Bevezető
Keresztes Csaba: Mindszenty visszajön! – Az egyházak szerepvállalása 1956-ban
A második világháború után átalakultak a hatalmi viszonyok Magyarországon. Az ország a Szovjetunió érdekszférájába került, és területén annak hadserege állomásozott. A kormányzatban kiemelkedő szerepet kapott a szovjet mintát követő kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), amely 1947/1948 fordulójára a teljes politikai hatalmat megszerezte. Mindezeken kívül a pártállam ateista és nyíltan egyházellenes világnézetet képviselt, és fel kívánta számolni a vallásos érzületet, és hosszú távon magukat az egyházakat is. Az egyházakat ellenségeknek, a társadalmi haladást visszahúzó erőknek tekintették, és ezzel egyetemben reakciósnak nevezték. A „klerikális reakció” ellen szélsőséges méretű harcot indítottak.
Már az 1945 évi földosztás megfosztotta az egyházakat anyagi támaszuktól. A következő évben minden keresztény jellegű egyesületet feloszlattak. Az állami iskolamonopólium kialakítása érdekében 1948-ban az összes egyházi iskolát államosították, a keresztény egyházak kezelésben csupán néhány középiskolát hagytak meg. Az állami kezelésbe vett iskolákban a hitoktatást minden lehetséges eszközzel korlátozták. A református egyház vezetőjét, Ravasz Lászlót, 1948 tavaszán lemondatták püspöki tisztségéről. A református egyház ezt követően mind nagyobb engedékenységet és együttműködési készséget mutatott a hatalom felé: már 1948 őszén egyezményt kötöttek az állammal. Ez az egyezmény bizonyos tevékenységi szabadságot biztosított az egyháznak, a politikai együttműködésért cserébe.
Ravasz László
Ugyanebben az évben hamis vádakkal börtönöztek be egyházi vezetőket, köztük Mindszenty József esztergomi érseket és Ordass Lajos evangélikus püspököt. A Mindszenty-per a korszak legnagyobb visszhangját kiváltó pere lett, ugyanis még nem történt meg, hogy egyértelműen kitalált vádak (kémkedés, valutaüzérkedés, stb.) alapján elítéljék az ország legmagasabb rangú katolikus egyházi vezetőjét. Ez a nagy visszhangot kiváltó per alapozta meg az érsek későbbi nimbuszát. Az érsek hosszú éveket töltött börtönben, majd később házi őrizetben.
Mindszenty József
Ordass Lajos
1950-ben a katolikus szerzetesrendek ellen fordult a hatalom: elsőként, a nyár folyamán, a déli határsávból telepítették ki a szerzeteseket, majd visszavonták a szerzetesrendek működési engedélyét is, így jogilag is feloszlatták őket, s csupán a megmaradó katolikus iskolákban „a tanítás ellátására szükséges megfelelő számú” tanítórend tevékenységét tették lehetővé. Ekkor négy rend működését engedélyezték: ferencesek, bencések, piaristák és a Szegény Iskolanővérek, akik a nyolc megmaradt katolikus gimnáziumban oktattak (a budapesti és a kecskeméti piarista gimnáziumokban, a győri és a pannonhalmai bencés gimnáziumokban, az esztergomi és a szentendrei ferences gimnáziumokban, és a budapesti és debreceni női szerzetesrendi gimnáziumokban).
1951-ben a kormányzat újabb lépéseket tett az egyházak ellenében: Grősz József kalocsai érseket – Mindszenty bebörtönzése után a katolikus egyház vezetőjét – letartóztatták, és összeesküvési váddal 15 év fegyházra ítélték. Szintén 1951-ben hozták létre az egyházak tevékenységét felügyelő (vagyis ellenőrző) intézményt, az Állami Egyházügyi Hivatalt.
A következő években, 1956-ig, továbbra is állami elnyomást és megfélemlítést alkalmaztak az egyházak működésének minél nagyobb korlátozása érdekében.
Koncepciós jellegű perekben börtönöztek be vagy állítottak félre más egyszerű, vagy vezető tisztséget betöltő egyházi személyt, akik helyére az Állami Egyházügyi Hivatal a saját szempontjából megbízható személyeket igyekezett állítani. A lelkészeket és plébánosokat megfigyelés alatt tartották, a hívőket pedig társadalmi előrejutásukban korlátozták.
Ebben a helyzetbe robbant be a forradalom, melynek az 1956. október 23-ai kitörése az egyházakat váratlanul érte. Voltak, akik örömmel fogadták, de a forradalmi eseményekben alig vállaltak szerepet. Az ország különböző részein az október 23–24-ei tüntetéseken több pap és lelkész is részt vett, az újonnan megalakuló forradalmi bizottságokban azonban nem vállaltak szerepet.
A katolikus püspökök többsége hamarosan nyilatkozatokat bocsátott ki, amelyekben nyugalomra intettek. A kalocsai érsek nyilatkozatában elítélte az „öldöklést és a pusztítást”, és kifejezte óhaját az iránt, hogy a harcokban a katolikusok ne vegyenek részt.
XII. Pius római pápa levélben üdvözölte a forradalmat: október 28-án egy körlevélben hívta fel a világ figyelmét a magyarországi helyzetre, ahogy a pápa fogalmazta, „számunkra oly kedves Magyarországra, amely most egy borzalmas öldöklés vérében fekszik.” XII. Pius leszögezte, hogy a nemzetközi rendet fegyverrel nem lehet fenntartani, és „csaló mesékkel” sem. Imádkozásra szólította fel a híveket a magyar nemzeti szabadságért.
A református felekezetben már október előtt megindult egy megtisztulási jellegű folyamat: az év nyarán fiatal református lelkészek a nyugalmazott Ravasz László püspököt igyekeztek meggyőzni, hogy térjen vissza legalább az egyház vallási életébe, és újítsa meg a belső életet. Ez a folyamat, elegendő idő hiányában azonban látható eredménnyel még nem járt. Ráadásul a református egyház korabeli vezetői olyan nagymértékben kompromittálódtak a kommunista rendszerben, hogy a váratlanul kitört felkelés komolyan megrémisztette őket. E vezetők többsége az első napokban, érthetően, ellenségesen viszonyult eseményekhez, azonban észlelvén a forradalom győzelméből következő változásokat, október végén lemondtak egyházi elöljárói tisztségeikről. November első napjaiban megalakult viszont a vallási élet rendbetételét szorgalmazó Református Megújulási Mozgalom. E mozgalom az állammal kötött megállapodásokat nem kívánta felülvizsgálni, s nagyobb hatást a rendszer restaurációja miatt már nem is tudott kifejteni, és tevékenysége hamarosan elhalt.
A forradalom legnagyobb eredménye az egyházak számára az volt, hogy október végén számos pap szabadult ki a börtönökből, és október 31-én Mindszenty József katolikus érseket is kiszabadították vidéki fogságából. Mindszenty Budapestre érkezése után az első teendői közé tartozott, hogy a korábban a kommunista hatalommal együttműködő papokat eltiltotta tevékenységüktől. A közéletben való megjelenésének legnagyobb visszhangja mégis a november 3-án elmondott rádiószózata miatt lett. E hosszú beszédének legfontosabb elemei a „bukott rendszer örököseivel” való törvényes, bírósági úton történő elszámoltatásról, a magánbosszú elkerüléséről szóltak. Az érsek kifejtette, hogy igényli az elvett katolikus intézmények visszaadását is. Mindszenty egyháza nevében leszögezte azt is, hogy „nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk.”
November első napjaiban újjáalakult az 1945 és 1948 között jelentős szerepet betöltő, keresztény politikai formáció, a Demokrata Néppárt. Emellett néhány egyéb keresztény jellegű párt is alakult, amelyek azonban már – az idő rövidsége miatt – valódi működést nem tudtak kifejteni.
A katolikus papok egy része (és részben más felekezetek lelkészeinek egy része is) lelki segítséget igyekezett nyújtani ezekben a forradalom és szabadságharc napjaiban: a kórházakban látogatták meg a sebesülteket és a haldoklókat. A fővárosban működő zsidó szervezetek és a hitközség naponta szervezett ebédosztást, valamint több száz károsultat részesítettek segélyben.
1956. november 4-e után nem sok lehetőségük maradt az egyháziaknak sem az ellenállásra. Egy részük igyekezett az 1956-os forradalom eszméjét továbbvinni és terjeszteni. Röplapokat készítettek és azokat terjesztették, és szóban is igyekeztek fenntartani a forradalom eszmei tüzét. Végül a kilátástalan helyzet miatt sokan a disszidálás, vagyis az ország elhagyása mellett döntöttek. Mindszenty József november 4-én hajnalban az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségére menekült, ahol 14 évet töltött elzárva a külvilágtól.
Az érsek ezen idő alatt ki sem léphetett a nagykövetség épületéből, amelyet az állambiztonság folyamatosan megfigyelt. Mindszenty alakja az elnyomás és az ellenállás jelképe lett, az elnyomott Magyarországé, amely várja a szabadulást. Az érsek végül 1971 szeptemberében távozhatott külföldre.
A szovjet beavatkozás után restaurált kommunista államhatalom folytatta, amelyet 1956 októbere előtt elkezdett: igyekezett minden eszközzel elsorvasztani a szervezett vallásosságot és gyengíteni az istenhitet. A börtönükből kiszabadított egyháziak egy részének vissza kellett mennie büntetésük megmaradt részének letöltésére. A forradalomban részt vevő papok közül is sokakat hurcoltak meg különféle eljárásokkal, vertek véresre törvénytelenül, és többen kaptak letöltendő börtönbüntetést.
1957-től kezdve egyre fokozódott a nyomás a társadalmon a hitoktatáson részt kívánni vágyók számának csökkentésére. Az egyházak elnyomása csak 1989–1990-ben lezajlott rendszerváltoztatás után szűnt meg.
Magyar nyelvű linkek:
1956 hangjai a Magyar Rádióban
Irodalom:
A katolikus egyház 1956-ban. Szerk.: Rosdy Pál. Új Ember, 2006.
Szántó Konrád OFM: Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház. Szent Maximilian Lap- és Könyvkiadó, Miskolc, 1993.
Mindszenty József: Emlékirataim. Szent István Társulat, Debrecen, 1989.
Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956-1957-es esztendőben történtekhez. Dokumentumok a Református Megújulási Mozgalom és az Országos Intézőbizottság tevékenysége, valamint a megtorlások történetéből. Szerk.: Ladányi Sándor. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp., 2006.
Ladányi Sándor: A magyar református egyház 1956 tükrében. Egyháztörténeti tanulmányok. Mundus Kiadó, Bp., 2006.
