175 éve hunyt el saárdi Somssich Pongrácz gróf, alnádor, személynök, Baranya vármegye főispánja

175 ÉVE HUNYT EL SAÁRDI SOMSSICH PONGRÁCZ GRÓF, ALNÁDOR, SZEMÉLYNÖK, BARANYA VÁRMEGYE FŐISPÁNJA

„Önzetlen, igazságos nézetei, ha ismertek lennének, mindkét pártnál […] teljesen kudarcot vallanának. A császár felakasztatná, és a magyarok megvetnék” – írta naplójában gróf Széchenyi István egy somogyi ifjúról, Somssich Pongráczról. Vajon ki volt az az ember, akit kortársai is csak „nagy kiegyensúlyozóként” emlegettek? Írásunkban a 175 éve, 1849. augusztus 29-én elhunyt saárdi Somssich Pongrácz grófra, Baranya vármegye főispánjára emlékezünk.

saárdi Somssich Pongrácz gróf portréja                 A saárdi Somssich család címere

A Somssich család ősei Horvátországból érkeztek, és először Zala vármegyében, majd Somogyban telepedtek meg. A család itteni befolyását jól szemlélteti, hogy Somogyot néha a „Somssichok vármegyéjének” is emlegették. A címert megújító nemeslevelet 1716-ban Somssich Pongrác és fiai nyerték III. Károlytól.

A család saárdi ágának alapítója, Somssich Antal (1689–1779) több éven át volt Somogy vármegye alispánja, Somogysárd mezővárosra pedig Mária Teréziától „saárdi” előnév használatával együtt királyi adománylevelet nyert 1746-ban. Tehetsége mellett házasságai is hozzájárultak a család felemelkedéséhez. Első felesége Zarka Apollónia, második felesége pedig Niczky Borbála, gróf Niczky Kristóf országbíró testvére volt. Gyermekeik az ország meghatározó alakjaivá váltak: Somssich Lázár 1790–1791-ben Zala vármegye követe, később királyi udvarnok és helytartósági tanácsos, ifjabb Antal Somogy vármegye főszolgabírója, János címzetes győri püspök, míg Anna szentgyörgyi Horváth Zsigmond, Békés vármegye főispánjának felesége volt.

Somssich Antal legfiatalabb fia, József (1748–1805) a gazdálkodásban találta meg boldogságát. Ebben minden bizonnyal apja példáját követte, akit Kaposi Zoltán „a család 200 éves magyarországi történetének legnagyobb birtokszerzőjének” nevezett. Somssich József irányítása alatt Sárd központtal kezdett kiépülni a család önálló és virágzó gazdasága.

A birtok felvirágozása mellett családja is gyarapodásnak indult: felesége, Ürményi Mária (1757–1840) a Bécsben, Mária Terézia környezetében nevelkedett úrihölgy (egyben a későbbi országbíró Ürményi József nővére) lett, az esküvőt pedig hamarosan gyermekáldás követte: lányaik után előbb Miklós (1784–1870), majd 1788. május 1-jén Somssich Pongrácz is megszületett.

Somssich József és Ürményi Mária, Somssich Pongrácz szülei

Az ifjú Pongrácz középiskolai tanulmányait Nagykanizsán, majd Pécsett folytatta. 1801-ben, 14 évesen iratkozott be a Pécsi Királyi Jogakadémia első bölcseleti osztályába, végül bölcseleti tanulmányait 1802 és 1803 között Pesten fejezte be. A pesti egyetemen jogi tanulmányokat is folytatott 1804 és 1805 között.

Apjuk 1805-ben elhunyt, ezért megözvegyült édesanyjuk kénytelen volt hazahívni Miklóst, a legidősebb fivért, hogy vegye át a gazdaság irányítását. Pongrác ekkor még nem érte el a nagykorúságot.

Miklós jó érzékkel folytatta apja gazdálkodását. A testvérek végül 1808-ban osztályegyességére léptek, s egymás között felosztották apjuk birtokát. Az egyesség alapján Pongráczé lett a mikei birtok, az ormándhidai zalai puszta, kisebb földterületek Zsipfalván, Csókakőn, Szerászlón, Szentimrén, illetve Szilvásszentmártonban, és megkapta a „kis bajomi helységben, Anyánk által szerzett csákányi rész porció”-t is, melyek összesen 11.719 holdnyi területet tettek ki. 1812-ben felülvizsgálták a szerződést, ekkor Simonfa település felét is Pongrácz kapta. Miklóshoz hasonlóan, apjuk birtokgyarapítását Somssich Pongrácz is folytatta, 1848-ra 14.500 hold állt irányítása alatt.

Somssich Pongrácz arcképe

Somssich Pongrácz a vármegyei közigazgatásban töltötte ifjúkorát, 1807-ben már Baranya vármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé, 1810-ben somogyi alszolgabíróvá nevezték ki. Hivatali teendői mellett azonban nem hanyagolta el birtokait sem, s bátyjához hasonlóan a helyi politikai élet meghatározó szereplőjévé vált. Ahogy a szabadságharc későbbi tábornoka, Perczel Mór írta visszaemlékezéseiben: „A Somssichok neve már 1821-ben, azon időben, melyről szólok épen, szép hitben állott Somogymegyében s szélesebb körökben is. Somssich Miklós s fivére Pongrácz nemcsak dús földbirtokosok s kitűnő mezei gazdák, de jeles szónokok s szabadelvű hazafiak is voltak. Pongrácz Somogymegyének sok éveken át nagyérdemű első alispánja s 1825-1827-ben híres országgyűlési követe, egyik vezérszónoka volt az ellenzéknek […]”

Karrierje mellett magánélete is fordulóponthoz ért, amikor Zichy Julianna grófnőt (1791–1849), gróf Zichy József királyi tanácsos és a baranyai származású Bésán Franciska lányát oltár elé vezette. Házasságukból négy gyermek született.

Somssich származása, illetve családi kötelékei révén szoros kapcsolatot ápolt a kor nagyjaival, köztük a „legnagyobb magyarral” gróf Széchenyi Istvánnal is. A gróf naplójának tanúsága szerint 1823. május 10-én, mikor Somssich nála járt, a következőket mondta: „Mindannyiunknak németté kellene válnunk: ez mindegy, csak szabadok legyünk. – Habeas Corpus^[1] a legszélesebb értelemben – és ha az igazgatásban lenne szavunk, stb., stb.” Széchenyi így folytatja jellemzését: „Somsich nagyon tetszett nekem — nemeslelkű embernek tűnik. A dolgok azonban úgy állnak a világban, hogy önzetlen, igazságos nézetei, ha ismertek lennének, mindkét pártnál […] teljesen kudarcot vallanának. A császár felakasztatná, és a magyarok megvetnék; hiszen hogyan is tűrhetne el az első egy társuralkodót – és hogyan lenne lehetséges, hogy Magyarország németté váljon?”

Gróf Széchenyi István naplóbejegyzése Somssich Pongrácz jellemzéséről

Hogy igaza volt-e Széchenyinek a nézetek „kitudódásának” következményeiről, nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy Somssich Pongrácz karrierje és népszerűsége töretlenül ívelt felfelé: 1824-ben Somogy vármegye első alispánjává, egyben országgyűlési követévé választották, ugyanebben az évben Csongrád vármegye táblabírójává nevezték ki. Országgyűlési működésével a kor nagy reformerei szimpátiáját is elnyerte: Kölcsey Ferenc szerint „Hazafiságáról, mély hatású értelméről 1825-ben, mint Somogy akkori követet dicsérteték”. Tagja lett a Magyar Tudós Társaságnak (MTA), s jó viszonyba került József főherceg-nádorral is. Úgy látszik, személyisége és erényei mellett udvari kapcsolatait is jól kamatoztatta, 1830-ban ugyanis alnádorrá nevezték ki, 1832-től pedig Pest-Pilis-Solt vármegye főispáni helytartója volt. 1833-ban elnyerte a személynöki tisztséget, ezzel az országgyűlés alsó táblájának elnöke lett.

A gyors felemelkedésnek azonban ára volt: már kortársai is arról beszéltek, hogy elveit elárulva „a bécsi kormányzat oldalára állt”. Népszerűségét tovább rontotta, hogy gyakran elnökölt a Kossuth Lajos és társai ellen rendezett hűtlenségi perben. Az 1832–1836. évi pozsonyi országgyűlésen már az udvar érdekeit próbálta érvényesíteni, ezért kortársai a „nagy kiegyensúlyozónak” nevezték. Bécs elismerését minden bizonnyal elnyerte, s ennek köszönhette karrierje újabb nagy állomását: 1835. július 6-án kinevezték Baranya vármegye főispánjává, melyet Pécsett szeptember 15-én hirdettek ki.

A hivatalos főispáni beiktatásra 1836. június 6-án került sor hatalmas pompával. Már a vármegyehatáron egy „diadalkapu” fogadta az új főispánt, Pécs városa pedig az utcák és épületek kivilágításával, valamint üdvözlő feliratokkal adott hangot örömének: a vármegyeházára „A kit óhajta szivünk, ugyan azt meg is adta Királyunk”, míg a főtéren álló Czindery-ház homlokzatára „Somssich Pongrátz Somogynak disze éljen, - Boldog Baranya örülj mert bölcs Somssich vezérel.” feliratokat helyezték el. A háromnapos ünnepség az egész dél-dunántúli régiót mozgásba hozta, Pécsre értekezett szinte a teljes somogyi tisztikar (34 fő), de Tolna, Bács, Verőce, illetve Pest vármegyék is képviseltették magukat a jeles eseményen.

Baranya főispánjaként kivívta a helyi nemesség elismerését. Elődjeivel ellentétben rendszeresen és időben megtartotta a tisztújításokat, a vármegyei közgyűléseken gyakran személyesen elnökölt. A kiterjedt házassági kapcsolatok révén több hivatalnokkal is rokonságban állt, néhányukkal szinte baráti kapcsolatba került.

Bár karrierje töretlenül ívelt felfelé (1839-ben elnyerte a Szent István rend középkeresztjét, később a Birodalmi Államtanács állandó tanácsosává nevezték ki, 1841-ben pedig császári-királyi kamarás és udvari belső titkos tanácsos lett), magánéletében egymást követték a tragédiák: 1838-ban eltemette Béla fiát, majd 1840-ben édesanyját is elveszítette.

Somssich Pongrácz anyjának, Ürményi Máriának (1757–1840) gyászjelentése

1845-ig, azaz 10 éven keresztült állt Baranya élén, amikor is V. Ferdinánd király Majláth Györgyöt nevezete ki Baranya vármegye főispáni helytartójává, vagyis (címe megtartása mellett) gyakorlatilag felmentette Somssichot a vármegye irányításának terhe alól. Megjegyzendő, hogy elfoglaltságai mellett egyre kevesebb ideje jutott a vármegye ügyeire. 1845. május 3-án fiaival együtt grófi rangra emelték. Végleg csupán 1847-ben köszönt le baranyai főispáni címéről, melyet az uralkodó november 4-i leiratában tudatott a vármegyével, ezután a helyi tisztviselők szívélyesen elbúcsúztatták.

Felmentése azonban közel sem jelentette azt, hogy eltávolodott volna a politikától, immáron Bécsben, államtanácsosként folytatta munkáját: 1848. április 10-én ő volt az egyetlen, aki a Birodalmi Államtanácsban támogatta az áprilisi törvények elfogadását, melyeket V. Ferdinánd király másnap szentesített, s amely elhozta a polgári Magyarország születését. A szabadságharc kitörése azonban (Széchenyihez hasonlóan) rendkívül érzékenyen érintette, ekkor elfordult az országos politikától, s családjával visszavonult mikei birtokára.

Tragikus módon halálát, talán mondhatjuk így, saját embersége okozta. Már véget értek a szabadságharc küzdelmei, mikor 1849 augusztusában a család befogadott egy menekülő honvédet, a személyzet azonban túl későn ismerte fel, hogy a katona kolerával fertőzött. A betegségben elsőként (augusztus 23-án) felesége, Zichy Julianna grófnő, másnap lányuk, Janka is elhunyt. Maga Somssich Pongrácz augusztus 29-én esett áldozatul a fertőzésnek, s vele a reformkori Magyarország, egyben Somogy és Baranya vármegye egyik legkiemelkedőbb alakja távozott az élők sorából.

A mikei Somssich kápolna lebontás előtti állapotban
A fénykép Pető Balázs Lajos, mikei lakos és történész szíves közlése

Pintér Tamás segédlevéltáros

Források

HU-MNL-BaVL-IV.1.a. Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Vármegyei Levéltára, Baranya Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai (1695-1869), a. Közgyűlési jegyzőkönyvek (1698-1847)

HU-MNL-SVL-IV.1.b. Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Vármegyei Levéltára, Somogy Vármegye Nemesi Közgyűlése és Albizottsága iratai (1454-1848), b. Köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvek (Protocollum genaralium et particularium congregationum) (1658-1848)

Sajtó

Perczel Mór emlékirataiból. Vasárnapi Ujság, 1868. január 12. 15. évf. 2. sz. 15.

Szakirodalom

Gőzsy Zoltán - Gőzsy Gáborné: A somogyi levéltár üvegablakai. Nemesi címerek a Somogy Megyei Levéltár üvegablakain. Kaposvár, 2000.

Gróf Széchenyi István naplói 2. 1820-1825 - Magyarország újabbkori történetének forrásai. Szerk.: Viszota Gyula. Budapest, 1926. 365.

Kaposi Zoltán: Egy középbirtokosi família 100 éve Somogy vármegyében. (A Somssich-család felemelkedése.) In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 33. Szerk. Szántó László. Kaposvár, 2002. 59–87.

Nagy Imre Gábor: Baranya vármegye főispánjai, 1688-1950. Baranyai történelmi közlemények: a Baranya Megyei Levéltár évkönyve 22. (2007) 2. sz. 79–160.

Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja 1825-1848. 1. Budapest, 2011. 665.

Ódor Imre: Egy főispáni beiktatás „koreográfiája” a reformkori Baranyában. In: Nagy Imre Gábor (szerk.): Baranyai Történelmi Közlemények 2. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 2006-2007. Pécs, 2007. 243–264.

Polgár Tamás: Somogyi diákok a Győri Királyi Jogakadémián 1800-1848 között. In: Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 32. Szerk. Récsei Balázs. Kaposvár, 2001. 121–137.

Somogy vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. 17. kötet. Szerk. Csánki Dezső. Budapest, 1914.

Véssey Lajosné Somssich Agath: Somssich Pál élete és működése. Budapest, 1944.