Jelenlegi hely

Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevele

Szerző: Németh György
2014.03.11.
Leningen-Westerburg Károly 1849. október 6-án hajnalban írta utolsó levelét barátjának. A cellájába közben behallatszott a Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Kiss Ernő életét kioltó lövések hangja. „Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly a helyzetem. Egy óra múlva kiszenvedek.”

A hesseni Ilbenstadtban 1819 április 11-én született Leiningen-Westerburg Károly volt az Aradon kivégzett honvédtábornokok legfiatalabbika. A családi példát követve 16 évesen lépett katonai pályára. Házassága révén 1844-ben került Magyarországra, Sissányi Elizt, egy törökbecsei birtokos lányát vette feleségül. A 31. gyalogezred számfeletti századosaként a szabadságharcot megelőzően két gyermekével és feleségével Pozsonyban élt.

1848 szeptemberében azt a hírt kapták, hogy a szerbek megtámadták Törökbecsét, a települést teljesen feldúlták Leiningenné testvérének férjét pedig, az itt közzétett levél címzettjét, Rohonczy Lipótot megölték. Leiningen Károly Pestre sietett, egyrészt hogy a történtekről pontosabb információt szerezzen, másrészt, hogy továbbutazva szolgálatra jelentkezzen Erdélyben állomásozó ezredénél. Pesten kiderült, hogy hírek tévesnek bizonyultak, a Törökbecsét ért támadást visszaverték és sógora is életben van. Mivel ekkorra az erdélyi cs. kir. csapatok felmondták az engedelmességet a magyar kormánynak, így ottani állását nem foglalhatta el, ezért saját kérésére a bánsági sereghez  irányították.

Magyarul csak egy-két szót tudott, de az ebből adódó kezdeti tartózkodás ellenére katonái tűzbe mentek volna érte. És mentek is: 1849 februárjában, a cibakházi átkelőért folytatott küzdelem során túlzottan merészségének és figyelmetlenségének köszönhetően hirtelen ellenséges katonák gyűrűjében találta magát, akiket megtévesztő egyenruhájuk miatt sajátjainak vélt. A császáriak foglyukkal egy fogadóban barikádozták el magukat, ennek visszavétele során az ekkor már őrnagyi rangban lévő Leiningen katonái közül többen súlyosan megsebesültek, voltak, akik életüket vesztették, de parancsnokukat végül is kiszabadították.

A szolnoki csatát követően alezredessé léptették elő. A tavaszi hadjárattól kezdve végig Görgei alatt szolgált, részt vett az isaszegi, váci, nagysallói, komáromi harcokban és Buda visszavételében. 1849 júniusának végén már hadtestparancsnokként tevékenykedik, majd megkapja a tábornoki kinevezését. Világosnál esett orosz fogságba, innen tíz társával együtt előbb Gyulára – augusztus 23-án itt adták át őket az osztrákoknak – majd Aradra szállították.

R 128 1526 utáni gyűjtemény – Leiningen-Westerburg Károly és felesége – 4. tétel Leiningen tábornok levelei Rohonczy Lipóthoz

A hadbírósági eljárás Karl Ernst törzshadbíró vezettésével augusztus 26-án indult meg Leiningen-Westerburg Károly és társai ügyében és napra pontosan egy hónappal később zárult. Az ítéleteket Haynau Komárom alatt kapta meg, miközben Klapka tábornokkal alkudozott a vár átadásáról. Október 2-án hagyta őket jóvá, futára két nappal később érkezett vissza Aradra. A foglyok a komáromi alkudozások és Ferenc József október 4-i nevenapja okán is reménykedtek ügyük kedvező elbírálásában, de csalódniuk kellett. Az ítéletet október 5-én reggel hét órakor ismertették velük, eszerint Leiningen-Westerburg Károlyt nyolc társával együtt az osztrák hadseregben viselt tiszti rangja és nyugdíja, valamint minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett kötél általi halálra ítélték. 

Az elítéltek mellé az aradi minorita kolostor négy szerzetesét, az óaradi görögkeleti papot, illetve Baló Béni református lelkészt rendelték ki. Evangélikus lelkész hiányában utóbbi végezte Leiningen-Westerburg Károly lelki gondozását és életének utolsó perceiről is ő tudósította később a feleségét.  Az előző napi látogatást követően a lelkészek október 6-án hajnali három óra felé keresték fel ismét a tábornokokat. A legtöbben ébren voltak, már megírták szeretteikhez szóló búcsúleveleiket. Leiningentől előző napi dátummal maradt fenn a testvéréhez, illetve a feleségéhez szóló: „Egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám! …Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondaná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg.”


R 128 1526 utáni gyűjtemény – Leiningen-Westerburg Károly és felesége – 4. tétel Leiningen tábornok levelei Rohonczy Lipóthoz
 
 
Utolsó levele a szintén az aradi várban raboskodó sógorához, Rohonczy Lipóthoz szólt. Levélírás közben hallotta a négy társa életét kioltó lövéseket, ezért sokáig közkeletű volt az a romantikus felfogás, miszerint a búcsúsorok közvetlenül az akasztófa alatt születtek.
 
 „Édes jó Poldi! Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly a helyzetem. Egy óra múlva kiszenvedek. Mostanáig azt reméltem, hogy még egyszer láthatlak, sajnos, nem lehetséges. Élj hát boldogan, drága jó barátom, ha egy haldokló imáját meghallgatják, nemsokára boldogan fogsz időzni családod körében, bár a rám való emlékezés egy kissé el fogja homályosítani egeteket. Megáldalak téged, feleségedet és gyermekeidet, és könyörgök Istenhez, hogy adjon erőt nekem az utolsó órában. Add át minden régi jóbarátomnak utolsó fájdalmas üdvözletemet! … Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban viszontlátjuk egymást.”

A golyó általi halálra ítélt négy vértanút reggel fél hat tájban végezték ki az aradi vár sáncai közt, a többiek menete hat órakor indult a vár melletti réten lévő vesztőhelyhez. A tábornokok közül egyedül Leiningen viselhette vörös, honvédtiszti egyenruháját, a többiek fekete atillában voltak. Mikor hatodikként rá került a sor, szót kért, hogy tisztázhassa magát az őt ért vád alól, miszerint Buda ostrománál osztrák foglyokat lövetett volna agyon.

A bitófák egyszerű, keresztfa nélküli faoszlopok voltak, melyek a szükséges méretet sem érték el, így a magasabb növésű tábornokok kivégzése, mint az övé is meglehetősen nehézkes volt: „A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani.”

Utolsó frissítés:

2016.10.06.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges