Bevezető
Csízi István: „Aki magyar, velünk tart!” A magyar társadalom az ötvenes években
A II. világháborút követő évtized alatt a magyar társadalmat, akárcsak a gazdaságot és a politikai életet, gyors és radikális változások kezdték átformálni. A szovjet érdekszférába került országban a kommunisták hamar elkezdhették megvalósítani a marxizmus elképzeléseit az ideális társadalomról, amelynek célja a szocializmus, majd a kommunizmus felépítése lett volna.
A háború végén az átmeneti törvényhozó szervbe, az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe került pártok – Magyar Kommunista Párt (MKP), Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP), a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP), a Polgári Demokrata Párt (PDP) – illetőleg azok társadalmi bázisa egyformán érdekelt volt a változásokban. Ez elsősorban az agrárnépesség életkörülményeinek és lehetőségeinek javítását, és az egyenlőtlenségek csökkentését jelentette. Ennek érdekében került sor 1945-ös földosztásra, amely ugyan a legnagyobb szavazótáborral rendelkező politikai párt, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP) szavazóbázisát érintette, végrehajtása mégis egy kommunista politikus, az akkor földművelésügyi miniszter, Nagy Imre nevéhez volt köthető.
A szovjet, vagy pontosabban sztálini mintát követő magyarországi kommunisták és pártjaik a Magyar Kommunista Párt (MKP), majd a teljes hatalomátvételt (1949) követően a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) társadalompolitikája a „dolgozók”, elsősorban a munkásság, másodsorban a parasztság felemelését tűzte ki célul.
A MDP ifjúsági szervezete a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) plakátja első kongresszusa alkalmából, 1950.
A gyakorlatban ez a munkásokat és parasztokat érintő, – egyes vonatkozásaiban kétségtelenül pozitív – eredmények mellett, harcot jelentett a régi rendszer elitjével, „haszonélvezőivel”, azaz szinte minden, korábban az átlag feletti életszínvonalon élővel szemben. A korábbi elit visszaszorítását mindegyik, magát demokratikusnak nevező politikai párt célul tűzte ki, a kommunisták azonban – különösen a politikai hatalom megszerzését követően –kíméletlen eszközökkel igyekeztek ezt megvalósítani. Ez a folyamat hamarosan a nagybirtokos és nagytőkés arisztokrácia pellengérre állítását és a földbirtokok, gyárak államosításával (1945–1949) megvalósuló gazdasági ellehetetlenítést jelentette.
Az új hatalom minden társadalmi csoportban harcot hirdetett a „osztályidegen” személyekkel szemben. Nem annyira megtörésük, mint inkább megalázásuk és bármiféle pozícióból való kiszorításuk volt a cél. A propagandagépezet által sulykolt megbélyegzés rigmusaitól, a sorkötelesek munkaszolgálatra rendelésén és a kitelepítésen (internálás) át a fizikai terrorig terjedt. Az 1945 előtti középosztály (pl. hivatalnokok, katonatisztek) a politikailag megbízhatatlanok mellett ilyen sorsa jutottak az üzletükhöz, munkájukhoz ragaszkodó kiskereskedők, kisiparosok is.
A rendszer viszonylagos megszilárdulásával ugyanakkor egyre meghatározóbb lett a múlttól független, politikai alapú megkülönböztetés is. A különböző retorziók, leginkább a munkahelyről való elbocsátás formájában jelentkeztek, melynek hatására családok ezrei kerültek létbizonytalanságba. A kommunista hatalom egyértelművé kívánta tenni, hogy csak az ő oldalán és jóváhagyásával boldogulhat bárki is.
A politikai helyzetből fakadó tényezők kétségtelenül meghatározták az egyes emberek, társadalmi csoportok sorsát. Bár az arisztokraták között is akadtak, aki beálltak villanyszerelőnek, traktorosnak, ez korántsem volt általános. Aki nem nyugodott bele életkörülményeinek gyökeres megváltozásába, a megbélyegzésbe, üldözésbe, annak lényegében csak egy lehetősége maradt: a disszidálás. Becslések szerint 100–120 ezer ember választotta ezt az utat 1945–1955 között. A népesedési mutatók az ötvenes évek tekintetében mégis pozitívan alakultak. A Ratkó Anna népjóléti, majd egészségügyi miniszter nevéhez kötődő intézkedések, mint az abortusztilalom és a gyermektelenségi adó – jelentős népességnövekedést idéztek elő. Ezt az időszakot „Ratkó-korszak” nevezik.
Munkásság
A leginkább kivételezett társadalmi csoport a munkásságé (elsősorban a gyárak, üzemek fizikai dolgozói, bányászok) volt, minthogy a marxista ideológia szerint ez a réteg volt az osztályharc győzelemre juttatásának letéteményese.
A Magyar Dolgozók Pártjának létrejötte, majd az 1949 augusztusában kihirdetett alkotmány szövege szimbolikusan is kifejezésre juttatta a munkásság egységét és politikai szerepét. A hagyományosan agrár-ipari Magyarországon, ahogyan azt a választási eredmények is mutatták, nem volt még kellő súlya az ipari munkásságnak, ezért társadalmi szerepét, fontosságát, és persze létszámát a tervgazdálkodás kereteiben, különösen az első ötéves tervvel (1950–1954) beköszöntő erőltetett iparosítás volt hivatva megnövelni. A munkások életszínvonalát is igyekeztek emelni: bérük már a háború utáni években jobban növekedett, mint más rétegeké. Az új ipartelepítések pedig egyben újabb, komfortosabb lakókörnyezetet nyújtottak a gyárak dolgozóinak, ez különösen szembetűnő volt ez egyes sokszor szinte a semmiből kiépített vidéki városok esetében, mint pl. Sztálinváros, Komló, Dorog, illetve az időszak végén Tiszaújváros. Az iparpolitikai célok, összefonódva a társadalmi ideológiával, jelentősen kezdték átformálni a főváros és a vidék arculatát. Az államosítások, pozitív diszkrimináció és erőltetett iparosítás következtében 1949–1956 között több mint 400 ezer fővel, csaknem a kétszeresére nőtt az iparban foglalkoztatottak száma.
