Levéltári kézikönyv

Levéltári kézikönyv. Szerk.: Körmendy Lajos. Osiris, Bp., 2009. 788 oldal + 1 térképmelléklet

Közel harminc évvel ezelőtt (1980-ban) jelent meg Endrényi Ferenc szerkesztésében a Levéltári ismeretek kézikönyve, a magyar levéltártudomány első összefoglaló műve. Nagynevű szerzők kitűnő munkája ez, amit mind a mai napig haszonnal forgathatnak az érdeklődők. Ennek ellenére az utóbbi években egyre többen fogalmazták meg egy új kézikönyv megírásának a szükségességét. Felgyorsult világunkban három évtized nagy idő, a levéltári terület és a levéltáros szakma ma teljesen más, mint volt a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején.

Az előző kiadáshoz képest több mint a duplájára növekedett a terjedelem, és lényeges szerkezeti változásokat is regisztrálhat az olvasó, melyek jól mutatják, hogy mennyire megváltozott a levéltári munka és ismeretanyag. Egyes részek újnak számítanak, ilyen például az első fejezet, mely a történelem segédtudományaiba enged bepillantást. A XX. század előtti levéltári iratanyag túlnyomó részét nem lehet olvasni, feldolgozni segédtudományi ismeretek nélkül, és bár nem hisszük, hogy a kötetünkben adott ismeretanyag elegendő lenne az ilyen munka alapos végzéséhez, mégis ad egy minimumot, ami kiindulópontot jelenthet egy elmélyültebb tudáshoz.

A XXI. század elejének archivisztikáját mi sem jellemzi jobban, mint a levéltári informatikáról szóló hetedik fejezet. Az előző kézikönyv idejében még nem is létezett ez a tudományág, manapság már a nemzetközi szakirodalom legnagyobb részét az ide tartozó publikációk teszik ki, az elektronikus iratok kérdése korunk legnagyobb szakmai kihívását jelenti.

A leghosszabb fejezet az igazgatás- és kormányzattörténeti rész. A figyelmes olvasó itt az arányok módosulását állapíthatja meg a korábbi kötethez képest. Az 1526 előtti rész némileg rövidült (csak kevés levéltárban őriznek jelentős számú oklevelet), az 1867 és 1949 közötti polgári korszak közigazgatását és igazságszolgáltatását viszont jóval részletesebben ismertetjük. Nagy hangsúlyt fektettünk a szakigazgatás és a szakmai testületek, valamint a társadalmi és egyéb nem gazdasági szervezetek történetének bemutatására is. Tudatos törekvésünk volt, hogy a történeti részekben sok-sok adattal alátámasztva bemutassuk az (ön)igazgatás különböző szintjeit és stációit. Bár lehetetlen és ésszerűtlen lett volna a teljességre törekvés, mégis az a szándék vezérelt bennünket, hogy a gyakorló levéltáros, aki történeti vagy jelenkori anyaggal dolgozik, minél nagyobb eséllyel találjon adatokat az iratokban szereplő szervezetekről, illetve kapjon egy átfogó képet az adott terület működéséről.

Jelentősen kibővült az állományvédelmi fejezet is, ezúttal kiegészítve a reprográfiával, ami önállóan nem érdemelt külön fejezetet, de fontosságából - legalábbis, ami a biztonsági másolást illeti - mit sem veszített a digitalizálás rohamos terjedése ellenére. Az állományvédelemben fontos váltás történt az elmúlt évtizedekben: a hangsúly a restaurálásról átkerült a megelőző állományvédelemre, ami biztosíthatja a nagytömegű levéltári anyag hosszú távú fennmaradását - szándékaink szerint ezt mutatják a szóban forgó fejezet belső arányai.

A szövegben meglehetősen sok a jogi vonatkozás, nemcsak a jelen levéltári munkával kapcsolatosan, hanem a történeti részekben is. Ez utóbbinál a paragrafusokra való hivatkozás a hitelességet van hivatva dokumentálni, az előbbinél pedig azt mutatja, hogy demokratikus viszonyok között a levéltárügy és maga a levéltári munka is jogszabályokon alapul. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a kézirat lezárása után születő jogszabályok ilyen vonatkozásban fokozatosan elavulttá teszik a művet. Ezt a folyamatot azzal próbáljuk némileg ellensúlyozni, hogy a jelenkori jogszabályoknál igyekszünk kimutatni azok logikáját és ezzel irányukat is.

A különböző levéltári területek között rengeteg az összefüggés és az átfedés, a szövegben ezek ismétlések és hivatkozások formájában jelentkeznek. A főszerkesztő számára talán a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtaláljon egy egyensúlyi pontot: a várhatóan többnyire szelektív módon olvasott könyv használata legyen kényelmes, azaz ne kelljen túl sokat ugrálni a szövegben a hivatkozások miatt, de ugyanakkor ne is terhelje túl sok ismétlés a tartalmat. Reményeink szerint sikerült megközelítenünk ezt a pontot.

Egy kézikönyv használhatóságát erősen befolyásolja a mutató minősége. Nem csekély vívódás után egy összevont személy-, intézménynév- és tárgymutató mellett döntöttünk, amiből terjedelmi okok miatt kizártuk a helyneveket, a történelmi eseményeket, a jogszabályokat és a társadalmi csoportokat. De más szempontból is nehéz kompromisszumokat kellett kötni. Az elkészült mutató alapvetően (de nem kizárólagosan) hierarchikus, ami megkönnyíti az összetartozó fogalmak megtalálását, áttekintést ad, és rejtett összefüggésekre is rávilágíthat. Az olvasó például egy címszó alatt találja a városokat (városok → bánya-, mező-, nemes, szabad, szabad királyi stb.), de több címszó alatt a bíróságokat (bíróság → Alkotmány-, bánya-, cég- stb., illetve Budapesti Királyi Tábla, Budapesti Tábla stb.), mert az elnevezéseik annyira eltérőek, hogy a teljes összegyűjtésük megnehezítené a keresést. Más példa: bár formailag indokolt lett volna, de a nagy szervezeti és funkcióbeli különbség miatt nem soroltuk az összes tanácsot egy címszó alá, így egybegyűjtve látható a kamarai, a kancelláriai vagy a szocialista kori járási, kerületi stb. tanács, de külön szerepel a Helytartótanács vagy az Államtanács. Mindezek miatt azt tanácsoljuk a használónak, hogy összetett szó vagy jelzős szerkezet esetén először ABC-rend szerint keresse a fogalmat, és ha így nem találja, akkor próbálja meg a hierarchikus megközelítést, vagy fordítva.

Egy kézikönyv elsősorban arra szolgál, hogy a szakterület eredményeit összegezze, és olyan hasznos eszközt adjon - esetünkben a levéltári anyagot - használók kezébe, ami megkönnyíti a napi munkájukat, amiben egy helyen megtalálnak olyan információkat, melyeket egyébként csak hosszas utánajárással, több helyről gyűjthetnének össze. Mi ennél némileg ambiciózusabb célt tűztünk ki magunk elé. Egyrészt a felhasználói kört kitágítottuk, és a levéltárakban dolgozókon kívül megcéloztuk az irattárosokat, sőt az irattárat kialakítani vagy modernizálni óhajtó szervek illetékes vezetőit is, és ennek megfelelően alakítottuk ki az irattani fejezetet. Másrészt szándékaink szerint ez a kötet nemcsak referenciamű lesz, hanem tankönyvként is szolgálni fog, úgy a felsőoktatásban, mint a jelenleg még meglehetősen foghíjas továbbképzésben, lett légyen szó levéltáros-, kezelő- vagy irattárosképzésről. Végezetül reméljük, hogy kötetünk hasznos segítséget ad egy levéltári intézmény működéséhez is, például útmutatóként szolgálhat különböző szabályzatok kialakításánál.

Egy szakterületi ismereteket összegző kézikönyv tudománytörténeti szempontból is jelentős, mert hű tükörképet ad az adott szakmai közösség tudásának és munkájának színvonaláról. Az olvasó vagy az elemző történész joga és feladata, hogy megítélje: a magyar levéltáros szakma hol áll, milyen területeken, mennyit haladt az elmúlt évtizedekben.