, férfi vagy női felsőruhát neveznek igy, amelyet ház körül szokták viselni […] bárkinek joga van OTTHONKA-nak nevezni, áruba bocsátani és kirakatba tenni, akár férfi, akár női ruhát, amelyet főként ház körül viselnek, s e cselekményért a Magyar Divatcsarnok senkit be nem pörölhet éppúgy, mint ahogy nem lehet a cipő, kalap, kucsma stb. elnevezés egy cég kizárólagos privilégiuma.” (Olvasói levél a Textil-Ipar című lapban, 1938. február 25.) Az otthonka kifejezés végül megmaradhatott „köztulajdonnak”.

A „szocreál” otthonka a komfort terén jócskán alulmúlta 1800-as évekbeli elődjét. A legelső modern otthonkákról 1943-ból vannak ismereteink, ekkor deréktól felfelé három gombbal rendelkezett és keskeny – a ruha alapanyagából varrt – öv ékesítette. A ruha anyaga lehetett flanel, vagy külön erre a célra gyártott vékony, műszálas, gyapjúszövetszerű „egészen finom szövetanyag” (a szövet különlegessége a gyűrődésmentesség volt). A „munkásleányok és asszonyok” részére tervezett otthonkákból készült műgyantával impregnált verzió is. A női háziruhák ára ekkor 50 pengő körül mozgott. Demeter Zsófia történész az otthonka közvetlen elődjének az 1950-es évek gyári munkaruháit jelöli meg.

Magyarországon az 1960-as években kezdték gyártani – eleinte a szocialista blokkból importált, majd a később hazai – nejlon otthonkákat. A háború utáni időszak ruhahiánya, a népviselet elhagyása, és a műszálgyártás fellendülése (1965–66-ban elindult hazánkban az úgynevezett poliészterprogram) és a szocialista ideológia egyaránt kellett ahhoz, hogy az otthonka és annak „rokonai” meghódítsák a KGST országait. Az olcsó, könnyen kezelhető (főként nejlon alapú) ruha kialakítását tekintve országonként némiképpen eltérhetett. Hazánkban leginkább az elöl gombolódó modell hódított teret, de létezett hátulgombolós, sőt miniverzióban is. A hatalmas zsebei elnyeltek szinte mindent: borítékot, kapukulcsot, tárcát, zsebkendőt vagy frissen szedett gyümölcsöt. Tökéletesen eleget tett az „ápol és eltakar” alapelvnek. A Magyar Nemzet 1962. november 4-ei számából kitűnik, hogy két évtized múltával már lengébb anyagokból is terveztek otthoni öltözéket: „[…] Fehérnemű a divatbemutatón, a kirakatban és a színpadon. […] »Otthonka« elnevezéssel otthoni együttest mutattak be selyemből.

1968-ban a Budapesti Őszi Vásár könnyűipari pavilonjában a KÖBTEX (Kőbányai Textilművek) mutatta be az otthonka napjainkban ismert formáját. Nem csupán Kőbányán készültek otthonkák, – a teljesség igénye nélkül – a Habselyem Kötöttárugyár, a Pamutnyomóipari Vállalat, sőt még a Férfi Fehérnemű Gyár (fékonka néven, nőknek) is ontotta a házi öltözékeket. Kántor Zoltánné viselte először a „publikum előtt” az új – vagy inkább megújult – ruhadarabot a korabeli Nők Lapja hasábjain.

Funkcióját tekintve az otthonka részben megfeleltethető a köténynek, mivel védte az alá vett hétköznapi ruházatot, azonban önálló viseletként is megjelent. Egy ideális szocialista családban a szülők hivatásukhoz köthető ruhadarabban töltötték a napot, amit otthonkára cserélt le a háziasszony amint hazaért. Ám a ruha és viselője gyakran nem maradt a ház négy fala közt: hordták az udvarra, utcára, boltba, sőt templomba is a színes holmit. Azt hinnénk, hogy az otthonka vidéki viselet volt, pedig egyaránt hordták városon és falun.

A ruhanemű a hetvenes években élte fénykorát. A 1970-es évek közepétől főleg hazai gyártású nejlon-, illetve lengyel gyártmányú poliészter otthonkák készültek, de varrhatott is magának a háziasszony saját példányt, mivel a szabásminták is hozzáférhetők voltak. Az otthonka nyári változata kartonból, vászonból, matlasszéból, úgynevezett polynettából, illetve „nylprint” és „tri-print” fantázianevekre hallgató szintetikus anyagokból készülhetett. Télen leginkább a düftin otthonka dívott (bársonyszerű, fényes, sűrű szövésű, selyemmel, gyapjúval kevert vízhatlan pamutszövet; ördögbőr). A sajtó (főleg a szabászati lapok) örömmel üdvözölte az otthonkát: „[…] Nem helyénvaló, ha az utcán, munkahelyen rendesen megjelenő asszony odahaza nem törődik külsejével […] A hosszú pongyolát célszerűtlensége miatt hagyták ki már régóta ruhatárukból a nők, hiszen sem főzni, sem takarítani nem lehet benne, vendégfogadáshoz sem illő viselet, ráadásul nehéz a tisztántartása. A mai dolgozó nőnek sokkal ésszerűbb úgynevezett otthonkát viselni (rövid, ujjatlan ruhához hasonló kötény), alatta blúzzal, szoknyával vagy nadrággal. […] Természetesen, nem elegendő csinos modellt választani. Arra is vigyázzunk, hogy mindig tiszta, frissen mosott, vasalt legyen otthoni öltözetünk.”

