Képviselőválasztás 1848-ban

A magyar parlamentarizmus történetének egyik legjelentősebb eseménye volt az 1848-as voksolás, amelynek következtében hazánk törvényhozó hatalma teljesen új alapokra helyeződött. Addig ugyanis a rendi alapokon nyugvó képviseleti rendszer volt érvényben: az országgyűlésekre főként a nemesek férfitagjai és a városok képviselői kaptak meghívót.

A történelmi jelentőség hangsúlyozásán túl érdemes azt is megvizsgálni, miben különbözött az akkori és a mostani választás. Kijelenthetjük: gyakorlatilag mindenben. Az talán senkit nem lep meg, hogy ekkor még nem beszélhettünk általános szavazásról, hiszen a választásra jogosultak körének lényeges bővítése (a korábbi 1,5-2 százalékról mintegy 10 százalékra) nem jelentette az ország felnőtt lakosságának teljes részvételét. A demokratikus választás alapelvei közül nem érvényesült egy másik, a titkosság sem. Talán kevésbé köztudottak az apró részletekben rejlő különbségek is. Ezek közül csak néhányat említünk: 1848-ban nem volt szavazólap, sem előzetes jelöltállítás, sem valamennyi választópolgárt feltüntető névjegyzék. A voksok leadásához esetenként több tíz kilométert kellett utazni és a szavazás nem hogy országos, de még megyei szinten sem egy és ugyanazon a napon történt, sőt egy adott helyen is akár több napig eltarthatott.

István nádor 1848. június 5-én ünnepélyesen megnyitja az országgyűlést

Az országgyűlési követek megválasztásának módját, a szavazás lefolyását az 1848. évi 5. törvénycikk határozta meg. A törvényjavaslat szövegét Kossuth Lajos és Szemere Bertalan iránymutatása alapján feltehetően Ghyczy Kálmán (1808-1888) nádori ítélőmester, a Batthyány-kormány későbbi igazságügyi államtitkára készítette. Magát a törvényt átmenetinek szánták, a tervek szerint egyetlen kormányzati ciklus során lett volna csak érvényben, az ez alapján megválasztott követek mandátuma három éves időtartamra szólt.

A törvény keveset hangsúlyozott, de lényeges pontja, hogy mindenazoknak meghagyta a szavazati jogát, akik a márciusi fordulat előtt ezzel rendelkeztek. A választásra jogosultak körének bővítése azt jelentette, hogy rajtuk kívül minden 20. életévét betöltött Magyarországon honos férfi leadhatta voksát, amennyiben nem állt atyai, gyámi, vagy gazdai hatalom alatt, nem ítélték el hűtlenség, csempészés, rablás, gyilkosság, vagy gyújtogatás miatt és a bevett vallások egyikéhez tartozott (katolikus, evangélikus, református, unitárius, görög keleti). Az említetteken túl egy bizonyos vagyoni szintet (úgy nevezett censust) is meg kellett haladniuk a választóknak, ez városokban és rendezett tanácsú községekben 300 forint értékű házat, vagy földet, egyéb községekben negyed jobbágyteleket jelentett. A kézműveseknek, kereskedőknek, gyárosoknak állandó lakhellyel és önálló műhellyel, üzlettel, illetve gyárral kellett rendelkezniük, a kézműveseknek ezen felül legalább egy segéddel. Akik az említett vagyoni kritériumoknak nem feleltek meg, azoknak évi 100 forintnyi állandó és biztos jövedelem biztosíthatta a választáson való részvételt. Foglalkozásukból adódóan, jövedelemre való tekintet nélkül szavazhattak az értelmiségiek: orvosok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, akadémiai művészek, tanárok, lelkészek, jegyzők, tanítók.

A választhatóságnak az előbbieken túl két követelménye volt, 24 éves életkor és a magyar nyelv ismerete.

Mai szemmel nézve – amikor minden felnőtt magyar állampolgár szavazhat, hacsak nem követett el bűncselekményt, illetve „belátási képessége" nem korlátozott – 1848-ban meglehetősen kevesen rendelkeztek választójoggal, ez a rendelkezés az adott korban mégis európai szinten is kiemelten haladónak számított.

A választások lebonyolítására a városokban, illetve a megyékben központi választmányok alakultak, ezek tartották a kapcsolatot a Belügyminisztériummal és intéztek minden felmerülő ügyet. Ők nevezték ki azokat a három tagú bizottságokat is, amelyek összeírták a szavazásra jogosultakat. Munkájukat 14 napon keresztül végezték, a városokban egy központi helyen, a megyékben pedig községről községre járva regisztrálták a jelentkezőket. Azt gondolhatnánk, hogy mindenki örömmel élt a frissen kapott jogokkal, de ez koránt sem volt így. Attól félve, hogy az elkészült jegyzékeket adózási, illetve katonaállítási céllal is fel fogják használni, sokan tartózkodtak attól, hogy bejelentsék magukat.

Az 1848. évi 5. törvénycikk a népességszámukat és gazdasági jelentőségüket figyelembe véve pontosan megjelölte, hogy az egyes városok és vármegyék hány követ küldhetnek az erdélyiek nélkül 377 főből álló képviselőházba. A városok közül Pest kiemelkedik a maga öt képviselőjével, Debrecen három képviselővel követi, majd Buda, Kecskemét, Miskolc, Szabadka, Szeged következik két-két fővel. A megyéknél az „élmezőnybe" Bihar (13 képviselő), Nyitra (11), Bács és Pest (12-12) tartozott.

A központi választmányok feladata volt, hogy a megyék területét a követek számának megfelelő választókerületre osszák. Minden kerület egy követet küldött az országgyűlésre, a választás a kerület központi helyén zajlott. Ezek kiválasztásánál szempont volt, hogy lehetőleg a kerület közepén, jól megközelíthető helyen feküdjenek, nagyobb embertömeg elszállásolására, ellátására alkalmasak legyenek és előny volt az is, ha a rend fenntartására megfelelő katonasággal vagy nemzetőrséggel rendelkeztek. A kerületeket úgy próbálták kialakítani, hogy nagyjából 30 ezer lakosra jusson egy megválasztott követ.

A törvény a választások napját nem jelölte meg pontosan, csupán annyit mondott ki, hogy az országgyűlés megnyitása előtt legalább 4 héttel meg kell tartani és ezt megelőzően 15 nappal közhírré kell tenni. Magyarországon a voksolás egy hónapig – június 2-ától július 2-áig – húzódott, Erdélyben pedig be sem fejeződött akkora, amikor az országgyűlés június 5-én összeült.

A választás a kitűzött nap reggelén kezdődött és addig tartott, amíg volt szavazó. Ha úgy alakult, hogy estig nem fejezték be, akkor másnap reggel folytatódott. A jelöltet elég volt a választás kezdetén megnevezni, amennyiben a személyével mindenki egyetértett, akkor közfelkiáltással választották országgyűlési követté. Erre találunk példát Pest megye abonyi körzetében, ahol Teleki László nyerte el a mandátumot ily módon. Az 1848-as választások többsége, mintegy 60 százaléka egyhangú választás volt.

Ha azonban a választási bizottság elnökének kérdésére legalább tízen úgy válaszoltak, hogy szavazást szeretnének, akkor kezdetét vette voksolás. Ez nem a mai módon, titkosan, szavazólap útján zajlott, hanem teljesen nyíltan, a választó nevének a jelölt listájára való felvezetésével történt, mint a mellékelt gödöllői íveken is látszik, ahol Beniczky Ödönt választották képviselővé a neves statisztikus, Fényes Elek ellenében. A választási jegyzőkönyv egy példányát az új követ kapta, így az egyben megbízólevélként is funkcionált.

Történelmi távlatból szemlélve hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy 1848 nyarán mindenki átérezte a pillanat magasztosságát, és a legnagyobb rendben és fegyelemmel nyilvánította ki választói akaratát, holott ez nem így történt. A régi beidegződések továbbra is működtek, hasonló kihágások történtek ez alkalommal is, mint a korábbi követválasztásokkor. Pénz, bor, izgatás, fenyegetés, erőszak voltak az eszközök. A leggyakoribb kihágás a jogosulatlan szavazás volt, a legtöbb választási eredményt pedig erőszakos cselekmények miatt semmisítették meg.

Befejezésül nézzünk meg, hogy a 1848–49 jelesebb szereplői közül ki hol szerzett mandátumot! Batthyány Lajos Sárváron, Csány László Keszthelyen, Deák Ferenc Szentgróton, Eötvös József Mezőkövesden, Klauzál Gábor Csongrádon, Kossuth Lajos Pest Belvárosában, Madarász László Csákváron, Mészáros Lázár Baján, Perczel Mór Budán, Széchenyi István Nyéken, Szemere Bertalan Miskolcon, Táncsics Mihály pedig Siklóson. A legnépszerűbb politikusokat több helyen megválasztották, így Kossuthot Bácsalmáson, Jászberényben, Kecskeméten, Szegeden és Zentán is, azonban ilyen esetben dönteni kellett, mivel mindenki csak egy mandátumot tarthatott meg, a többi kerületben pedig új választásokat tartottak.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika

Felhasznált irodalom:

• 1847/8-ik évi országgyűlési törvényczikkek. Budapest, 1988.
• Csizmadia Andor: A magyar választási rendszer 1848–1849-ben. Budapest, 1963.
• Pálmány Béla (szerk.): Az 1848-1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Budapest, 2002.