Akiket még a haláluk is összekötött - Száz éve hunyt el zombori Rónay Jenő és báró vizeki Tallián Béla

2021.11.16.

Marosvári Attila

 

AKIKET MÉG A HALÁLUK IS ÖSSZEKÖTÖTT

 

Száz éve hunyt el zombori Rónay Jenő és báró vizeki Tallián Béla

 

A kiszombori temető példásan fölújított és idén augusztus 20-án újraszentelt Rónay sírkertjében két olyan kiemelkedő közéleti pályát befutó politikus is nyugszik, akiket nem csupán életpályájuk és közeli barátságuk, hanem haláluk időpontja is összekötött: fél év eltéréssel mindketten éppen 100 évvel ezelőtt, 1921-ben hunytak el. Zombori Rónay Jenő volt torontáli főispán már nem élte meg a szerbek által akkor még megszállt Kiszombor fölszabadulását, barátja, báró vizeki Tallián Béla volt földművelésügyi miniszter és Somogy, majd Békés és Csongrád vármegye főispánja még igen. Közéleti pályafutásuk egy jelentős része Torontál vármegyéhez kötötte őket, s talán jelképes, hogy e két életpálya lezárulta is az egykori vármegye végleges elvesztésével esett egybe. Ami megmaradt belőle – amit meghagytak a nagyhatalmak Magyarországnak –, az ún. „torontáli háromszög” 9 községe – köztük a legnépesebb Kiszombor – csupán arra volt elég, hogy örök mementóként emlékeztesse az utókort a Délvidék egykor jelentős vármegyéjére, melynek fejlesztéséért Tallián Béla is és Rónay Jenő is oly sokat tett, s arra, hogy holttestüket ne idegenné váló, hanem hazai föld fogadhassa be. Haláluk centenáriuma, egyúttal sírhelyük fölújítása fontossá teszi, hogy fölidézzük életrajzukat és személyes kapcsolatukat.

zombori Rónay Jenő főispán

(Stettka Gyula festménye. Vasárnapi Újság, 1899. évf. 52. sz. 874.)

Zombori Rónay Jenő (1854–1921) a szegedi reformellenzék kiemelkedő alakja, Rónay (Oexel) János és ivándai Karácson Emília 11. gyermekeként Zomboron született 1854. április 11-én. Tanulmányait bátyjával, Ernővel magánúton végezte, az érettségit 17 évesen a szegedi piaristáknál tette le. 1871 őszétől a pozsonyi jogakadémián tanult és itt tett államvizsgát 1875-ben. Tanulmányait befejezve Torontál vármegyében lépdelt fölfelé a hivatali ranglétrán, 1877-ben már első alügyész, 1880-tól vármegyei főjegyző, 1886-tól alispán, mindemellett a nagybecskereki társasági élet egyik közismert és népszerű alakja volt. 1886-ban vette feleségül viszaki Patyánszky István Krassó-Szörény vármegyei földbirtokos leányát, Olgát. Rónay Jenő alispánként a vármegye életét meghatározó programok egyik koordinátora lett, az ármentesítés és belvízszabályozás terén végzett munkájáért 1888-ban királyi tanácsosi címet kapott. Bizonyára ennek is köszönhette, hogy Hertelendy József főispán halálát követően, 1891. október 8-án őt nevezte ki az uralkodó Torontál vármegye főispánjává, e pozícióját 1902. februári lemondásáig töltötte be. Ez az időszak a megye és a megyeszékhely Nagybecskerek legdinamikusabb fejlődési időszaka volt: vasútépítések, folyószabályozások és ármentesítések, gyáralapítások és nagy építkezések, mindemellett jelentős kulturális föllendülés jelezték nem csupán a gazdaság erejét, de a Rónay Jenő irányította megyei vezetés ambiciózus stratégiai tervezését is. A főispán tevékenysége természetesen ellenérzéseket is kiváltott, ennek fölnagyításában a helyi, majd a budapesti sajtó egy része is közreműködött. A támadások, majd egy – egyébként megalapozatlanul elmarasztaló – revizori vizsgálat eredményeként, miután érezte, hogy a kormányzat részéről is megszűnt irányában a bizalom, 1902. február 7-én lemondott főispáni tisztéről. Ezután családjával hazaköltözött Zomborra, ahol az ún. tornyos kastélyt megvásárolva és jelentősen átalakítva berendezkedett. Noha ekkor a direkt politizálástól átmenetileg visszavonult (különösen azt követően, hogy 1903-ban Szegeden, ahol szabadelvű párti programmal országgyűlési képviselőnek lépett fel, Bánffy Dezső ellenében megbukott), a közélettől ekkor sem: 1903. december 8-án Szegeden az akkor megalakult Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület (DMKE) első elnöke lett, mely feladatkörét nagy ambícióval végezte egészen 1907-ig, amikor a szervezeten belüli feszültségek miatt leköszönt. Közéleti pályafutása harmadik, utolsó szakasza a Magyar Országgyűléshez kötődött: 1910-től 1918-ig országgyűlési képviselő volt, s mint ilyen, közelről élte meg az első világháború pártpolitikai küzdelmeit és az összeomlás traumáját. Választójogi reformterve, amelyet képviselőként érvényesíteni kívánt, már idejétmúltnak bizonyult, ezért nem kapott támogatást. Az őszirózsás forradalom kitörésekor a zombori birtokára vonult vissza. Még megérte és megszenvedte, hogy Kiszombor szerb megszállás alá került, de a fölszabadulást már nem: 1921. április 28-án, 67 éves korában halt meg a szegedi kórházban, ahová orvosi kezelés miatt került.

 

zombori Rónay Jenő főispán felújított családi sírboltja a kiszombori temetőben

 

zombori Rónay Jenő főispán felújított sírboltjának bejárata

            Báró vizeki Tallián Béla (1851–1921) a Somogy vármegyei Szabás községben született 1851. július 8-án. Édesapja Tallián Andor (Endre, András) törökkanizsai földbirtokos az 1848-1849-es szabadságharc idején századosi rangban századparancsnokként szolgált, édesanyja Schulpe Vilma volt. Az ifjú Tallián a szegedi piaristáknál végzett, majd a pozsonyi jogakadémiai tanulmányait követően Torontál vármegyénél kezdte meg közéleti pályafutását. 1874-ben a Billédi, majd 1879-ig a Törökkanizsai járás főszolgabírója lett. Itt komoly érdemeket szerzett a belvízveszély elhárításában, amiért 1877-ben az uralkodótól elnyerte a koronás arany érdemkeresztet. Törökkanizsai főszolgabíróként 1879–1880-ban az árvíz által elpusztított Szeged helyreállítására létrehozott Szegedi Királyi Biztosság tagjává nevezték ki, itt utóda Rónay Jenő lett. 1880 áprilisában ugyanis Hertelendy József főispán Talliánt az öngyilkosságot elkövető Tabakovics Gusztáv főjegyző helyettesítésével bízta meg, majd az 1880. szeptember 1-jén megtartott megyei közgyűlésen, miután agg korára tekintettel Dániel Pál lemondott tisztségéről, megválasztották a vármegye alispánjává. Ugyanekkor nyerte el Talliánt követve Rónay Jenő a vármegyei főjegyzői tisztet.

Báró vizeki Tallián Béla földművelésügyi miniszter

(Borovszky: Torontál vármegye, 292.)

Életük – egy ideig – ekkortájt fonódott a legszorosabban össze: Rónay Jenő főjegyzővé választását követően – mivel ekkor még mindketten agglegények voltak – összeköltöztek és közös háztartást vittek Nagybecskereken. 1881-ben hozzájuk költözött egyébként a későbbi torontáli alispán és szintén jóbarát Jankó Ágoston is. Tallián 1886-ig töltötte be a Torontál vármegyei alispáni tisztet, ekkor az uralkodó Somogy vármegye főispánjává nevezte ki. Talán nem meglepő, hogy a felszabaduló alispáni pozícióban utóda Rónay Jenő lett.

Utóbb Tallián – röviddel Rónay Jenő halála után – így emlékezett meg erről Sz. Szigethy Vilmos szegedi újságírónak: „Különös a pályánk, majdnem egyszerre indultunk el, én egy kakaslépéssel előbb, azon az alapon, hogy előtte léptem a vármegye szolgálatába. Amint előre jeleztem, minden állásomban ő következett. Akkor lett alispán, mikor engem Somogyba vittek főispánnak. Én aztán a politikai pályára léptem, ő megmaradt a közigazgatásban, amíg le nem járatták mint főispánt.”(Magyarság, 1923. augusztus 17., 4.) Sz. Szigethy később egy írásában még visszatért a Rónay és Tallián közötti különleges kapcsolatra, bár meglehetős szabadsággal, sőt, talán bántóan kezelte ezt a helyzetet, mert a két férfi között efféle konfliktusnak vagy rivalizálásnak a nyomát sohasem lehetett fölfedezni. Sz. Szigethy szerint Tallián „Pompásan tudta magát adminisztrálni. Rónay Jenő például tehetségesebb volt nála, még sem boldogult, ő viszont ott vétette el a dolgát, ahol egy kis diplomáciai ügyességre lett volna szüksége. Rónay — mondta valaki — olyan fifikus, hogy amikor be kellene mennie ebből a szobából a másikba, nem megy úgy, amint bárki más, ő kimászik az ablakon, megkerüli az udvart és akkor megy be a másik ablakon. Rónay mindig egy fokkal járt a Tallián nyomában s talán az volt elmaradásának az oka, hogy sose került el Torontálból, ott akarta igazgatni a szerteágazó, százféle elemből álló vármegyét, amíg felfalták az elemek. Alispán is akkor lett, amikor Tallián elment Békésbe.” (Sz. Szigethy, 1933: 51.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Rónay Jenő igazi közege Torontál vármegye volt, az országos politikában – országgyűlési képviselőként – sohasem tudott, s talán nem is akart olyan szerepre szert tenni, mint Tallián Béla.

A közélet és a barátság mellett egyébként még egy személyes szál összekötötte Rónayt és Talliánt: amikor Tallián Béla 1885. április 27-én feleségül vette az egykori szerb Obrenovics uralkodói családdal rokon varadiai Baich Máriát, akkor a vőfély Rónay Jenő volt, aki itt és ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, a menyasszony közeli rokonával, az esküvőn koszorúslányként jelen lévő viszaki Patyánszky Olgával. Ennek révén Tallián és Rónay, még ha távoli, de mégis csak rokoni kapcsolatba kerültek egymással.

            A somogyi főispáni kinevezés, majd ezt követően 1892-től a Békés és Csongrád vármegyei főispáni tisztség elszólította Talliánt Torontálból. Itt nagy feladatok vártak rá. Somogyban Balaton-szabályozási és Dráva-szabályozási kormánybiztos is volt, míg Békésben kormánybiztosként a fölerősödő agrárszocialista mozgalmak megfékezésével is foglalkoznia kellett. Mindez felőrölte erejét. 1894-ben ezért lemondott a csongrádi, 1896-ban pedig a Békés vármegyei főispáni tisztéről. A politikának azonban nem fordított hátat: 1896-ban szabadelvű párti programmal a törökkanizsai választókerület képviseletében országgyűlési képviselő lett, 1899 és 1903 között pedig a képviselőház egyik alelnöki tisztét is betöltötte. Képviselőként Tisza István politikájának elkötelezett híve, emellett elismert mezőgazdasági szakember volt, így nem véletlen, hogy Tisza az 1903. november 3-án fölálló első kormányában a földművelésügyi miniszteri tárca betöltésével bízta meg, melyet a kormány hivatali idejének végéig, 1905. június 18-ig be is töltött. Ezt követően 1918 őszéig országgyűlési képviselő maradt, mind az 1906-os, mind pedig az 1910-es választáskor a törökkanizsai választókerület képviselőjeként – a napi pártpolitikai csatározásoktól távol tartva magát – pártonkívüli 67-es politikát folytatott. Noha az uralkodótól fontos elismeréseket kapott (1901-ben valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot nyert, 1911-ben pedig bárói rangra emelte), számottevő tisztséget ekkor már nem töltött be, ebben csak egyetlen kivételt tett: mivel jól beszélt szerbül és a helyi viszonyokat is kiválóan ismerte, a minisztertanács Horvát-Szlavón es Dalmátországok bánjával egyetértőleg a fő-hadtápparancsnok mellé kormány-biztossá nevezte ki.” (Budapesti Közlöny, 1914. július 26., 2.) Feladata a közigazgatás működtetése, a közrend és közbiztonság védelme, valamint a háborús viszonyok között elrendelt rendkívüli intézkedések végrehajtása volt. Ez azonban óhatatlanul konfliktusok sorát generálta a Szerbiát megszálló katonai vezetéssel, ennek ellenére tisztségét 1916. április 30-i fölmentéséig megtartotta. Ezt követően érdemi szerepet már nem vállalt, egyedül – haláláig – az Országos Erdészeti Egyesület elnöki tisztét őrizte meg, melyre 1912-ben választották meg. Miután a szerbek megszállták a Délvidéket, Talliánnak is menekülnie kellett, előbb Szegedre költözött, majd Budapesten élte meg a kommünt, ahol a Gyűjtőfogházban őrzött tússzá tett „kegyelmes urak” egyike lett. 1919. április 18. és május 19. között mint „ellenforradalmárt” tartották fogva. Miután a szerbek kiutasították, esélye sem volt arra, hogy hazatérhessen törökkanizsai birtokára, ezért Szegeden, Rózsa Béla földbirtokosnál talált otthonra.

Horthy Miklós kormányzó 1921. október 8-án üdvözli a felszabadult Kiszombor lakóit.

Az emelvényen a tisztek mögött balról díszmagyarban Jankó Ágoston Torontál vármegyei alispán, mellette öltönyben báró Tallián Béla

(Ismeretlen fényképész. Kiszombori róm. kat. egyházközség Historia Domusa, 37.)

            Kiszombor szerb megszállástól való fölszabadulása (1921. augusztus 21.) után gyakran látogatott a községbe. Akkor barátja, Rónay Jenő már nem élt, de itt lakott menekültként a másik barát, Jankó Ágoston, aki 1903 óta töltötte be Torontál vármegye alispáni tisztét, s itt élt Rónay Jenő özvegye, feleségének rokona, Patyánszky Olga is. 1921. október 8-án jelen volt azon az ünnepségen is, amikor Horthy Miklós kormányzó köszöntötte a felszabadult község lakóit a templom előtti téren. Tallián öröme azonban nem lehetett maradéktalan, a Szegedi Új Nemzedék című lap 1921. szeptember 8-i száma arról adott hírt, hogy egy bánáti szerb képviselő másoké mellett kezdeményezte az ő törökkanizsai birtokainak elkobzását is, hogy a torontáli háromszög területéről „menekült” 300 szerb család között osszák föl azokat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy hamarosan gyengélkedni kezdett. Felesége Kiszomborra vitette, „ahol ágynak esett, s alig egy heti betegeskedés után áldozatául esett a gyilkos kórnak, a tüdőgyulladásnak. Halála tegnap reggel 8 órakor következett be.” (Szegedi Új Nemzedék, 1921. november 24., 2.)

            Mivel a holttest hazaszállítására a szerbek megszállta területre nem volt lehetőség, Talliánt 1921. november 25-én ideiglenesen a kiszombori Rónay sírkertben – barátja, Rónay Jenő közelében – az akkor meglévő két kripta egyikében helyezték nyugalomra. Hogy a két sírbolt közül pontosan melyikbe, az utólag már nem azonosítható, mivel a sírokat később átrendezték, így lehet, hogy a Rónay Jenő által a századforduló utáni években épült sírkápolnában kapott helyet, de az sem zárható ki, hogy már eredetileg oda temették, ahol koporsóját a sírkert fölújítását megelőző 2017. évi exhumálás során megtalálták, a régebbi, Rónay János-féle sírbolt nyugati kápolnatermében lévő boltozatos falfülkébe. A család mindenesetre azt tervezte, hogy „adandó alkalommal Törökkanizsára szállítják, hogy ott a Tallián család sírboltjában helyezhessék véglegesen nyugalomra.” (Délmagyarország, 1921. november 26., 2.) Ez az alkalom azonban sohasem érkezett el, így aztán Tallián Béla földi maradványait véglegesen a zombori Rónay ifjabb ágának sírkertje fogadta be.

 

A báró vizeki Tallián Béla földművelésügyi miniszter hamvait befogadó felújított Rónay János-féle sírbolt

            Az utolsó torontáli főispán, Botka Béla halála kapcsán 1923-ban Sz. Szigeti Vilmos megemlékezett Rónay Jenőről és Tallián Béláról is. Talán nem haszontalan őt idézni, egy régi világ ma már elfeledett, de megőrzésre méltó szereplőiről, s elgondolkodni azon, milyen méltatlanul bánt el velük a „bús magyar sors”. „Úgy tűnik fel, mintha Torontál vármegye régi urai arra vártak volna, mi történik az ő elrablott pátriájukkal. Aztán, hogy nem történt semmi s odalenn egyre szomorúbb lesz az élet, egymásután megindultak a túlvilági Igazságosztónak elébe. Elsőnek Rónay Jenő halt meg Szegeden. Akkor még szerbek szvecsároztak Kis-Zomborban, különös kegy volt, hogy hazaengedték a holttestét. A fiai azonban a szegedi közúti hídon vettek tőle búcsút. Ezt a hidat a francia Eiffel építette, aminthogy Magyarország megnyomorításának terve a francia kohókban született meg. […] Hamarosan utána ment Tallián Béla is, a mindig elegáns, gavalléros, nagymúltú politikus, aki visszavonulva a közélettől, Szegeden várta a magyar népfölkeltét, és semmiféle új alakulásba nem volt hajlandó belekapcsolódni. Kállay Alberttel, Szeged legigazibb rekonstruktorával (mert hiszen Tisza Lajos csak a kereteket szabta meg, tartalmat [ő] öntött bele) elvonultan merengtek a múltakon, Tisza István emlékének fanatikus imádatában.” (Magyarság, 1923. augusztus 17., 4.)

 

Báró vizeki Tallián Béla koporsója a zombori Rónay család címerével díszített sírhelyen

            Noha Tallián talán megadással beletörődött a megváltoztathatatlanba, Rónay Jenő még szeretett volna tenni az ország újjáépítéséért. Utolsó ismert emlékiratában, a minden bizonnyal 1920-ban keletkezett Sötét múltra szebb jövő címet viselő „újjáépítési tervében” történeti visszatekintéssel nézett szembe a világháborús vereséggel, a két forradalom hatásaival és az idegen megszállás akkor a mindennapjait meghatározó valóságával. Az újjáépítési terv ezért valahol a kétségbeesés és a kilátástalanság dokumentuma lett, mely szerint egyedül a férfias szembenézés és a keresztényi türelem lehet a jövőbeli kilábolás alapja. Rónay – egyfajta politikai hitvallásként – írását ekként fejezte be: „Mitévők legyünk mi itt a végeken? El vagyunk zárva a világtól, nem hallunk biztató szót és a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy balsorsunk meg van pecsételve. El lehetünk készülve rá, hogy leszakítanak szülőhazánk kebléről. De keresztényi türelemmel kell viselnünk sorsunkat és bármerre hányjon végzetünk szeszélye, mint férfiak, meg kell hogy álljuk a helyünket. A múltnak szomorú tapasztalatai pedig tanítsanak meg arra, hogy a magyaroknak ősi átka, az egyenetlenség jót sohasem szül. A testvéri megértésben rejli az erő. "A múlt csak példa legyen most!"” (Rónay, 1924: 280.)

            Két párhuzamos életpálya, két nagy formátumú torontáli politikus, két közeli jóbarát, akiknek életük alkonyán még meg kellett élniük, hogy mindaz, ami közéleti munkásságuk tárgyát, értelmét és célját jelentette, menthetetlenül szertefoszlik. A reményteljes és sikeres pályafutásukat egy méltatlan lezárás követte. Szinte egyidőben születtek és néhány hónap eltéréssel egy időben is haltak meg. 100 év óta csupán néhány méterre nyugszanak egymástól a kiszombori temetőben. A két, most felújított sírbolt, amely befogadja hamvaikat, immáron méltó módon őrzi emléküket.

 

Fontosabb irodalom

Bíró Aurél: Vörös terrorcsapatok és a mindennapok terrorja a magyarországi Tanácsköztársaság idején. Pápa, Pápai Jókai Mór Városi Könyvtár, 2019.

Borovszky Samu (Szerk.): Torontál vármegye. Budapest, Országos Monográfia Társaság, 1912. Magyarország vármegyéi és városai.

Bödök Gergely: Kegyelmes urak a Gyűjtőfogházban. Múltunk, 2014/4. 151181.

Gyémánt Richárd: Torontál vármegye „első emberei” a dualizmus korában (18671918). Aracs, 2018/2. 92110.

Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár és Móra Ferenc Múzeum, 1992. Tanulmányok Csongrád megye történetéből XIX.

Héjja Julianna Erika: Békés vármegye archontológiája (1699) 1715–1950. Főispánok és alispánok. Gyula, Békés Megyei Levéltár, 2002. Közlemények Békés megye és környéke történetéből 8.

Marosvári Attila (Szerk).: Kiszombor története I–II. Kiszombor, Kiszombor Község Önkormányzati Képviselő-testülete, 2008.

Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 2012. Dél-alföldi Évszázadok 30.

Somogyi Zsigmond (Szerk.): Magyarország főispánjainak albuma. Hazánk ezredéves fennállásának emlékére. Szombathely, Bertalanffy József Könyvnyomdája, 1889.

Sz. Szigethy Vilmos: A vármegyeház kapujából. Sorok a régi torontáli urakról. Szubotica, Jugoszláviai Magyar Könyvtár, [1933].

T. Boros László (Szerk.): Magyar politikai lexikon. (Magyar politikusok). 19141929. Budapest, Magyar Politikai Lexikon (1914–1929) Kiadóvállalat, 1930.

Végvári Ferenc és Zimmer Ferenc (Szerk.): Sturm-féle országgyűlési almanach 19101915. Rövid életrajzi adatok az országgyűlés tagjairól. Budapest, Pázmáneum nyomda és irodalmi vállalat, 1910.

Zombori Rónay Jenő hátrahagyott iratai. Megyegyűlési és képviselőházi beszédei, választójogi törvényjavaslatai, cikkei és emlékiratai. Budapest, Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. 1924.

Utolsó frissítés:

2022.01.12.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges