Bevezető

 

Türke Gábor: „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” – Politikai változások 1953-1956 között

A szovjet mintára létrehozott sztálini típusú diktatúra 1953-ra komoly válságba került Magyarországon. Az erőltetett iparosítás következtében létrejött torz szerkezetű gazdaság nemcsak a minden realitást nélkülözve megállapított és ezért már alapból teljesíthetetlen tervszámokat nem tudta hozni, de lényegében az összeomlás szélére került. A téeszesítés és a beszolgáltatások kapcsán ellehetetlenülő lakossági ellátás, a növekvő munkaterhelés és az állandósult terror pedig társadalmi robbanással fenyegetett.

A lehetőség a változtatásra Sztálin 1953. március 5-i halálával következett be. Az eseményeket a továbbiakban évékig a generalisszimusz örökébe lépő szovjet vezetők egymás elleni hatalmi harcának pillanatnyi állása határozta meg, a szovjet blokk csatlós államainak belpolitikájában is. Az új moszkvai vezetésben első körben helyzetbe került Berija és Malenkov, de a rivális Hruscsov és köre is arra a következtetésre jutott, hogy az addig folytatott hidegháborús politika a Szovjetunió vereségéhez vezethet, ezért a külpolitikai enyhülést tűzték ki célul. A háborús készülődéssel járó terhekre visszavezethető társadalmi feszültségek oldására a fegyverkezés és az erőltetett iparosítás lassítását, valamint a terror visszaszorítását jelölték meg.

Magyarországon Rákosiék hónapokig nem voltak hajlandóak követni az új irányvonalat. Ezért előbb Rákosi Mátyást 1953 májusában egyedül, majd – mivel az utasításokat továbbra sem volt hajlandó végrehajtani, júniusban több párttársával, köztük Nagy Imrével együtt Moszkvába rendelték eligazításra. A tárgyalásokon Rákosit párttársai előtt megszégyenítve szembesítették a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) addigi kormányzása során elkövetett hibákkal, ismételten felszólították az új iránnyal kapcsolatos változtatások végrehajtására, valamint kényszerítették, hogy hatalmát ossza meg Nagy Imrével. A döntés értelmében Rákosi első titkárként a párt élén maradt, Nagy Imre pedig a miniszterelnöki tisztet töltötte be.

A hazatért politikusok összehívták az MDP Központi Vezetőséget (KV), amely szovjet utasításra határozatban ítélte el az addig elkövetett hibákat: az erőltetett iparosítást, a mezőgazdaság ellehetetlenítését, az életszínvonal romlását, a személyi kultuszt és a terrort, Rákosi Mátyást jelölve meg közvetlen felelősként.

Beriját időközben megbuktatták Moszkvában, az irányt immár a jóval visszafogottabb változásokat kívánó Molotov és Hruscsov szabta meg. Rákosi így elérte, hogy a júniusi KV határozat ne kerüljön a nyilvánosság elé, a felsőbb vezetés is csak egy rövidített, élét vett változatot ismerhetett meg, a július 11-i budapesti pártaktíván pedig már nyíltan szembeszállt Naggyal. Az ország vezetése nem volt egységes, a kormányzat a párt vezetése ellenében és immár Moszkva rosszallásától kísérve igyekezett megvalósítani célkitűzéseit.

A társadalom a „fejlődésben kezdetét vett új szakaszról” Nagy Imre 1953. július 4-i rádión sugárzott miniszterelnöki bemutatkozó beszédéből, ún. expozéjából értesülhetett. Ebben a kormány és az országgyűlés szerepének megnövelését és a „törvényesség” helyreállítását emelte ki, valamint az iparosítás és a téeszesítés ütemének lassítását és jóléti intézkedéseket helyezett kilátásba. A beszédet konkrét intézkedések követték, ezek öt fő csoportba sorolhatók:

Ipar: A nehézipari beruházások csökkentése, a nehézipar növekedési ütemének visszafogása. A felszabaduló erőforrásokat a kisiparba, az életszínvonal javítására szolgáló beruházásokba és a mezőgazdaságba csoportosították át. Az 1953. évi beruházási tervben az ipar aránya 46-ról 35%-ra csökkent.

Mezőgazdaság: A mezőgazdaság fellendítése érdekében az ágazatban a beruházások arányát 24%-ra növelték. Leállították az erőszakos téeszszervezést, lehetővé vált a kilépés és a termelőszövetkezetek feloszlatása is. A tömeges kilépések miatt a szabályokat később szigorították. Emellett eltörölték a kuláklistát és adócsökkentésre is sor került. Lehetővé tették a földbérletet, csökkentették és három évre rögzítették a beszolgáltatási kvótát.

Életszínvonal javítását célzó intézkedések: A lakosság életkörülményeit árleszállítással, béremeléssel, az ellátás javításával, az árukínálat bővítésével igyekeztek javítani. A normakövetelmények rendezésével csökkentették a munkahelyi terhelést, ezzel is javítva a közhangulaton.

A kormány korlátozott amnesztiát léptetett életbe, sokan mentesültek a szabadságvesztés, ill. a pénzbüntetések terhe alól. Leállították a kitelepítéseket, megszüntették az internálás intézményét, felszámolták az internálótáborokat. Az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH), bár kivételes helyzete megmaradt, ismét a Belügyminisztérium alá rendelték. Eltörölték a rendőrbíráskodás intézményét. Rehabilitációs eljárások indultak – több korábban elítélt kommunista vezető ekkor szabadult ki, pl. Kádár János, Aczél György. A koncepciós pereket azonban nem sikerült teljesen leállítani: 1954 ítélték el ártatlanul a szociáldemokrata Kéthly Annát is.

Nagy Imre fel akarta számolni az MDP egyeduralmát a politikai életben. A miniszterelnöknek a pártban nem voltak szövetségesei, kivárásos alapon Nagy mellé állt Gerő Ernő és Farkas Mihály is. A párttól független kormányzati szerveket hozott létre, mint a Minisztertanács Titkársága Vas Zoltán vezetésével és a Minisztertanács Tájékoztatási hivatala Szántó Zoltánnal az élen. Az 1954. október 23-án megalakított Hazafias Népfront segítségével a nem párttag tömegeket célozta bevonni a politikába és így saját támogatottságát növelni. Az új szervezetet azonban nem sikerült kivonnia az MDP befolyása alól.

A reformintézkedések kibontakoztatásának legfőbb akadálya az első titkár személye: a pártot Nagy Imre ellen hangolta, befolyása révén kulcspozíciókat szerzett ahonnan gátolta a reformokat. Nagy Imre eszköze Rákosival szemben a rehabilitációs eljárások minél széleskörűbbé tétele volt. A terrorral kapcsolatos elsődleges felelősségének megállapítása ugyanis Rákosi bukásával járt volna. Rákosi azonban megszerezte a rehabilitációs bizottság vezetését, a teljes felelősséget pedig igyekezett Péter Gáborra tolni. A küzdelem során mindkét fél a szovjet támogatásban bízott, Moszkvát azonban leginkább a magyar vezetés irányvonalának kettőssége aggasztotta.

1955. januárjában Moszkvában Malenkovot a keményebb vonalat képviselő, és a magyar ügyekben inkább Rákosi felé hajló Hruscsov táborát erősítő Bulganyin lett a miniszterelnök. A januári moszkvai rapporton élesen bírálták Nagy Imrét és reformjait, kispolgári elhajlással vádolták és önkritikára szólították fel. Nagy nem volt hajlandó az önkritikára februári infarktusa után sem, ezért az immár teljes egészében Rákosi befolyása alatt álló KV 1955. március 2–4-i ülésén Nagy Imrét jobboldali elhajlás és antimarxizmus vádjával bélyegezték meg. Ezt követően eltávolították a Politikai Bizottságból, valamint a Központi Vezetőségből, majd leváltották kormányfői posztjáról. Megfosztották képviselői mandátumától, MTA-tagságától és professzori címétől, az év végére még a pártból is kizárták.

A kormányfői poszton a Rákosi bábjaként szolgáló Hegedűs András követte, ezáltal a kormányzat ismét a párt közvetlen befolyása alá került. A meginduló folyamat során ismét növelték az ipari beruházásokat, újraindult a mezőgazdaság kollektivizálása, csökkentették az életszínvonalat, ismét letartóztatásokba kezdett az ÁVH.

Az 1953 előtti politikához már nem térhettek vissza Rákosiék. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt megerősödött egy párton belüli és egy értelmiségi ellenzék (Örkény István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Újhelyi Szilárd Márkus István, Urbán Ernő, Illyés Gyula), melynek kritikai hangvétele a retorziók ellenére is megerősödött.

Bár a NATO bővítésre válaszul létrejött a Varsói Szerződés, az 1955-ös év közepére már ismét a külpolitikai enyhülésre való törekvés jellemezte a nagyhatalmak politikáját, így szovjet részről a keményvonalas belpolitikához való visszatérés is okát vesztette.

Rákosi hatalmára nézve a végjátszma nyitó lépését a SZKP 1956. február 14–25-ei XX. kongresszusa, illetve Hruscsovnak a zárt ülésen elmondott híres beszéde jelentette. A Szovjetunió ezzel végképp elkötelezte magát az enyhülés politikája mellett. A kongresszus megállapításai és az időközben kiszivárgott Hruscsov-beszéd gyújtó hatással volt a magyar reformértelmiségre és a rendszerkritikus gondolkodásra is. Március 17-én újrakezdte működését a Petőfi Kör. Vitaülésein több ezren vettek részt és a szélesebb közvélemény is figyelemmel kísérte az ott elhangzó egyre nyíltabb és kritikusabb hangvételű megállapításokat. Az Irodalmi Újság lett a legjelentősebb reformszellemiséget közvetítő folyóirat, harmincezresre növelt példányszáma is kevésnek bizonyult.

A politikai életből kizárt Nagy Imre személye ekkorra szimbólummá vált. Mikor 60. születésnapja alkalmából a reformpárti politikai és értelmiségi elit prominens tagjai, köztük Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Veres Péter, meglátogatták, felért egy demonstrációval.

Az egyre zavarodottabb Rákosi egyrészt nyilvánosan elismerte a koncepciós perekben és Rajk kivégzésében személyes felelősségét, ezzel párhuzamosan viszont igyekezett fellépni a reformértelmiséggel szemben. A június 28-ai poznańi lengyel felkelés leverésének hírére is csak odáig merészkedett, hogy Nagy Imrét és a Petőfi Kört párt és demokráciaellenesnek minősítse, Moszkva támogatását elveszítve tényleges megtorló intézkedéseket már nem foganatosíthatott. A lengyel helyzet miatt ugyancsak feszült szovjet vezetés számára ekkor vált végleg vállalhatatlanná Rákosi és az MDP KV ülésén 1956. július 18-ával menesztették első titkári és PB tisztségéből. A bukott politikus másnap a Szovjetunióba távozott és 1971-ben bekövetkezett haláláig ott élt száműzetésben.

A közvéleménynek nagy csalódást okozott, hogy utódjául Gerő Ernőt választották meg. A vezetésbe az időközben rehabilitált Kádár János és a frissen szabadult szociáldemokrata Marosán György is bekerült. Gerő Petőfi Kör elleni kirohanása pedig minden illúziót eloszlatott: Moszkva csak személycserét akart, tényleges irányváltást nem.

A szeptemberben újrainduló politikai életbe az Írószövetségen és a Petőfi Körön kívül bekapcsolódtak a felsőoktatási hallgatók is, megalakították a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ). Az eseményeknek a végső lökést Rajk László 1956. október 6-i újratemetése adta meg. A szertartás több tízezer fős tömegdemonstrációvá alakult, ahol rendszerellenes jelszavak hangoztak el. Rajk alakja ekkorra szimbólummá, a rákosista terror mártírjává nőtte ki magát. Október 13-án megtörtént Nagy Imre rehabilitációja.

A pártvezetés külföldön tartózkodott, előbb a Szovjetunióban pihentek, majd Jugoszláviában tárgyaltak a két ország viszonyának rendezéséről, ami a lengyel fejleményekkel együtt további lendületet adott az eseményeknek. Október 22-én különböző egyetemi diákszervezetek pontokba szedett követeléseket fogalmaztak meg, köztük a legismertebb a Műegyetem diákjainak 16 pontja.

A követelések nyomatékosítására október 23. délutánra a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói demonstrációt hirdettek. A délután háromkor a Március 15. téren Petőfi szobornál Sinkovits Imre előadásában Nemzeti dalt hallgató tízezer fő néhány óra múlva már 200 ezres tömeggé duzzadt. A „Rabok tovább nem leszünk” mellett egyre gyakrabban hangoztak fel a „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”, valamint a „Ruszkik haza!” jelszavak. Az estét Nagy Imre az 1953-as célokhoz való visszatérést szorgalmazó, adott helyzetben meghaladottá vált beszéde és a városligeti Sztálin szobor ledöntése tette emlékezetessé. Az aznap délelőtt Budapestre visszatért Gerő tehetetlennek bizonyult: előbb betiltotta a tüntetést, majd mégis engedélyezte sőt egyenesen szorgalmazta a pártszervezetek részvételét rajta. Esti rádióbeszéde, melyet a tüntetők követelései helyett játszottak be és melyben megtorlással fenyegetett, a Rádió ostromához és az addig békés mederben folyó események fegyveres felkeléssé válásához vezetett.

 

Tovább a forrásokhoz

 

Irodalom:

Hegedüs András: A történelem és a hatalom igézetében. Kossuth, Bp., 1988.

Lomax, Bill: Magyarország 1956. Aurora, Bp., 1989.

Magyarország, 1953–1956. Az „új szakasz” – egy meghiúsított kísérlet. Kerekasztalbeszélgetés. Világosság, 1989. 1. sz.

Molnár Miklós: Egy vereség diadala: A forradalom története. Educatio, Bp., 1991.

Nagy Imre: A magyar nép védelmében. Vitairatok és beszédek 1955–56. A magyar füzetekkiadása, Párizs, 1984.

Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála 1953–1971. Európa Kk., Bp., 2001

Rainer M. János: Nagy Imre. II. 1953–1958. 1956-os Intézet, Bp., 1996.

Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–56. 1–2. kötet. Napvilág Kiadó, Bp., 1997.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 1999. 333–388.o.