A viselők számára az otthonka mégsem bizonyult tökéletes megoldásnak: „[…] Valóban igény, hogy otthon is csinosan, sőt divatosan öltözöttek legyünk […] három-négy éve az „otthonkát” ajánlják az eladók, olcsó kartonból, különféle szegélyekkel, nagy szériában. Kétségtelen, hogy védi a ruhát, mert a hűvösebb évszakokban alá kell öltözni. Nyáron, kánikulában főzéshez, takarításhoz megfelel. De vendégfogadáshoz vagy a mindennapi családi programhoz, a tv-nézéshez mégiscsak „munkaruha”.

Az otthonka szépen-lassan kikopott a divatból. A 90-es évekre végképp falusi öltözékké vált, városon kizárólag az idősebb korosztály szekrényében bukkant fel és a lakásra korlátozódott a viselése. Korunkban inkább nosztalgikus érdekesség, illetve a kortárs művészet egyik (marginális) témája az egykor kedvelt öltözék. Kortárs alkotók közül Fajgerné Dudás Andrea, Lackner Mónika, Szabó Eszter Ágnes (az alkotónak külön otthonka-gyűjteménye is van), illetve Szász Lilla („Vasárnap délután” című videóinstalláció) emelte be tematikájába az ikonikus ruhát. Külföldi példaként a Tatuum lengyel ruhamárka és Marta Frej együttműködését érdemes megemlíteni: 2017-ben a lengyel festőművész limitált szériás nyári kollekciót tervezett, amelyben feltűnik egy otthonka szín- és formavilágát idéző ujjatlan pamutruha, szüfrazsetteket ábrázoló grafikákkal ékesítve. Jelenleg is járja az országot a Dankó Pista Művelődési Házból (Szatymaz) induló Első Magyar Nejlonotthonka kiállítás. Az ikonikus ruhadarab kultúrtörténetét Frazon Zsófia etnográfus-muzeológus dolgozta fel.

A „Volt egyszer egy településfényképezés – Fejér megye 1984–1985-ben” című kiállításunkon látogatóink nem csupán nézhetik, hanem bele is bújhatnak egy-két otthonkába. A tárlat díjtalanul megtekinthető 2022. szeptember 22-ig, hétfőtől csütörtökig, munkanapokon 8:00–15:00-ig (pontos cím: MNL Fejér Megyei Levéltára, 8000 Székesfehérvár, Szent István tér 2–3.). Csoportos bejelentkezéshez hívják a +36-22/313-052 telefonszámot, vagy írjanak nekünk az fml@mnl.gov.hu központi e-mail címre. A soron következő rendezvényeinkről a honlapunkon és a facebookon értesülhetnek.

Zárás gyanánt szeretnénk megosztani Lackfi János „Gázrezsó-twist” című versét, melyben mókás emléket állít a ruhaneműnek (is): „Búvárszivattyú szívta ki a fél eszem, A káposztát a gázrezsóra felteszem. Eszelősre srófolom a lángokat, A két lábam meg körbe-körbe járogat. […] Bitang jól áll neked ez az otthonka, De hol ennek a hóbelevancnak a gombja? Twist, twist, ez a gázrezsó-twist.”

Forrás:

  • A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
  • Agárdi Izabella: A „nejlon otthonka” – Egy birodalom öröksége. In Simonovics Ildikó – Valuch Tibor: Öltöztessük fel az országot! Divat és öltözködés a szocializmusban, Budapest, 2009
  • Borsai Beáta: Az elpusztíthatatlan otthonka, Fejér Megyei Hírlap, 2020. 04. 03.
  • Fejér Megyei Hírlap, -10-31 / 257. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 1969-09-07 / 207. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 1987-10-31 / 257. szám
  • Frazon Zsófia: Kötény és otthonka
  • https://paradi.online/nejlon-otthonka-az-elpusztithatatlan/
  • https://www.nyest.hu/hirek/mi-az-a-vizitke
  • Nagy Zsófia: Szocialista nagymamaestélyi – Az otthonka története
  • Székesfehérvár és Vidéke, 1885.11.24. / 141. szám
  • Székesfehérvár és Vidéke, 1895.08.13. / 97. szám
  • Székesfehérvár és Vidéke,)1890.11.22. / 140. szám
  • Tatai Erzsébet: Tányérok, otthonkák, énkép
  • Textil-Ipar, 1938. február 25.
  • Vörös Szabolcs: „Kényelmes igénytelenség” – nevetve izzadtunk a szatymazi otthonka-bemutatón

 

Utolsó frissítés:

2022.08.18.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges