Akiről már életében utcát neveztek el - 75 éve hunyt el dr. Nikelszky Jenő makói polgármester
Akiről már életében utcát neveztek el
75 éve hunyt el dr. Nikelszky Jenő makói polgármester
A történelmi emlékezet többnyire csalóka. Azt, hogy kiről mit őriz meg az utókor, számos körülmény befolyásolja. Így van ez Makón is. Miközben az országos és a vármegyei politikában tevékenykedő Návay Lajos körül – talán nem is feltétlenül a politikai teljesítménye, hanem halála körülményei miatt, hiszen ő volt az 1919-es vörösterror legismertebb áldozata – „kultuszt” teremtettek, a város két világháború közötti meghatározó polgármestere gyakorlatilag teljesen eltűnt a köztudatból. Pedig városvezetői produktuma alapján mindenképpen méltó arra, hogy helye legyen a várostörténet kiemelkedő szereplőinek panteonjában. Azon kevés makói polgármesterek egyike volt, akik méltán viselhetik a „városépítő” megkülönböztető jelzőt. Tehetsége, kitartása és állhatatossága folytán válhatott érdemessé erre a címre.
A Felvidékről került Makóra az első világháború előtt. A Szepes vármegyei Majorkán született 1887-ben. Édesapja evangélikus tanító volt, aki gondot fordított fia nevelésére. Elemi iskolai tanulmányait követően a késmárki evangélikus líceumban, az eperjesi evangélikus kollégiumban, majd a kolozsvári tudományegyetem állam- és jogtudományi karán tanult, de folytatott tanulmányokat a párizsi egyetemen is. A jogi doktorátus megszerzését követően Gödöllőn, majd Budapesten lett ügyvédjelölt. 1914. augusztus 2-tól tényleges katonai szolgálatot teljesített. 1914. szeptember 20-án a szerb harctéren súlyos haslövést kapott, emiatt közel egy évig, 1915. augusztus 7-ig – bár nem folyamatos – kórházi ápolásra szorult. Noha 1915. június 26-án árvaszéki jegyzővé választották Makón, s az esküt is letette, gyakorlatilag e feladatkörét nem látta el, mert katonai szolgálatát nem szakította meg. 1919. február 8-án főhadnagyként szerelt le.
Az 1918-as összeomlást követően került végleg Makóra, ahol dr. Petrovics György polgármester 1919. február 8-án helyettes rendőr alkapitánnyá nevezte ki. Miután az 1918. októberi események következtében előbb Rákosy Gyula rendőrkapitány, majd első helyettese, Begidsán Emil is elhagyta a várost, a rend fenntartása jószerivel a kinevezésétől kezdve teljes egészében Nikelszkyre maradt. 1919. május 8-án Hervay István alispán – főispáni hatáskörben eljárva – tényleges helyettes rendőrkapitánnyá nevezte ki. Utóbb, már a román megszállás idején, amikor Begidsán visszatért és át akarta venni Nikelszkytől az egyébként igen formális helyettes rendőrkapitányi pozíciót, a vármegye alispánja, Hervay István korrekt módon kitartott Nikelszky mellett, aki a megszállás nehéz körülményei között próbálta ellátni szűkre szabott rendfenntartó feladatait.
A román megszállás 1919. június 17-től 1920. március 30-ig tartott Makón. A románok a várost előbb a polgári, majd a katonai megszállási zónához sorolták. A város akkor még bizonytalan jogi státusza miatt a megszálló hatóságok megtartották a városi és megyei adminisztrációt, csupán a főispán helyére ültettek saját prefektust, de a tisztviselőktől hűségeskü letételét követelték. Nikelszky kiállását jól mutatja, hogy azon csekély számú makói városi tisztviselő közé tartozott, akik dacolva a fenyegetésekkel, megtagadták ezt az esküt.
A megszállás idején a rendőrség, ha korlátozott hatáskörrel is, de működhetett. A románok az állományi létszámot 50 főben limitálták, és szigorúan fegyver nélküli szolgálatot engedélyeztek számukra. Az egység tagjainak közreműködniük kellett a rekvirálásokban, a szállításokhoz szükséges kocsik előállításában, emellett nyomozásokat folytattak a volt kommunisták kézre kerítése ügyében, amit a románok nem akadályoztak.
Amikor 1920 januárjában a sajtóban megjelentek a magyar békeszerződés várható területi rendelkezései, tiltakozása jeléül Nikelszky falragaszon rendelte el a szórakozóhelyek háromnapos bezárását. A románok érzékenyen reagáltak erre, s a megbízott rendőrkapitányt a hirdetmény visszavonására kényszerítették, majd elhurcolták a városból. Egy korabeli sajtótudósítás szerint Nikelszky „arra a hírre, hogy a békeszerződés megcsonkítja az ország területét, plakáton hívta föl a lakosság figyelmét, hogy adjon kifejezést a gyászának. Erre Olteán román ezredes [valójában Olteanu alezredes – M. A.] elfogatta és a városból elvitette. Csak az egész lakosságnak arra a garanciájára, hogy a főkapitány tartózkodni fog minden hazafias akciótól, bocsátotta szabadon a főkapitányt”. (Az Újság, 1920. január 28., 5.) Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy Nikelszky szabadon bocsátásakor a város lakosságának „garanciájánál” jóval többet nyomott a latba, hogy Huszár Károly miniszterelnök 1920. január 28-án jegyzékben tiltakozott a budapesti szövetséges katonai bizottságnál a makói helyettes rendőrkapitány jogtalan fogva tartása és meghurcolása miatt. A Békéscsabára szállított Nikelszky így hazatérhetett, és mindössze négyezer korona pénzbüntetéssel megúszta az esetet.
A románok kivonulását követően, 1920. június 16-án kilépett a város szolgálatából, miután a belügyminiszter az időközben államosított rendőrség makói kapitánysága élére nevezte ki. 1922. június 20-án – betegségére hivatkozással –nyugdíjazását kérte, amit a belügyminiszter június 30-i hatállyal elfogadott. Nikelszky lemondása mögött nagy valószínűséggel politikai megfontolások álltak. Miután a város polgármestere, dr. Petrovics György az 1922-es nyári nemzetgyűlési választáson képviselői mandátumot szerzett, a polgármesteri pozíció megürült, s Nikelszky minden bizonnyal ambicionálta e tisztség megszerzését. Azt, hogy ehhez kapott-e valamiféle külső támogatást és biztatást, kutatások hiányában egyelőre még nem tudjuk. Az biztos, hogy nem élvezte a konzervatív oldal teljes támogatását. Legalábbis erre utal Demkó-Belánszky Pál m. kir. közjegyző 1922. október 28-i naplóbejegyzése: „Polgármester-választás: dr. Radocsay László [menekült temesvári főjegyző, a makói kerület lakásügyi miniszteri biztosa], dr. Szirbik Bálint [gyulai árvaszéki ülnök] és dr. Nikelszky Jenő közt. Elbuktunk, a zsidók megválasztották Nikelszkyt” (Demkó-Belánszky Pál: Napló 1911–1937. Budapest, 2018: 110.). A választást azonban aligha ez döntötte el, sokkal inkább Nikelszky makói társadalmi beágyazottsága, ismertsége, bár a szavazás igen szoros volt: a második körbe bejutott Nikelszky 94, míg Szirbik Bálint 83 szavazatot kapott. (MNL CSCSVL ML V.71.a. 49. kötet. Makó Város Képviselő-testülete 1922. október 28-i ülésének jegyzőkönyve)
Nikelszky igen nagy odaadással és koncepciózusan végezte polgármesteri feladatait. A „nagypolitika” sűrűjétől igyekezett távol tartani magát, s személyes erőforrásait kifejezetten a városfejlesztésre összpontosította. Ehhez a bethleni konszolidáció prosperáló időszaka tág lehetőséget nyújtott a számára. A stabilizálódó gazdaság és a nemzetközi kölcsönök (pl. az ún. Speyer-kölcsön) a szükséges anyagiakat is biztosították azokhoz az építkezésekhez, amelyek ma is meghatározó arculati elemei a városképnek. Az Est Hármaskönyve című kiadványsorozat 1928. évi kötetében Makó. Egy fejlődő város címmel tettek közzé egy írást, amely a következőképpen foglalta össze az első évek eredményeit: „A városias fejlődés terén valóban párját ritkítja az a lendület, amellyel Makó pár év óta halad. Ennek a városfejlesztési munkának a lelke dr. Nikelszky Jenő polgármester, kiváló munkatársaival Gorcsa Péter főjegyző, h[elyettes]. polgármesterrel, dr. Molnár Mihály gazdasági tanácsnokkal, végrehajtója pedig a város képviselőtestülete, amely megértve az idők szavát, minden lehető áldozatot meghoz a haladás és fejlődés érdekében. Az évtizedeken át szünetelt építkezések megindítása az első s talán legnagyobb eredmény e téren. A külföldi kölcsönből modern kétemeletes bérpalotát építtetett a város. A polgármester utánjárásai s a városi képviselőtestület áldozatkészsége biztosítják a postapalota, rendőrpalota, csendőrpalota felépítését. A Maroson átvezető régi fahíd helyett modern vasútat építtetett a város s emeletesre építették és kibővítették a városi polgári iskolát. Új polgári fiúiskolát építtetett fel a református egyház, most a róm[ai]. kat[olikus]. egyház is követni fogja a példát, ugyancsak a város támogatásával. Máris gyönyörű eredményeket mutat fel a város uccáinak és tereinek egyöntetű és céltudatos fásítása. Új uccákat nyitottak, parkokat létesítettek, amelyek között legnagyobb a püspökkert megvásárlásával létesített gyönyörű Horthy-park. A városias fejlődés, a gazdasági élet, a közegészségügy és köztisztaság terén jelentős lépés lesz a polgármester már megszavazott nagykövezési programmjának végrehajtása. Eszerint néhány éven belül kikövezik a város valamennyi útját. A város belterületét behálózó utak hossza ugyanis 64 kilométer, amiből csak 23 van kikövezve. A 27 km hosszú aszfaltgyalogjáró és 96 km hosszú téglagyalogjáró teljes karbahozatala is e munkaprogrammban szerepel. Kulturális téren a fejlődés szemléltetően jut kifejezésre az iskolák számának gyarapodásában. Három évvel ezelőtt még csak kettő, ma öt középiskolája van Makónak: reálgimnázium, felsőkereskedelmi fiúiskola kereskedelmi női szaktanfolyammal, polgári leányiskola, ref[ormátus]. polgári fiúiskola. Két internátusa a középiskolai diákok számára, iparos tanoncotthon és 32 elemi népiskola teszik teljessé a makói oktatási intézetek listáját.”
Nikelszky nem csupán a városfejlesztésre fordított kiemelt figyelmet, hanem a helyi kulturális élet fellendítésére is. Dr. Espersit János ügyvéd mellett jelentős szerepe volt abban, hogy a Rudnay Gyula által vezetett művésztelep otthonra lelt Makón. Kiállítások, koncertek, színvonalas színielőadások sora, egyfajta kulturális pezsgés jellemezte ezt az időszakot. Nikelszky és Espersit úgy működtek együtt a város kultúrájának fejlesztésében, hogy közben politikai ellenfelek voltak. 1930 januárjában például, a polgármesterválasztáson, Nikelszky kihívója éppen Espersit János, a helyi ellenzék egyik vezére volt. A város érdekeinek képviselete azonban mindkettőjük számára előbbre való volt, s ha a képviselő-testületben vitáztak, sőt néha csatáztak is egymással, a hétköznapok alkotómunkájában képesek voltak az együttműködésre. Nikelszky emberi nagyságát mutatja, hogy tudott gesztusokat tenni a helyi ellenzék számára is. Ezt egyébként a Népszava című szociáldemokrata napilap is elismerte, amelynek egyik Makóról szóló cikke Nikelszky polgármesteri tevékenységének eredményeit is méltatva így fejeződött be: „Nikelszky polgármesternek szép tervei vannak a város továbbfejlesztésére és ha a tervek pénzügyi részét sikerül megoldania, Makót a Nagyalföld egyik legszebb városává fejleszti. Makó város vezetősége követendő példát állított föl, hogy akarattal és összetartással ilyen nehéz viszonyok között is lehet eredményeket elérni.” (Népszava, 1927. augusztus 7., 13.)
Nikelszky második polgármesteri ciklusa, amely 1930 elejétől 1939 végéig tartott, már lényegesen nehezebb körülmények között zajlott. Az anyagi források összeszűkültek, a gazdasági világválság kiélezte a társadalmi feszültségeket. A nagy építkezések helyett a városi nincstelenek egzisztenciális gondjainak megoldásával kellett foglalkoznia. A Bethlen István miniszterelnök bukása utáni időszak politikai radikalizációja sem kedvezett a városépítő munkának, bár az 1936-ban átadott régi hagymaház felépítése jól mutatta, hogy lehettek ügyek, melyekben a politikai tér különböző szereplői továbbra is együttműködhettek. A helyi politikai ellentétek csillapításán munkálkodó polgármester azonban hamarosan a Makón is erősödő nyilas mozgalom céltáblájába került. 1938 nyarán röplapon támadták meg azzal, hogy „cseh származású” és vezetőtársaival kivételez a helyi zsidókkal, emiatt „vörös patkányoknak” nevezték őket. (Makói Újság, 1938. november 1., 2., Uo., 1938. december 2., 2.)
A polgármester nyilvánvalóan nehezen viselte az ilyen alaptalan és méltatlan támadásokat. Bár keveset tudunk személyiségéről, bizonyára karakán módon kiállt az elvei mellett. Ezt látszik alátámasztani a román megszállás idején tanúsított magatartása, vagy akár az az epizód is, hogy 1935-ben egy vármegyei törvényhatósági bizottsági interpelláció nyomán egyenesen kardpárbajt vívott dr. Diósszilágyi József ügyvéddel, vármegyei tiszteletbeli főjegyzővel, melynek nyomán ő az arcán, míg Diósszilágyi a fején sebesült meg. Utóbb mindkét felet 2–2 napi államfogházra ítélte a szegedi törvényszék (Délmagyarország, 1937. november 25., 2.).
Persze, mint senki, úgy ő sem volt tökéletes. Bár az adatok szerint alapvetően puritán jellem volt, neki is voltak szabados kilengései. 1934-ben néhány városi képviselő azért kért fegyelmi eljárást ellene, mert „1934. évi június hó 8-án, d[él]e[lőtt] ½ 11 óráig Makón a »Korona« kávéházban társaságban mulatott, cigányzene mellett, holott reggel ½ 8 órától kezdve a városházán hivatalos óra van, ezt a cselekményt kora reggeltől kezdve az egész piac népe tudta, s az emberek valóságos búcsújárást csináltak, mint valami csodahelyre, hogy mi történik a »Koronában«, úgy annyira, hogy utóbb már a rendőrség avatkozott bele a kíváncsiskodók tumultusába, s az oszlatta szét a mind hangosabban elégedetlenkedőket a »Korona« körül.” (MNL CSCSVL ML V.77.a. 11450/1934.) Az ilyen alkalmi kihágások azonban nem rombolták le a róla alkotott képet, általános tevékenysége ellensúlyozta ezeket a botlásokat.
Ugyanakkor a politikai közélet jobbratolódása mind kevésbé adott terepet számára az építőmunkához. Egészsége is megrendült. 1939 nyarán hosszú ideig betegszabadságon volt, tüdőszanatóriumban kezelték. Bár a pontos okot nem ismerjük, minden bizonnyal ezek következtében hozta meg azt a döntést, hogy az újabb választáson már nem jelölti magát, holott többen marasztalták. Ezeken túl lehetett még egy magánéleti szál is, ami befolyásolhatta döntését: 1939 decemberében, közvetlenül lemondásának bejelentését követően, Szegeden házasságot kötött Várady Piroska államvasúti pénztárkezelővel, akivel már egy ideje viszonyt folytatott. Bár az esküvőt igyekeztek titokban tartani, a szegedi és makói sajtó mégis hírt adott róla. Házassága nem bizonyult tartósnak, feleségével hamarosan elváltak. Nikelszky utóda a polgármesteri tisztségben Bécsy Bertalan vármegyei főjegyző lett, aki utóbb dicstelen szerepet játszott a makói zsidóság deportálásában.
Nikelszkyt 1939. december 22-én rendkívüli közgyűlésen búcsúztatta el a makói képviselő-testület. A kormánypárti többség nevében dr. Tamásy András ügyvéd, a Magyar Élet Pártja egyik helyi vezetője, míg az ellenzék részéről a szociáldemokrata Farkas Imre cipész köszönt el tőle. Utóbbi így fogalmazott: „A szervezett munkásság és a szociáldemokrata községi frakció nevében szólalok fel, és búcsúzom dr. Nikelszky Jenő volt polgármester úrtól. Minket egy egész világ választott el tőle és számtalanszor éles, szinte áthidalhatatlan ellentétek tátongtak köztünk, de egyet sohasem tévesztettünk szem elől, nevezetesen azt, hogy Makó város példátlanul szorgalmas, dolgos népét kívántuk szolgálni az ő európai látókörén át és abban mindig egyek voltunk. Ki ne emlékeznék arra, amikor jött hatalmas koncepcióival, városépítési, szépítési, útépítő, fásítási terveivel. Gyors ütemben igyekezett behozni a háború összes mulasztásait. Hiszen egyetlen téglát se tettek le a háború alatt. Szörnyen leromlott pénzügyi viszonyok közt, pénzügyi ellenőrzés ellenére bátran küzdött és folyton bizakodott, kitartóan, szívósan és erélyesen. Ő, az egyébként csupaszív ember, kiben mindig a világháborút járt rokkant katona emberien meleg szívét láttuk. […] Tekintetes Képviselőtestület! Búcsúzom s a nyílt ellenfél őszinteségével mondom meg, hogy a polgármester úr távozását pótolhatatlan veszteségnek tartjuk Makó város dolgozói részéről, amelyet ő hűen szolgált és nagy szeretettel.” (MNL CSCSVL ML, V.71.a. 65. kötet. Makó Város Képviselő-testülete 1939. december 22-i ülésének jegyzőkönyve).
A képviselő-testület ezen az ülésén úgy döntött, hogy a leköszönő polgármestert méltató két beszédet szó szerint megörökíti az ülés jegyzőkönyvében, továbbá abban is döntés született, hogy a város közösségének tiszteletnyilvánításaként utcát neveznek el róla. Az eredeti javaslat szerint a Hold utcát nevezték volna át, de egy módosító indítvány nyomán a Szegedi utca elejétől a Lonovics sugárútig terjedő utcaszakaszt keresztelték át Nikelszky Jenő nevére. Az ötlet egyébként, hogy Nikelszkyről utcát nevezzenek el, nem volt újkeletű. 1937-ben Dombi Mihály városi képviselő nyújtott be javaslatot arra, hogy a Szép utcát róla nevezzék át. Indoklásában arról írt, hogy „Makó városa az ő polgármestersége alatt olyan szép fejlődést és előre haladást mutat, úgy az építkezés, valamint fásítás, parkosítás, s általában a szépészet terén.” (MNL CSCSML ML V.77.a. 12663/1937.). A javaslatot akkor nem tűzték napirendre, nyilván a regnáló polgármester ezt összeférhetetlennek tartotta.
Nem maradt el az állami elismerés sem: Horthy Miklós kormányzó gróf Teleki Pál miniszterelnök felterjesztésére a magyar királyi főtanácsosi címet adományozta számára. Az erről szóló okiratot dr. Fejér Miklós főispán adta át neki, aki e szavakkal méltatta: „A forradalom alatt mint igaz hazafi vállaltad az üldöztetés és kínoztatás sorsát is. A forradalom után pedig minden Istenadta tehetségeddel és erős hittel azon dolgoztál, hogy a várost elsüllyedt állapotából felemeljed. Alkotásaidat mindenki láthatja. Gyönyörűen fásított, egészséges város lett Makó a kezed nyomán s a középületek egész sora hirdeti alkotó munkádat és sok sok ezer szegény ember áldása kíséri megértő szociális munkásságodat. Ki kell még emelnem egyéniséged önzetlen puritánságát, amely távoli vidékekre is példát jelentett arra, hogy nehéz időkben a becsületes, önzetlen magyar tisztviselőnek hogyan kell szolgálatát ellátnia.” (Makói Újság, 1940. június 4., 2.)
Nikelszky lemondását követően gyakorlatilag teljesen visszavonult. Korábbi társadalmi megbízatásairól lemondott, egyedül a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Szövetsége (HONSZ) helyi elnöki tisztét tartotta meg. Azok képviseletét őrizte meg és vállalta továbbra is magára, akiknek sorsát polgármesterként is mindig megkülönböztetett figyelemmel kísérte.
További életútjáról kevés érdemi adattal rendelkezünk. Valamikor – feltételezhetően a szovjet bevonulást megelőzően – elhagyta a várost, s csak 1945 tavasz elején tért vissza Makóra. Míg távol volt, a Teleki utca 3. szám alatti ház felét, amelyben az ő lakása is volt, a Szép utca főtéri összeköttetése miatt elbontották. Csepregi Imre prelátus megemlítette a naplójában, hogy Nikelszky „itt hagyott bútora és ruhái veszedelemben forogtak a ház felének lebontása után (utcanyitás!).” Sőt, Csepregi arról is írt, hogy a rendőrség szemlét tartott a maradék házrészben, ahol megdézsmálták a volt polgármester fehérneműit. (Csepregi Imre: Napló 1. 1944–1946. Makó, 2011: 129.)
Az 1945-ös rendszerváltás után igazoló bizottság elé került, de ügyirata nem maradt meg. Valószínűleg nem érte retorzió. De az új világ, amely akkor épült, már nem az ő közege volt. A következő években még visszavonultabban élt. Csepregi Imre prelátus 1945. április 21-én azt jegyezte fel a naplójában, hogy „meglátogattam dr. Nikelszky Jenő volt polgármestert lakásán, gyenge állapotban van. Egy szobában lakik alkalmazottaival, mert lakásának nagyobb felét utcanyitás miatt lerombolták.” (Uo. 188.) Csepregi később is többször találkozott Nikelszkyvel, akinek rendre elhatalmasodó szívbaja miatti egyre romló állapotáról tudósított. 1947. október 9-én arról írt, hogy „nagyon gyengén van, 47 kgr súlyú, nehezen lélegzik, köhög”. (Csepregi Imre: Napló 2. 1947–1948. Makó, 2012: 156.)
Az évek óta ágyhoz kötött polgármester fiatalon, 61 éves korában halt meg Makón, 1948. május 4-én. Valójában Nikelszkyt nem a szívbaja, hanem tüdőbetegsége vitte el. A halotti anyakönyvi bejegyzése szerint tüdődaganata volt. Csepregi prelátus 1948. május 6-án így emlékezett meg róla a naplójában: „Tegnapelőtt meghalt dr. Nikelszky Jenő volt polgármester, aki évek óta betegeskedett. Sajnálom őt, akinek polgármestersége idején a város megszépült, mindenfelé fásítást és parkot létesített, okos ember volt, nyelveket beszélt, csak az volt a baja, hogy mikor rendőrkapitány volt, nem élt mértékletesen, ez okozta későbbi szívbaját. Temetőnk ravatalozójából temetik. Temetésén megjelentem, búcsúztatta a város részéről Szabó Imre főmérnök és a rokkantak részéről is egy férfiú. Régi tisztelői vették körül ravatalát és kísérték sírjához.” (Uo., 269–270.)
1939-ben, amikor elköszönt hivatalától, volt munkatársai is elbúcsúztatták. Az akkor elhangzott beszéd megmaradt. Érdemes ezt is felidéznünk: „Dr. Nikelszky Jenő távozó polgármester rajongó magyar, városépítő és szépítő, tiszta lelkű, emelkedett szellemű, aranyszívű polgármestere volt ennek a városnak. A szellem és jellem emelkedettsége, az érzelmek nemessége, az igazságszeretet magassága és az emberszeretet mélysége jellemezték hivatali működésében, társadalmi szereplésében és minden egyéni életnyilvánulásában egyaránt. Tehetség, európai műveltség, világlátottság és a gyöngék és elesettek iránt érzett igaz emberbarátságok jellemezték. A kultúra fönsége ihlette meg közéleti, társadalmi és egyéni életét. Mindig az igazságosság, az emelkedettség, a szeretet és a szépségek hitvallója és munkálója maradt. Buzgalom, hozzáértés, rátermettség, felkészültség jellemezték őt hivatali működésében; egész szívével szerette városát, melynek nemcsak hivatali rangsorban, hanem méltán is első polgára volt. A városfejlesztés és szépítés körül végzett érdemeit minden szónál szebben örökítik meg az általa alkotott létesítmények. A város közönségének megbecsülése és ragaszkodása hozzá továbbra is a régi marad, mert ő csak hivatali helyiségéből távozik, de a kartársai és a város közönsége szívében mint a régi érdemekben gazdag, nagy polgármester mindig megmarad.” (MNL CSCSML ML V.77.a. 3782/1940.)
Sajnos nem így lett. A város gyorsan felejtett. Az új világ új emlékezetet teremtett. Az utcaneveket megváltoztatták, a történelmet pedig újraírták. A pártállami hatalmak jellemző sajátossága ez. Mivel Nikelszky a Horthy-korszak egyik emblematikus helyi alakja volt, nem fért bele pozitív előjellel a baloldali retorikába. Személye, tevékenysége azonban a rendszerváltás után sem kapta meg az őt megillető elismertséget. Bár a várostörténeti monográfia külön is foglalkozott vele, méltatva a város fejlesztésében elért érdemeit, a kellő főhajtásra sokáig kellett várnia. 2013-ban, halála 65. évfordulóján megmozdult valami. Helyi lokálpatrióták kezdeményezésére a római katolikus temetőben lévő sírját az önkormányzat rendbe hozatta, május 18-án pedig emléktáblát avattak az egykori hivatala, a régi városháza falán. Az akkori kezdeményezés azonban nem nyert folytatást. Az elmúlt tíz évben Nikelszky személye megint a feledés homályába veszett. Az emléktáblát azóta sem koszorúzta meg senki, a sírt pedig újból elborította a vadul burjánzó borostyán. Egyedül Forgó Géza helytörténész őrizte Nikelszky emlékezetét azzal, hogy a pályakezdéséről írt egy kisebb, de fontos tanulmányt.
Makó tehát mindmáig adósa Nikelszkynek. Adós a helytörténetírás egy alapos biográfiával, amely nem csupán róla szólna, hiszen a személyén keresztül a két világháború közötti Makó szinte teljes mélységében tárulhatna fel. De adós a város azzal is, hogy évente legalább egyszer, egy koszorúval s néhány méltató szóval emlékezzen arra a polgármesterére, aki oly sokat tett azért, hogy Makó ma is álló karakteres épületeivel és rendezett parkjaival olyanná váljon, amilyennek ma is ismerjük.
Marosvári Attila
levéltáros
Képek forráshelye
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nikelszky_Jen%C5%91
Makói József Attila Múzeum, Homonnay-hagyaték
https://i-digi.hu/targyak/dr.-nikelszky-jeno-sirja/107/
https://www.delmagyar.hu/mako-es-kornyeke/2013/05/felavattak-nikelszky-emlektablajat
Új hozzászólás