Parasztság
A parasztok a fizikai dolgozók közé számítottak, és így az elnyomott, tehát felemelendő társadalmi osztályba tartoztak. Birtokaik nagyságát tekintve, vagyoni szempontból több rétegre voltak oszthatók. Az ipari munkássághoz és annak mozgalmaihoz legközelebb mindig is a vagyontalan, saját földdel nem rendelkező mezőgazdasági munkások, a kubikosok, álltak. A parasztság jelentős része azonban saját tulajdonú földjén próbált, vagy szeretett volna boldogulni. Bár a hatalmi propaganda folyamatosan a magántulajdon feladása mellett agitált, a sokszázados beidegződésekkel és hagyományokkal bíró tömegek egészével, és persze saját földosztásával szemben a kommunista hatalom nem indított totális támadást. Egyelőre, szovjet mintára, csak a gazdagabb parasztságot vették célba. A 25 holdnál nagyobb birtokkal rendelkezőkre átvették a bolsevik propaganda kulák szavát, és módszeresen lejáratással, terménybeszolgáltatási kötelezettséggel, kitelepítéssel, ingatlan elkobzással próbálták ellehetetleníteni őket.
A kisbirtokos parasztságot ugyanakkor a beszolgáltatási rendszerrel, a növekvő adóterhek ellenére alacsonyan tartott felvásárlási árakkal, illetve a tagosítással és nem annyira ellenséges, mint inkább „ösztönző” propagandaeszközökkel igyekezett a hatalom a szovjet kolhozok mintájára a termelőszövetkezeti csoportok (téeszcsé) felé terelni, azaz kollektivizálni. Ahogy a Kossuth Rádió szünetjelének dallamára írt korabeli rigmus buzdított: „Áll be pajtás a téeszcsébe, ott lesz neked jó!” Néhány év alatt látványos eredményekkel, de korántsem teljes sikerrel folyt a propagandamunka. Az ’50-es évek közepén a mezőgazdaságból élők kétharmada továbbra is a saját földjén gazdálkodott.
Értelmiség
A szellemi foglalkozásúak esetében kapott igazán nagy teret a korábbi társadalmi elit lecserélése. A korabeli szóhasználattal leginkább az „úri középosztály” fogalmába sorolható értelmiségi réteget a kommunista párt vezetői megpróbálták leváltani a munkásság és parasztság soraiból kiemelt, kinevelt párthű tömegekkel, az „új szocialista értelmiséggel”. Ennek érdekében jelentős számú „osztályidegent” távolítottak el pozíciójukból és központilag növelték a szellemi foglalkozásúak és az egyetemekre felvettek számát, a munkás vagy paraszti származásúak körében. Az új értelmiség kialakításának a kommunista hatalomhoz képest alternatív intézményhálózatát, az elsősorban paraszti származású, tehetséges fiataloknak az értelmiségbe való bevezetését szolgáló népi kollégiumokat 1949-ben megszüntették. Az értelmiségiek iránti mennyiségi követelmények gyors teljesítését szolgáló szakérettségik rendszere azonban továbbra is megmaradt.
Szobor az UVATERV székháza előtt. Ifjú mérnökök (földmérők) (Győri Dezső, 1952), 1955.
Forrás: Fortepan 05329.
Pártelit
A Magyar Dolgozók Pártja 1948–1949 folyamán átvette az állam és közigazgatás irányítását és kiteljesítette saját apparátusát. Egy új kivételezett vezető réteg alakult ki a szervezeten belül, az ún. pártelit. Ezek az újonnan, többségében a munkásságból komolyabb képesítés és szakértelem nélkül állami- és közigazgatási pozíciókba került személyek, – akikre általánosan elterjedt a káder elnevezés – meghazudtolva saját elveiket, hamar átvették az „úri” Magyarország leváltott elitjének szokásait. Minél magasabb pozíciót töltöttek be, annál jellemzőbb lett rájuk az elkülönülés a társadalom többi részétől, luxuscikkek fogyasztása, kiemelt szolgáltatások, vadászat. Talán ez mutatta a legjobban, hogy az új hatalom nem igazán a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésére, sokkal inkább egy általuk irányított új, a politikai nézetekre alapuló társadalmi egyenlőtlenség megteremtésére törekedett.
A Sztálin halálát követő enyhülés éveiben, Nagy Imre első miniszterelnöksége (1953–1955) alatt, csökkent a társadalom átalakításának intenzitása (alábbhagyott a kuláküldözés, csökkentek az adóterhek és az árak), azonban az 1955-ös visszarendeződés csak még jobban éreztette az előző évek hibás és erőszakos döntéseinek negatív hatásait. Noha az ötvenes években nőtt az iparban dolgozók és a szellemi foglalkozásúak száma, valamint a foglalkoztatottakon belül a nők aránya, az életszínvonalra, és fogyasztásra ez már nem volt igaz. Az életkörülmények javítására tett intézkedések nem tartottak lépést az átrétegződés és az ígéretek által táplált igényekkel, a lakosság nagy része szegény maradt. Így azok is egyre kritikusabbakká váltak a rendszerrel szemben, akiket nem ért üldözés, retorzió. A forradalom előestéjére a pártelit és a káderréteg magára maradt a magyar társadalomban.
Földművesszövetkezet boltja, beszolgáltatási átvevőhely, 1951. Forrás: Fortepan 16694.
