Veszprém megye kincsestára 19. – Dipólia népfrontja. (Párt)Állam és hazafiság diákszemmel 1984-ben

Barta Tamás levéltáros
2021.07.01.
1984 áprilisában egy érdekes tanulmányi versenynek adott otthont a Veszprémi Vár. A téma az állampolgári ismeretek voltak, a verseny címe is ez volt: Hazám állampolgára vagyok. Nem kizárólag jogi adatok felmondásán alapult, hanem széles teret engedett a résztvevők kreativitásának és humorának is. Az akkori idők szellemében persze az államszocializmust és az egypártrendszert tüntette fel az ország természetes állapotának, ugyanakkor mintha már megjelent volna benne a finom rendszerkritika korlátozott lehetősége is. Az esemény Levéltárunkban (a Hazafias Népfront Megyei Bizottságának anyagában) található dokumentumai egy történeti korszak szellemiségének érdekes nyomai.

 
A verseny egyik fő szervezője a Hazafias Népfront volt, így elöljáróban érdemes beszélni erről a különös, sokarcú szervezetről is, amely a magyar történelem egy szakaszában fontos szerepet játszott az ország életében. A népfront-politika eredetileg a két világháború között különböző pártok összefogását jelentette a demokrácia védelmében minden diktatórikus fasiszta törekvés ellen, illetve bizonyos társadalmi reformok támogatására. Ezekben az összefogásokban részt vettek a kommunista pártok is, amelyek az 1930-as évek második felétől egyre inkább igyekeztek átvenni az ilyen szervezetekben a vezető szerepet. (A Kommunista Internacionálé 1935-ös kongresszusán hivatalosan követendő irányvonalként hirdették meg a népfront-politikát, azaz a „polgári” pártokkal való szövetséget minden ország kommunista pártja számára.) Erre jó alkalmat teremtett részvételük a II. világháború alatti ellenállási mozgalmakban és a Szovjetunió nem is mindig titkolt támogatása az azt követő években. Így a sztálinista fordulatok után a Keleti Blokk országaiban a népfrontok egyre inkább a kommunista uralom eszközeivé váltak; főképpen arra szolgáltak, hogy minden más pártot a kommunista vezetőség irányításának és ellenőrzésének rendeljenek alá, miközben kifelé azt a látszatot keltették, hogy az ország élén álló vezető Pártot a társadalom minden rétege támogatja. A folyamat Magyarországon is lejátszódott, a népfront mindegyik formája megjelent az ország XX. századi történetének egy-egy szakaszában. (A Magyar Front volt a II. világháború alatt a német megszállók elleni harcra szövetkezett politikai szervek gyűjtőhelye, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) a háború utáni újjáépítésre összefogott pártok egyeztető fóruma, a Magyar Függetlenségi Népfront (MFNF) viszont 1949-ben már a teljes kommunista hatalomátvétel eszköze lett, és minden más párt felszámolásához is hozzájárult.)
 
A Hazafias Népfrontot a reformkommunista miniszterelnök, Nagy Imre alapította 1954-ben. Ekkor a Függetlenségi Népfront már nem működött, illetve merőben formálissá vált. Nagy Imre kimondott célja az volt, hogy a Sztálin halála utáni fellazuló diktatúrában ismét helyet biztosítson a Magyar Dolgozók Pártján (az állampárton, azaz a Kommunista Párt utódpártján) kívül más szervezeteknek is a közéletben való részvételre. Ezen elsősorban a szakmai és „civil” szervezeteket értette, de arra is hajlandó lett volna, hogy a Népfront keretében esetleg a régi pártok is újjászerveződhessenek, ha elismerik a MDP vezető szerepét. Ez utóbbi tervet a többi kommunista vezető merev ellenállással fogadta, így végül nem valósult meg. (Egyébként is megfigyelhető, hogy a Hazafias Népfront megalapítása kapcsán Nagy Imre mindig egyenrangú felek együttműködéséről beszélt, míg mások inkább a kommunisták „nevelő szerepéről” a társadalom más részei felé, ami elég beszédes volt abból a szempontból, hogy milyen szerepet szánnak ennek az új „társadalmi összefogásnak”.) 1956-ban viszont a Népfront fórumai sok helyen (így például Veszprémben is) a pártállami rendszerrel szembeni elégedetlenség legális kimondásának terei, így a forradalom egyfajta eszmei előkészítői is voltak.
Annak ellenére, hogy a forradalom leverése után a Nagy Imre ellen folytatott koncepciós perben az egyik vád „a Párt szerepének gyengítése” volt, a Kádár-rezsim mégsem döntött úgy, hogy végleg leszámol a bűnbaknak és lázadónak kikiáltott miniszterelnök által létrehozott társadalmi szervezettel is. A Hazafias Népfrontnak még csak a nevét sem változtatták meg, hogy így határolják el a Nagy Imre-féle szervezettől. (Sőt korábban, amíg a megtorlás meg nem kezdődött, a Kádár János körül csoportosuló egyes pártvezetők még azt a lehetőséget sem zárták ki, hogy a Népfront keretén belül mégiscsak engedélyezni fogják olyan pártok továbbélését, amelyek 1949-ben voltak kénytelenek beszüntetni működésüket, de 1956-ban, a forradalom alatt újjászerveződtek. Végül ezt az ötletet már a forradalmárok felé tett túlzott engedménynek vélték, és ismét elvetették.)
 
Így aztán a Hazafias Népfront fontos eleme maradt a rendszernek később is, egészen 1989-ig. Továbbra is társadalmi ernyőszervezetként működött, vagyis nem egyes egyének, hanem szervezetek voltak a tagjai. Ezek közül a szervezetek közül csak egy volt az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP), de minden lehetséges fórumon hangsúlyozták, hogy a Népfront elismeri a Párt vezető szerepét, és politikájának érvényre juttatását segíti. (Szó sem volt tehát egyenlő felek egyeztető fórumáról.) Az országgyűlési választásokon hivatalosan a Hazafias Népfront jelölte a képviselőket (szigorúan a pártvezetéssel egyeztetve), így politikai szempontból leginkább az volt a szerepe, hogy a törvényhozásban mindig legyenek pártonkívüli, de sohase legyenek kifejezetten ellenzéki közszereplők.
Emellett a pártállami rendszer igyekezett egyfajta népfront-legendáriummal alátámasztani saját uralmát, azt a (hamis) képet sugallva, hogy a Magyarországon működött összes népfront (a Magyar Fronttól a Hazafias Népfrontig) tulajdonképpen egy és ugyanazon szervezet, amelynek élén mindig is a kommunisták álltak. Természetesen a Kádár-kor történetírói emellett igyekeztek kerülni Nagy Imre nevének, illetve legalábbis kezdeményező szerepének megemlítését az 1954-es népfront-(„újjá”)szervezés kapcsán.
 
Hasonló népfront-rendszer működött egyébként ebben a korban a Keleti Blokk összes országában, azzal a különbséggel, hogy a legtöbb helyen a pártok működését is engedélyezték az ilyen népfrontok keretein belül. (Persze ezek minden esetben csak afféle formális, valódi szereppel nem rendelkező szervezetek voltak a „társadalmat vezető” „legnagyobb testvér” mellett. A parlamenti helyeket pedig más országokban is lényegében előre osztották el, úgy, hogy mindig az adott ország kommunista pártjának legyen többsége.) A mai napig ugyanígy működik a politikai élet olyan pártállami rendszerű országokban, mint Kína vagy Észak-Korea, amelyekben a kommunisták vezető szerepének hangsúlyozása mellett formálisan szintén többpártrendszer van.
 
Mindezeken túl a Hazafias Népfrontnak elsősorban kulturális szerepe volt. A kultúra (és a tudomány) területén már valóban nagyobb szót kaphattak pártonkívüliek is (anélkül, hogy megalázó módon állandóan a Párt vezető szerepét kellett volna ismételgetniük) a Népfront olyan tagszervezeteiben, mint az Írószövetség, a Magyar Újságírók Szövetsége, vagy a Honismereti Szövetség, valamint olyan területeken, mint a környezetvédelem és a szociológia.
 
A Hazafias Népfront egyik fontos célkitűzése volt „az állampolgári tudatosságra való nevelés” is. Ennek eszköze volt az Államigazgatási Főiskolával és a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel közösen szervezett Hazám állampolgára vagyok tanulmányi vetélkedő is. A verseny értékelésénél a Népfront egyik képviselője ezt így fogalmazta meg: „A feladat tehát az, hogy a napjainkban felnövekvő új nemzedék tisztában legyen az állami szervek felépítésével, működésével, ismerje jogait, kötelezettségeit, kapja meg az állampolgárrá váláshoz szükséges ismeretanyagot és emóciókat.” Hozzátette: az állampolgári ismeretek meglehetősen elhanyagolt területe az oktatásnak (bár része a tantervnek), így egy ilyen esemény jó alkalom, hogy ennek fontosságára felhívja a figyelmet.
 
A Hazám állampolgára vagyok című vetélkedőt ebben a játékos formájában (egy fiktív állam kialakításával) első alkalommal 1983-ban rendezték meg Siklós patinás (és A Tenkes kapitányából bizonyára sok résztvevőnek kellemesen ismerős) várában. 1984. április 6-8-a között aztán a Veszprémi Vár lett az új helyszín, ahol az ideérkező (döntőbe jutott) középiskolai csapatok igyekeztek megszerezni Dipólia (ez valószínűleg a diák+polgár, vagy a diák+politika szavakból alkotott név) kormányának címét.
A gyakorlatban azonban Dipóliának a végén három kormánya is lett, a versenyt ugyanis három kategóriában hirdették meg: a gimnáziumok, a szakközépiskolák és a szakmunkásképzők kategóriájában. Mindegyik kategóriában az első hat helyezettet díjazták. Az első helyezettek jutalma külföldi üdülés volt Kelet-Németországban (az NDK-ban), a második és a harmadik csapaté különböző értékű belföldi utazási csekkek, a negyediké balatoni üdülés, az ötödiké és a hatodiké szintén utazási és vásárlási utalványok.
 

 
A feladatok elsősorban az egyes hatalmi ágak működéséhez kapcsolódtak, és a megoldásokat többek között a jog és a közigazgatás szakemberei értékelték szakszerűség szempontjából is, de azért feltehetően helyet hagyva a kreatív ötletek érvényesülésének is.
A feladatokról és a verseny állásáról pedig a résztvevők többek között Dipólia hivatalos lapjából, a Di-Pol Magazinból értesülhettek (ezt feltehetően a korábbi év győztes csapata készítette, vagy a KISz diák-aktivistái).
 

 
Az első feladat Dipólia szimbólumainak, címerének, zászlójának és himnuszának megalkotása volt. A győztes pályaműveket természetesen szintén közzétette a Di-Pol Magazin.
 

 
Minden csapat kézhez kapta ezenkívül a diákköztársaság alkotmánykezdeményének egy példányát.
 

 
A feladat volt ezt az alkotmányt kiegészíteni különböző pontokkal, majd ezeket felterjeszteni a valós hivatásos jogászokból álló Alkotmányjogi Bizottságnak.
 

 
Hasonló módon lehetett részletes jogszabálytervezeteket készíteni, amelyekért aztán lobbizni is kellett az államigazgatásban fontos szerepet játszó szervezeteknél.
 

 
(Hogy ezen szervezetek képviselőinek szerepét valóban az adott szervezetek tisztségviselői játszották-e, az nem derül ki a dokumentumokból.)
Minden csapatnak el kellett készítenie a saját kormányprogramját is, amelyeket a zsűri szintén értékelt. Pluszpont járt azért, ha a programot röviden, röpcédulákon is igyekeztek népszerűsíteni a versenyzők.
 

 
Része volt még a versenynek egy bírósági tárgyalás megfigyelése is. A tárgyalások ténylegesen a Veszprémi Bíróság tárgyalótermeiben zajlottak le, valós jogászok részvételével, persze fiktív ügyekkel. A versenyzők feladata az volt, hogy észrevegyék a bíró, az ügyész és az ügyvédek által (szándékosan) ejtett hibákat.
 

 
Érdekes feladat volt egy sajtótájékoztatón való részvétel, ahol az addig megszerzett pontok arányában tehettek fel a csapatok kérdéseket Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfront főtitkárának és a KISz képviseletében érkezett Szekeres Imrének. (A leírásban még Varga Sabján László szerepelt, ő azonban végül is nem tudott eljönni.)
 

 
A kérdéseket maguk a kérdezettek pontozták utólag (ami némileg visszatetszőnek tűnhet), ez azonban nem tartotta vissza a középiskolásokat attól, hogy megragadják az alkalmat, és a saját valós mindennapi problémáikról tegyenek fel kritikus és fogós kérdéseket a „nagyhatalmú” személyiségeknek. A versenynek ezt a részletét (és a versenyzők érett hozzáállását) a Veszprém Megyei Napló is kiemelte másnapi tudósításában.
 

 
(Ugyanez a kritikusság volt a jellemző egyébként az elnöki programoknál is.)
 

 
A sajtótájékoztatóról természetesen tudósítást is kellett írni mindegyik csapatnak, illetve a megszerzett pontok arányában műsoridőt vásárolhattak Dipólia Rádiójában, és ebben is előadhatták tapasztalataikat és ötleteiket.
Az egyik legérdekesebb koncepciójú feladat azonban az volt, amely a rendszerellenzék kezelését igyekezett megtanítani a versenybe érkező diákoknak.
 

 
Az ellenzéki fórum persze nem titkoltan a Szabad Európa Rádió paródiája volt, a cél pedig nyilvánvalóan a rendszer eszmei-ideológiai védelmének betanítása („indoktrinációja”), bizonyos értelemben az „ellenség” és a „saját tábor” kijelölése az ifjú állampolgár számára. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy mindezt már nem az ellenfél ignorálásán, cenzúrázásán keresztül akarták elérni, hanem a vitakultúra és a kritikai érzék bizonyos fejlesztésével (még ha ez szigorúan ellenőrzött és keretek közé szorított kritikai érzék is volt). A Di-Pol Magazinban megjelent tudósítás alapján azonban láthatjuk, hogy az ilyen beszélgetésekben megint szóba kerülhettek olyan kényes kérdések is, amelyeket a Párt vezető politikusai a mindennapokban inkább kerülni igyekeztek. Például az is, hogy miért nincs Magyarországon is legalább formális többpártrendszer, ha ugyanezt más államszocialista rendszerekben (pl. Csehszlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában, Kelet-Németországban) az ottani népfrontok keretében engedélyezték. És még az 1956-os eseményeket is szóba lehetett hozni.
 

 
Mindez már az 1980-as évek szabadabbá váló légkörének eredménye lehetett.
 
A verseny első helyezettje gimnáziumi kategóriában a Budapesti Piarista Gimnázium csapata lett. (Bizonyára sokan voltak, akik egy fricskának érezhették a nyíltan ateista pártállam felé, hogy egy ilyen vetélkedőben egy egyházi iskola csapata bizonyult a legjobbnak.) A szakközépiskolai kormány címet a debreceni Erdey Grúz Tibor Szakközépiskola, míg a szamunkásképzői kormányét egy Veszprém megyei csapat, az ajkai 301. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet diákjai vehették át.
 

 
A zsűri ezeken kívül számos különdíjat is kiosztott.
 

 
Eddig nem találtam nyomát annak, hogy a Hazám állampolgára vagyok vetélkedőt a következő években is megrendezték-e, és ha igen, még hányszor és hol került sor rá. Mindenesetre a Di-Pol Magazin fellelhető példányai, illetve a verseny előkészítésével és értékelésével kapcsolatos iratok érdekes dokumentumai egy lassanként liberalizálódó pártállami rendszer utolsó korszakának. Ezeket olvasva talán azon is elgondolkozhatunk, hogy saját korunkban hogyan tehetjük hatékonyabbá az állampolgári jogok, a tudatos társadalmi részvétel oktatását, kritikus gondolkodásunk és vitakultúránk fejlesztését.
 
 
 
Levéltári források
 
MNL VeML X.451. A Hazafias Népfront Veszprém Megyei Bizottságának iratai. II.45. „Hazám állampolgára vagyok” vetélkedő-DIPOLIA (Az állampolgári és jogi ismeretek oktatásának helyzete)
 
Veszprém Megyei Napló 1984. április 8. (4. o.)
 
Irodalomjegyzék
 
A Hazafias Népfront működési szabályzata. In: A Magyar Népfront története. Dokumentumok 1935-1975. II. kötet. Szerk.: Szabó Bálint. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 200-207. o.
 
A Magyar Népfront története. Dokumentumok 1935-1976. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977.
 
A többpártrendszer segíti a népi demokrácia megszilárdítását. A Zsenmin Zsipao cikke. In: Népszabadság 1956. nov. 23. (5. o.)
 
BENCSIK Péter: A Rákosi-rendszer állama.
 
 
DIMITROV, Georgi: A fasizmus előretörése és a Kommunista Internacionálé feladatai a munkásosztály egységéért a fasizmus ellen folytatott harcban. In: Uő: Az antifasiszta harc stratégiájáról. Ford.: Márkus Pál, Tihanyi József, Zalai Edvin. Szerk.: Harsányi Iván, Székely Gábor. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 42-127. o.
 
FREIER, Olaf: Die Transformation der DDR-Blockparteien wahrend und nach der politischen Wende. http://www.paper.olaf-freier.de/blockpt.htm
 
HORVÁTH László – JUHÁSZ Róbert: Mit kell tudni a Hazafias Népfrontról? Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985.
 
KÁLLAI Gyula: A magyar népfront négy évtizedéről. Magvető Kiadó, Budapest, 1977.
 
MÉRAY Tibor: Nagy Imre élete és halála. Bibliotéka Kiadó, Budapest, 1989.
 
NAGY Imre: A mai zászlóbontással a Hazafias Népfront elindul, hogy betöltse nagyszerű elhivatottságát, a nemzeti egység megteremtését. In: A Nagy Imre-vonal. Dokumentumválogatás. Szerk.: Dér Ferenc és Kovács Lajos Péter. Reform Rt., Budapest, 1989. 283-292. o.
 
PAPP István: Fehér Lajos. Egy népi kommunista politikus pályaképe. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Kronosz Kiadó, Budapest-Pécs, 2017.
 
RAINER M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz II. kötet 1953-1958. 1956-os Intézet, Budapest, 1999.
 
STANDEISKY Éva: Veszprém megye. In: A vidék forradalma 1956. II. kötet. Szerk.: Szakolczai Attila. 1956-os Intézet, Budapest, 2006. 397-436. o.
 
TERTITSKIY, Fyodor: Being a Minor Party in the North. https://www.nknews.org/2014/11/being-a-minor-party-in-the-north/
 
VALUCH Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
 
 
 
 

Utolsó frissítés:

2021.08.03.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges