kormány és a vármegyék közötti megegyezést hosszas munka előzte meg. 1867. március 2-án került a képviselőház elé a „köztörvényhatóságok visszaállításáról” szóló minisztériumi javaslat, amely kilátásba helyezte a megyék helyzetének rendezését. Mivel az 1848. évi XVI. tc. nem adott lehetőséget a megyei bizottmányok újjászervezéséhez, sőt még az időközben meghalt vagy lemondott tisztviselők helyébe sem engedett újakat állítani, az 1848. évi XVII. tc. pedig kizárta az általános tisztújítást, ezért a minisztérium engedélyt kért, hogy visszaállíthassák az 1861-ben felállított megyei bizottmányokat, és ráruházhassák az 1848. évi XVI. tc.-ben foglaltakat. A minisztérium arra is javaslatot tett, hogy az 1861-es bizottmányok főispáni kijelölés mellett teljes tisztújítást tarthassanak. A képviselőház végül elfogadta a javaslatot.[1] A kormány azonban hamar összetűzésbe került néhány vármegyével, amelyek régi jogaikat továbbra is érvényesíteni akarták. Pest-Pilis-Solt vármegye disputája[2] a kormánnyal feliratok sorozatát indította el a többi vármegye részéről, melyekben a törvényhatóságok szervezetének kialakításával, a reformjavaslatokkal álltak elő. Minden felterjesztő vármegye egy pontban megegyező véleményen volt: ragaszkodtak a vármegyei rendszer megtartásához. A Vas vármegyéből felterjesztett javaslat azt taglalta, hogy „lehetne alkotmányunk ezeréves védbástyáinak önkormányzati jogait fenntartani”.[3] Minden vármegyei reformjavaslat egyértelműnek tartotta a kormány megyék feletti ellenőrzési jogát, viszont a kormányrendeletek végrehajtásáról más és más elképzelések születettek. Vas megye a megalkotandó új megyetörvényben mindenképpen rögzíteni kívánta, hogy a „kormánynak az ország alkotmányát és nemzeti létét veszélyeztető rendeleteit, melyek az országos adó behajtását és az újoncállítást országgyűlési határozat nélkül, vagy annak mellőzésével tennék a helyhatóság kötelességévé” azt a törvényhatóságok nem lennének kötelesek végrehajtani. Az ilyen rendeletet kibocsátó kormányt és az azt végrehajtó tisztviselőket a vasiak az 1504. évi I. tc. értelmében hitszegéssel és becsületsértéssel vádolták volna.[4] A választójog kérdésében is nyilatkozott Vas megye. Különbséget tett aktív és passzív választójog között. A helyi szavazati jogot egyértelműen az 1848. évi V. tc. szellemében kívánták meghatározni, de azzal ellentétesen már a kiváltságokon alapuló szavazati jogot elképzelhetetlennek tartották.[5] A leendő törvényhatósági bizottság tagjait illetően Vas megye – Nógráddal, Sárossal és Zemplénnel együtt – a teljes jogú tagok közé sorolta a választott megyei tisztviselőket. A bizottsági tagok megválasztását illetően Vas vármegye közössége járásonként és a népesség arányában kilenc évre javasolta. Tervezetükbe belefoglalták, hogy a képviselők harmada minden harmadik évben lemondana és csak a következő választás alkalmával nyerhetne ismételten mandátumot.[6] A közigazgatási határkört illetően Vas megye elképzeléseiben az szerepelt, hogy a megyék a szentesített törvényekkel ellentétes helyi statútumokat ne alkothassanak, és azokat végre hajthassák működési területükön. A közigazgatási jog keretein belül képzelték el a tisztviselők szabad megválasztását és azok felelősségre vonásának lehetőségét. A helyi önkormányzatok hatáskörébe kívánta vonni azok szükségleteinek megállapítását, valamint a háziadó kivetését és beszedését. Fenntartani kívánta a megyéknek azt a jogát, hogy saját tisztviselőik által hajthassák végre a kormány rendeleteit. A katonai beszállásolás, élelmezés kérdésében szintén saját hatáskörben kívánták az intézkedés jogát, csak úgy, mint a közbiztonság megszervezését illetően.[7] Mint látható lesz néhány vármegyei javaslat visszaköszön majd a készülő új törvényben.
    Az országgyűlést Ferenc József 1869. április 20-ára hívta össze, és trónbeszédében a legfontosabb kérdésnek a törvényhatóságok rendezésének ügyét tekintette, így a Deák-pártnak igyekeznie kellett, hogy a törvényjavaslatot összeállítsa.[8]

[1] STIPTA István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Osiris Kiadó, Bp., 1995. 126. p.
[2] Részleteiben lásd STIPTA: i. m. 127-128. p.
[3] Uő: i. m. 129. p.
[4] Uő: i. m. 132. p.
[5] Uő: i. m. 134. p.
[6] Uő: i. m. 136-137. p.
[7] Uő: i. m. 138. p.
[8] Uő: i. m. 143. p.

2. Az 1870. évi XLII. törvénycikk

A tervezetet a belügyminiszter 1870. április 28-án terjesztette a képviselőház elé, amely a végleges szöveget július 26-án fogadta el. A törvényjavaslat ezt követően a főrendiház elé került, amely módosítás nélkül július 31-én visszaküldte a képviselőháznak. A király másnap már alá is írta a törvényt, amelyet augusztus 2-án a képviselőház, augusztus 3-án pedig a főrendiház hirdetett ki 1870. évi XLII. tc-ként.[9]
    A törvény a vármegyéken kívül a törvényhatóságok közé sorolta többek között a székely székeket, a Jász-Kun, Hajdú és nagykikindai kerületet, Kővár-, Fogaras és Naszód vidékét, a szepesi tizenhat város kerületét és a szabad királyi városokat. A törvény rendelkezett a törvényhatóságok hatásköréről, a törvényhatósági bizottságról és annak közgyűléséről, a főispánról, a törvényhatóságok tisztviselőiről, választásukról és a bizottsági tagok anyagi felelősségéről.
    A törvényhatóság saját belügyeiben önállóan intézkedhetett, a törvénnyel nem ellenkező határozatokat és szabályrendeleteket alkothatott, azokat saját közegei által hajthatta végre, a tisztviselőit önállóan választhatta, az önkormányzat és a közigazgatás költségeit megállapíthatta, annak fedezetéről gondoskodott és a kormánnyal közvetlenül érintkezhetett. A felállítandó megyei árvaszékek által saját területükön az árva- és gyámügyeket ellátták. A törvényhatóság egyetemét a törvényhatósági bizottság képviselte. Ez volt a legfontosabb döntéshozó testület. Tagjainak fele választás, másik fele az adott közigazgatási terület legtöbb állami adóját fizető személyei (virilisek) közül kerültek ki. A bizottság tagjainak számát úgy állapították meg, hogy minden ötszáz lakos után számítottak egy tagot. Ez a szám százhúsznál kevesebb és hatszáznál több nem lehetett. A választás útján bekerülő tagokat a törvényhatóság területén kialakított választókerületekben bonyolították le. A tagokat háromévente hat évre választották. Három év elteltével a fele részét sorshúzás útján kiléptették a bizottságból. A következő három év után azok léptek ki, akik a hat évet már letöltötték. Választójoggal rendelkezett mindaz, akinek országgyűlési képviselő választáshoz is volt joga. A törvényhatósági bizottságnak nem lehetett tagja az, aki írni-olvasni nem tudott, a törvényhatóság területén kevesebb mint két éve lakott, vagy oda adót fizetett, a törvényhatóság közjavait bérelte vagy más számadási viszonyban állt vele. A törvény rendelkezett a törvényhatósági bizottság közgyűléséről is. Annak elnöke a főipán volt, akadályoztatása esetén –a vármegyékben- az alispán. Minden tavaszi ülésen a múlt évi zárszámadást kellett ellenőrizni, minden őszin pedig a jövő évi költségvetést meghatározni. A közgyűlés hatáskörébe tartozott többek között a szabályrendeletek megalkotása, a közigazgatási és választókerületek kialakítása, a törvényhatóság területén lévő közlekedési útvonalak, közművek, építkezések és a közmunka feletti intézkedés, a kölcsönfelvételek, a törzsvagyon szerzése és elidegenítése, a tisztviselők, az állandó, az igazoló és a bíráló bizottmány tagjainak megválasztása, a tisztviselők ellenőrzése, felfüggesztése, fizetésük meghatározása, a törvényhatóság felügyelete alatt állott pénztárak felülvizsgálata, a törvényhatóság fennhatósága alatt álló községek és rendezett tanácsú városok felügyelete, a kérelmezési és levelezési jog gyakorlása, indítványok tárgyalása és a felirati jog gyakorlása. A közgyűlésen tárgyalandó ügyek előkészítését az állandó választmány végezte, melyet a törvényhatósági bizottság három évre választott meg, elnöke pedig az alispán volt. Tagjainak számát a törvényhatósági szabályrendelet határozta meg.
    A törvény rendelkezett a főispán, illetve a törvényhatóság központi és kültisztviselőiről is. A vármegyék és a törvényhatósági jogú városok élén állt a főispán, akit a belügyminiszter javaslatára a király nevezett ki és mentett fel állásából. A főispán volt a kormány képviselője a törvényhatóságban. Feladata volt a törvényhatósági önkormányzat ellenőrzése, és őrködött az állami közigazgatás érdekei felett. A rendes közgyűlések előtt az alispánból, a főjegyzőből, a tiszti ügyészből és az állandó választmány alelnökeiből alakított számonkérő széket tartott. Évente egyszer megvizsgálta a tisztviselők hivatalos eljárását. Vizsgálatot rendelhetett el a hanyag vagy vétkes tisztviselő ellen, azt a vizsgálat idejére felfüggeszthette állásából. Az alispánnal és a polgármesterrel szemben ugyanezt csak belügyminiszteri jóváhagyással tehette meg. Kinevezési jogköre volt a levéltáros, a csendbiztos, valamint a kezelő- és segédszemélyzetet illetően. A nem engedelmeskedő tisztviselőt tiszti kereset alá vonhatta, hivatalából felfüggeszthette, elmozdíthatta, s helyébe mást állíthatott.
    Az alispán a törvényhatóság közigazgatásának első embere volt. Általános szótöbbséggel nyerte el hivatalát. Feladatai közé tartozott a közgyűlési határozatok és a kormány rendeleteinek végrehajtása. Joga volt a törvénybe ütköző rendeletek esetén a főispánhoz fordulni, annak távollétében pedig a felirati joggal is ő rendelkezett. Az azonnal végrehajtandó rendeletek ügyében intézkedett, s az eljárásról a végrehajtás utáni legközelebbi közgyűlésen tett jelentést. Ő írta alá a törvényhatóság nevében kelt leveleket, hivatalos okmányokat, őrizte a törvényhatóság pecsétjét. A költségvetés korlátai között utalványozhatott, intézkedett a katonai elszállásolási ügyekben, elrendelhette a karhatalom alkalmazását, felfogadhatott és elbocsáthatott pandúrokat. Kötelessége volt havonta legalább egyszer a törvényhatóság pénztárát megvizsgálni. A közgyűléseken jelentést tett a törvényhatóság állapotáról. Az alispán teendőit akadályoztatása esetén a főjegyző látta el. A tiszti ügyész az árvaszék tagja volt, véleménye minden olyan ügyben, amelynél a jogi szempont meghatározó volt meg kellett hallgatni. Képviselte a törvényhatóságot magánügyeiben. A járások élén a szolgabíró állt. Felügyelte a hatáskörébe tartozó községeket. Utasításokat az alispántól kapott. A törvény a szolgabíró számára egy írnok alkalmazását tette lehetővé, lehetősége volt, hogy a sérelmes törvények, határozatok esetén az alispánhoz, s onnan a belügyminiszterhez fellebbezzen.
    A tisztviselőket hat évre választotta a törvényhatósági bizottság viszonylagos szótöbbséggel. Tisztviselő csak az lehetett, aki 22. életévét betöltötte, magyar állampolgár volt, se csőd, se bűnvádi kereset, se büntetés miatt elítélve nem volt. A törvény a tiszti ügyész, az orvos és állatorvos alkalmazására a fentieken túl oklevél meglétét, utóbbiak esetében két év gyakorlatot, a mérnökre a szakma önálló gyakorlásáról szóló igazolást és szintén két évi gyakorlatot, a főjegyzőre és árvaszéki elnökre nézve pedig jogi tanfolyam elvégzését és hasonló közhivatali tevékenység gyakorlását írta elő. A törvény VI. fejezete rendelkezett a bizottsági tagok és tisztviselők felelősségéről. A 91. §. leszögezte, hogy a belügyminiszter által kijelölt határnapon minden törvényhatóság közgyűlést tart, ahol egy küldöttséget állítanak össze. Ennek feladata a törvényhatóság országgyűlési választókerületekre, járásokra való felosztása, valamint tisztikar, segéd- és kezelőszemélyzet létszámának, hatáskörének, az árvaszék és állandó választmány szervezetének tervezetét elkészíteni. Egyszersmind összeállította a választókerületek szavazóinak névjegyzékét és a legtöbb adót fizetők jegyzékét is. Az elkészült határozat felett a közgyűlésnek határoznia kellett, s annak eredményét a belügyminiszternek jóváhagyás végett meg kellett küldenie.[10]
    A törvény megalkotásával létrejött az állam és a középfokú igazgatási egységek közötti „kis kiegyezés”. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a törvény egyértelműen a helyi önkormányzati jogok csorbítását hozta magával. A költségvetés megállapításához, a szabályrendeletek életbe lépéséhez a belügyminiszter jóváhagyására volt szükség. Az ellenállási jog megszűnt, helyette a már említett felirati joggal élhetett a törvényhatóság, de amennyiben azt a belügyminiszter elutasította, a rendelkezést végre kellett hajtani.[11] Hasonlóan korlátozást jelentett a főispáni jogkör, hisz ahogy a törvény is fogalmazott egyedül ő képviselte a végrehajtó hatalmat a törvényhatósában.[12]

[9] Uő: i. m. 144. p.
[10] A törvény szövegét lásd: Magyar Törvénytár 1869-1891. évi törvénycikkek. Bp., 1896. 211-221. p.
[11] STIPTA: i. m. 154-155. p.
[12] Uő: i. m. 160. p.

3. A törvény végrehajtása Vas vármegyében

A törvény kihirdetése után a belügyminiszter 1871. június 15-re tűzte ki a 91. §-ban jelzett azon időpontot, amikor minden törvényhatóságban a közgyűlésnek össze kell ülnie. Vas vármegye közönsége is eleget tett a belügyminiszter akaratának, és a kijelölt napon összeültek az 1867 óta hivatalban lévő bizottmányi tagok. A rendkívüli közgyűlésnek a belügyminiszteri rendelet mellett volt egy másik oka is, nevezetesen ezen a napon iktatták be hivatalába Ernuszt Kelemen főispánt. Ivánkovics János első alispán elnöklete alatt díszes társaságból álló küldöttség indult a leendő főispánt felkérni székének elfoglalására, aki a régi szokáshoz híven Isten házában tartózkodott. Míg vissza nem tértek az ülést néhány percre felfüggesztették. A megérkező főispánt a vármegye közönségének lelkes ujjongása köszöntötte. Ezután felolvasásra került a belügyminisztérium leirata a kinevezés elrendeléséről, valamint az eskü szövegéről. Ezt követően Ernuszt letette a megye színe előtt hivatali esküjét,[13] és beszédet intézett a jelenlévőkhöz, melyben kifejtette, hogy hivatali működése csak úgy lehet sikeres, ha a megye közönségének osztatlan bizalmát élvezi. Beszédében kitért arra, hogy az ő feladata az állam és az önkormányzat közötti érdekegyesítés, az alispánnal és a tisztikarral karöltve pedig a megye érdekeinek megóvása és előmozdítása. Remélte, hogy a vármegye közönsége teljes erejével támogatni fogja őt a megyeszervezés nehéz feladatában, félretéve minden esetleges ellenszenvet. Székfoglaló beszéde után lelkes éljenzés tört ki a teremben. Ezt követően az első alispán emelkedett szólásra, hogy meleg szavak közepette üdvözölje az új főispánt. Ugyanakkor felhívta figyelmét a megyei önkormányzatok védelmére, és felkérte arra, hogy a tisztviselői mulasztások alkalmával az elbírálás során roppant hatalmát igazságosan használja fel.[14]
    Az ünnepi beszédek után felolvasásra került a belügyminiszter május 15-i leirata, melyben felhívta a megye figyelmét arra, hogy elérkezett az 1870. XLII. tc. 91.§-ban körvonalazott tervezet kidolgozására megbízandó küldöttség felállításának ideje. Első kérdésként a felállítandó testület tagjainak számát határozták meg, mérlegelve az elvégzendő feladat fontosságát. Gróf Erdődy Sándor 60 tagból álló testület felállítását indítványozta, melyet a mellékelt névlistával együtt a bizottmány elfogadott, azzal a kiegészítéssel, hogy a megye országgyűlési képviselőit is beválogatták. A tervezetet az augusztus 1-i közgyűlés alkalmával kellett a bizottmány elé beterjeszteni. A határidő kiszabását két ok befolyásolta, egyrészt, hogy „minden igazságos és méltányos érdeket” figyelembe vegyenek, másrész a bizottmányi tagoknak a tisztújítás előtt alkalmuk legyen javaslatokat tenni. Elrendelték, hogy a küldöttség által beterjesztett tervezetet - magyar és német nyelven egyaránt - megyei költségen nyomtassák ki, és a megyei bizottmány minden tagjának, illetve az összes községnek augusztus 1-ét megelőzőleg küldjék meg. Utasították továbbá a fő- és alszolgabírókat, hogy a tervezet kidolgozása során minden szükséges adatot bocsássanak a testület rendelkezésére.[15]
    A tervezet a kitűzött határidőre elkészült, és a megyei bizottmány elé beterjesztésre került. A pontokat egyenként megvitatták, és ahol kellett módosítottak. Ennek végeztével az eredeti szöveget a módosítási javaslatokkal együtt a belügyminiszternek felterjesztették.[16]
     Így elkészült Vas vármegye 1871. évi vármegyei szabályrendelete. Ennek alapján a vármegye területét 10 járásra osztották fel, azon székhelyi beosztással, amit a megye közönsége a törvénykezési járásbírósági járásokra nézve az igazságügyi minisztériumban bemutatott, és ott jóváhagyást is nyert.[17] A 10 járási székhely a következő: Szombathely, Körmend, Sárvár, Kiscell (1903-tól Celldömölk), Kőszeg, Felsőőr (ma Oberwart, Ausztria), Németújvár (ma Güssing, Ausztria), Muraszombat (ma Murska Sobota, Szolvénia), Szentgotthárd és Vasvár. A járási tisztviselő köteles volt a járási székhelyeken lakni, és ugyanott rendes hivatalos irodát fenntartani.
    A vármegye bizottsági tagjainak számát – a lakosság számával arányosan – 600 főben állapították meg. A törvény értelmében ennél több nem is lehetett volna. A 600 tagsági hely fele a legtöbb adót fizetők közül került ki, míg a másik 300 fő kiléte választás útján dőlt el. A bizottsági tagok megválasztására 65 választási kerületet alakítottak ki.
    1872-től a következő tisztségeket rendszeresítették a vármegyében:
    Központi tisztviselők körét alkotta az alispán, a főjegyző, az aljegyző, a tiszti ügyész, az árvaszéki elnök, két árvaszéki ülnök, egy árvaszéki jegyző, a főszámvevő, az árvaszéki jegyző, az árvaszéki számvevő, a házi pénztárnok, az árvaszéki pénztárnok, az árvaszéki ellenőr, az árvaszéki könyvelő, a közgyám, a főorvos, a főmérnök és a levéltárnok. Állatorvosi állást nem létesítettek, szükség esetén a járási állatorvoshoz lehetett fordulni, akinek esetről esetre napidíjat és útiköltséget fizettek. A segéd- és szolgaszemélyzetet a közigazgatási kiadó és irodaigazgató, a közigazgatási iktató, négy írnok (szükség eseten egy vagy két napidíjas írnok), egy árvaszéki kiadó, az árvaszéki iktató és két árvaszéki írnok alkotta. A kültisztviselők és segédszemélyzete közé tíz szolgabíró, tíz szolgabírói írnok, három járási mérnök, tíz járási orvos és bába. A közbátorsági személyzet magába foglalta a csendbiztost, az alcsendbiztost, kilenc őrmestert, tíz káplárt és nyolcvanegy közpandúrt. A szolgaszemélyzethez tartozott egy várnagy, egy kőnyomdász, nyolc hivatalszolga, négy házi szolga, kettő lovas huszár és tíz járási hivatalszolga.
    Az új szervezeti rendszer a járások életében hozott igazán nagy változást. A megye területe korábban öt járásra volt felosztva, ezeken belül pedig összesen húsz kerületi alszolgabíróság volt kialakítva. Nagy változást hozott, hogy a járásokban csak egy szolgabíró működött, s nem volt alszolgabíró.[18] A megye korábban ez ügyben a belügyminisztériumhoz fordult, mivel szerettek volna esküdteket állítani a szolgabírók mellé. Ezt a kérésüket a belügyminiszter elutasította mondván, hogy ezt a „múlt időszakra utaló címet” megszüntették.[19]
    Az átszervezések végrehajtásával együtt elkészült a megye szervezési szabályrendelete is. Ebben pontosan meghatározásra került a közgyűlési döntéseket előkészítő állandó választmány, illetve az egyes tisztviselők feladat és határköre. A szabályrendelet az alispánról annyit jegyez meg, hogy ő áll a megye közigazgatásának élén, feladatit pedig az 1870. évi XLII. tc. 58. §-a szabályozza. A megyei határozat plusz feladatokat nem rótt ki rá, csakúgy, mint a jegyzőségre, a főügyészre és a szolgabírókra sem. Szól azonban a főorvos, az állatorvos, a bábák, a főmérnök és almérnök, a főszámvevő, a levéltáros, a megyei pénztárnok, az iktató, a kiadó, a pandúrok, a háziszolgák, lovas huszárok és a kőnyomdász feladatáról.
    A főorvos legfontosabb feladata a megye közegészségügyi állapotának figyelemmel tartása volt. Emellett a közegészség szakába tartozó valamennyi intézkedésnél a hatóságot támogatta. A vármegye közegészségügyi szabályzatainak meghozatalához tanácsaival járult hozzá, a járványos betegségek terjedésének megfékezésére rendszabályokat hozhatott. A gyanús haláleseteknél – mai szóhasználattal élve – a törvényszéki orvos feladatait látta el. Kötelessége volt a megye egészségügyi állapotáról jelentést tenni. Az al- vagy kerületi orvosok legfőbb feladata a himlőoltások beadása volt, minden közegészségügyet fenyegető esetről a főorvosnak jelentéssel tartoztak. A főorvos alárendeltjeként működött a megyei állatorvos, aki köteles volt a főorvos és a közhatóságok minden utasításában eljárni. A bábák feladata díjtétel nélkül a megyei szegények ellátását jelentette, illetve a szüléseknél az orvos segítségére voltak. A megyei főmérnök volt a megye építészeti szakának főnöke. Munkája magába foglalta a megyei utak felügyeletét, az építményekkel kapcsolatban javaslatokat tételét és a költségvetésük elkészítését. Minden év október 1-én jelentést tett a közgyűlésen a közmunkások ledolgozott napjairól, illetve hátralékukról. A főmérnök alá tartoztak az almérnökök és az útkaparók, nekik utasításokat adott, valamint ellenőrizte őket. A megye épületeiről esetről esetre az alispánnak, az év végén pedig a közgyűlésnek kellet jelentenie. A megyei főszámvevő legfontosabb feladata volt az állandó választmány segítése tanácsai által. A számadásokat átvizsgálta, az időszakonkénti pénztári ellenőrzéseken részt vett, és ő készítette el a megye előzetes költésvetési tervezetét, valamint az év végi vagyonmérleget. A megyei levéltárnok feladata volt a főispán által levéltárba utalt iratokat, könyveket és egyéb tárgyakat híven megőrizni, azokról rendszeres iktatókönyveket készíteni. Hivatalos vagy magánszemély megkeresésére információt szolgáltatott, szükség esetén a kért iratról hiteles másolatot állított ki. Személyi és vagyoni felelősséggel tartozott a levéltárban őrzött iratok felé. Az 1870. évi XLII. tc. előírta állandó választmány felállítását a vármegyében. Vas vármegyében ez a testület az elnökön és jegyzőjén kívül 32 tagból állt. A tagokat a törvényhatósági bizottság választotta. Az állandó választmány feladata a közgyűlésen tárgyalandó ügyek előkészítése volt. A testület elnöke az alispán, jegyzője a törvényhatósági jegyző volt. Érvényes határozatot az elnök és a jegyző személyén kívül két tag jelenlétével együttesen hozhatott, szavazategyenlőség esetén az elnöki szavazat döntött. A határozatok előkészítésének folyamatában joga volt felvilágosítást kérni a tisztviselőktől, illetve a községektől. A szabályrendelet megalkotásával egyidejűleg az árvaszék szabályzatát is összeállították. Ebben meghatározták az árvaszék felépítését és hatáskörét.
    Ennek alapján az árvaszék állt egy elnökből, két ülnökből, a tiszti ügyészből, egy árvaszéki számvevőből, egy jegyzőből és a szavazattal nem bíró közgyámból. Segédszemélyzetéhez tartozott a pénztárnok, az ellenőr, könyvelő, iktató, kiadó és a két írnok. Vidéki közege a szolgabíró volt. A szabályrendelet kimondta, hogy minden tisztviselőjének a vármegye székhelyén kellett laknia. Hatásköre a következő feladatokat foglalta magába. Közeli rokon vagy a végrendeletben meghatározott gondnok hiányában gyámot rendelt a kiskorúak, elmeháborodottak és tékozlóknak nyilvánítottak mellé. A megyei árvákat és gondnokoltakat, illetve azok ingó és ingatlan vagyonát nyilvántartotta, valamint a kezelő gyám illetményét is meghatározta. A rá bízottak vagyonát gondosan megőrizte, a kiadott kölcsönök behajtásáról gondoskodott. Az árvák törvényes házasságához szükséges engedély kiállításáról határozott. Mindemellett meghatározásra kerültek az árvaszék tisztségviselőinek teendői is. Eszerint az árvaszéki elnök vezette az üléseket és a letéti naplót, kimondta a határozatokat. Felügyelte az iroda és pénztári hivatalt, a hiányról jelentést tett, a beadványokat elintézés végett kiosztotta, a kiadandó határozatokat és felterjesztéseket aláírta. A kiadmányozott pénzeket azonnal ideiglenes pénztári letétbe utalta, és az ilyennemű utalványokat soron kívüli elintézését elrendelte. Az elnököt akadályoztatása esetén a hozzá legközelebb álló ülnök helyettesítette. Az árvaszéki ülnököknek kötelességük volt minden ülésen megjelenni, a kiosztott ügyeket sor szerinti rendben elintézni, illetve a sürgős ügyeket soron kívüli előadásra előkészíteni. Az árvaszéki jegyző az ülés jegyzőkönyvét a tárgyalt ügy számával, illetve az elintézés rövid tartalmának feljegyzésével vezetette. A tiszti ügyésznek minden fontosabb kérdés megtárgyalásánál – elnöki meghívásra – jelen kellett lennie és írásbeli véleményt volt köteles alkotni. Emellett a központi állampénztár, és mindazon gyámoltakat, akiket gyámjuk törvényes ügyekben nem képviselhet az árvaszék megbízása mellett képviselte, s teljesített minden ügyészi teendőt, melyek ezen rendszabályok értelmében jogi véleményt vagy törvényes lépést igényeltek. Az árvaszéki jegyző vezette az ülések jegyzőkönyvét, felügyelte a gyors kiadmányozást, előadta a megye bizottsága elé kerülendő árvaszéki ügyeket a közgyűlésen. A számvevő vizsgálta felül az árvapénztári és neki kiosztott gondnoksági számadásokat. A kifogásolt számadások ügyében szavazattal nem rendelkezett. A központi közgyám tartotta nyilván az árvafőkönyvet, melyben a törvényhatóság területén lévő összes árva nevét feltüntették. A közgyámnak jogában állt az egyes árvák ügyében szükséges intézkedéseket előterjeszteni az elnöknél. Ezen felül ő felügyelte az árvák nevelését, személyes ellátásét, valamint tudomása volt vagyonuk kezelését illetően. Az iktató, kiadó és irattári hivatal működésén a korábbiakhoz képest nem történt változás, ahogy a központi árvapénzek kezelésében sem. Ez azt jelentette, hogy részint összesített összegben, részint külön tömegben kezelték a pénzt. Az összesített pénztári kezelés alá tartozott minden készpénzben befolyt árvatömegek, valamint az olyan adóslevelek, melyek szabályszerűen biztosítva voltak. Külön kezelték az értékpapírokat, valamint azon adósleveleket, melyek örökség útján szálltak az árvára.[20]
    A törvényhatósági bizottság megalakulására 1871. december 4-én került sor a vármegyében. A főispán előadásából kiderül, hogy mind a 65 választókerületben megtörtént a bizottsági tagok megválasztása. Így megalakult a 600 tagú törvényhatósági bizottság.[21] Ez után Takács Lajos első alispán köszönetét nyilvánította a tisztikarnak, amely 1867. május 5-i tisztújítás óta ideiglenesen ellátta a vármegye közigazgatási feladatait. Jelentést tett az elmúlt négy és fél év munkájáról, illetve átvizsgált vármegyei pénzügyi és közigazgatási dokumentumokról, valamint a megye általános állapotáról. A jelentés megtétele után az ideiglenesen választott tisztikar hivatalát letette, de a tisztújításig tovább vitte a közigazgatási ügyeket.[22] Ezt követően a kijelölő választmány három tagjának megválasztása következett.[23]
    A tisztújító közgyűlés időpontjául a főispán december 19-ét jelölte ki,[24] lebonyolítására pedig a szombathelyi megyeháza nagytermében került sor. Takács Lajos első alispán először jelentést tett a múlt közgyűlés óta történt ügyek elintézéséről,[25] majd a megye nagypecsétjét a főispánnak átadván székéről leköszönt.[26] A főispán időnyerés céljából és a szavazást megkönnyítendő négy szavazatszedő küldöttséget nevezett ki:

1.      a szombathelyi és kőszegi képviselő választó kerületbe, szavazati hellyel a városházánál. Elnöke Hodászi József, tagjai Kroncker József és Weöres István,
2.      a sárvári és körmendi kerületbe, szavazati hellyel a püspöki palotában. Elnöke Köves György esperes, tagjai Langer János és Simon Frigyes,
3.      a szentgotthárdi, rumi, németújvári kerületbe, szavazati hellyel a megyei kisteremben. Elnöke Horváth Károly, tagjai Kelemen Pál és Hertst József,
4.      a felsőőri, muraszombati, kiscelli kerületekbe, szavazati hellyel a líceum termében. Elnöke Marton Pál, Agusztich Pongrác és Marton Elek bizottsági tagok voltak.

A kijelölő választmány előterjesztése folytán a megyei alispáni hivatalra Chernel Ferdinándot és Horváth Eleket jelölték. A főispán az 1870. évi XLII. tc. 69. §-nak értelmében a szavazást elrendelte, idejére a gyűlést felfüggesztette. Egy óra elteltével a szavazatszedő küldöttségek jelentéseiket beadták, és a szavazás végeredményét a közgyűlés előtt felolvasták. Az összesített eredmények szerint Horváth Elek 127 szavazatot kapott, Chernel Ferdinánd pedig 325-öt, így ő lett a megye új alispánja. Chernel díszes küldöttséggel körülvéve érkezett a terembe, az éljenző közönség körébe. A törvényhatósági törvény 71. §-nak értelmében hivatali esküjét letette, majd a főispántól a megye nagypecsétjét átvette.[27] Ezután sor került a tisztikar megválasztására.[28] A következő napon választották meg az állandó választmány tagjait. Ernuszt főispán úgy vélte, a törvényben foglaltak olvasata szerint neki lenne joga a megválasztásra kijelöltek névsorát összeállítani, de mivel ezt a megye közönsége ellenvetéssel fogadta a kijelölő választmánnyal közösen összeállított 96 névből álló névjegyzéket a közgyűlés színe elé beterjesztette. Ugyanakkor felkérte a tiszti ügyészt, hogy a következő közgyűlésre ezen kérdés rendezésére javaslattal álljon elő.[29] Az állandó választmány tagjainak megválasztása után a fegyelmi választmány két tagjának titkos szavazás útján történő megválasztása következett,[30] és ezzel véget ért az 1870. évi XLII. tc. által létrehozott új megyei közigazgatás tisztikarának és választmányainak felállítása.

3.2. Egyéb hivatali állások létrehozása

A már többször említett törvényben rögzítetteken túl az egyre növekvő feladatok ellátására szükséges volt a tisztikar állományának bővítése. A legjelentősebb változás a vármegyék életében következett be. Minden szolgabíró mellé segédszolgabírót választottak, akiknek beosztásáról és áthelyezéséről a főispán döntött.[31] Negyedik aljegyzői állást rendszeresítettek 1881. november 3-án,[32] ötödiket 1883. december 4-én,[33] négy alszámvevői állást pedig 1880. augusztus 4-én.[34] 1882. május 2-án megszüntették az addigi allevéltornoki állást, és helyette írnokot neveztek ki.[35] Létrehozásra került 1883. december 14-én egy könyvelői állás, valamint hét ülnöki pozíció is. [36]

[13] Esküminta: „Én (…) esküszöm az egy élő Istenre, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden szentjeire, s örökös földi fejedelemnek, legkegyelmesebb uramnak Első Ferenc József ausztriai császár, Magyar- és Csehország, nemkülönben Dalmát-, Horvát- és Tótország apostoli királyának hitemre fogadom és ígérem, hogy ő cs. és ap. kir. Felségéhez örökké hű, engedelmes és hódoló leszek, ő Felségének, örököseinek és utódainak dicsőségét, méltóságát, hatalmát mindenkor fenntartani s előmozdítani igyekszem, kárát pedig erőm szerint elhárítom. Esküszöm, hogy Magyarország törvényeit megtartom, hogy mindennemű hivatalos körömhöz tartozó ügyekben legkisebb személy- tehát gazdag és szegény válogatása nélkül, kérelmet, jutalmat, kedvezést, félelmet, gyűlölséget, szeretetet és kedveskedést félretéve, mint Isten és az ő szent igazsága szerint meggyőződve leszek, minden dolog iránt tehetségem és a törvényhez képest jogot, igazságot és végrehajtást szolgáltatok. Isten engem úgy segéljen, a Boldogságos Szűz és Isten minden szentjei.”
[14] VaML Közgy. jkv. 4376/ 1871
[15] VaML Közgy. jkv. 2228/ 1871
[16] VaML Közgy. jkv. 3815/ 1871
[17] VaML Közgy. jkv. 3320/ 1871
[18] uo.
[19] STIPTA: i. m. 167. p.
[20] VaML Közgy. jkv. 3815/ 1871
[21] VaML Közgy. jkv. 5200/ 1871
[22] VaML Közgy. jkv. 4145/ 1871
[23] VaML Közgy. jkv. 5193/ 1871
[24] VaML Közgy. jkv. 5194/ 1871
[25] VaML Közgy. jkv. 5488/ 1871
[26] VaML Közgy. jkv. 5491/ 1871
[27] VaML Közgy. jkv. 5492/ 1871
[28] Az eredményt lásd az adattárban.
[29] VaML Közgy. jkv. 5495/ 1871
[30] VaML Közgy. jkv. 5496/ 1871
[31] VaML Közgy. jkv. 16722/ 1877
[32] VaML Közgy. jkv. 34797/1881
[33] VaML Közgy. jkv. 37104/ 1881
[34] VaML Közgy. jkv. 33088/ 1880
[35] VaML Közgy. jkv. 13595/ 1882
[36] VaML Közgy. jkv. 34104/ 1883

4. Az 1886. évi XXI. törvényhatósági törvény

Az állam szerepének növelését és a helyi önkormányzatok önállóságának csökkentését fokozta az 1886. évi XXI tc. Röviden összefoglalva lássuk a két törvényhatósági törvény közötti különbségeket.
    A törvényhatóságok felsorolása után az 1886. évi XXI. tc. meghatározza azok hatáskörét, a törvényhatósági bizottság, a közgyűlések, a főispán, a tisztviselők feladatait, ezek megválasztásának módját és a bizottsági tagok felelősségét. Első látásra szinte teljes egészében megegyezik a korábbi törvényhatósági törvénnyel. Ezután következnek azok a rendelkezések, amelyek az államhatalom kiterjesztését hozták magukkal. A belügyminiszter jogköre kiszélesítésre került. Kiküldött közege által bármikor megvizsgálhatta a törvényhatóságoknak az önkormányzati hatáskörben követett közigazgatási eljárását, belső ügyvitelét és pénzkezelését. A kirendelt képviselő önállóan nem rendelkezhetett, a főispán viszont megállapításai alapján már korlátlanul határozhatott minden önkormányzati jellegű ügyben. Az új törvényhatósági törvényben rendszeresítésre került az ún. főispáni titkári pozíció. Az ő segítségével a főispán immáron bármit megtehetett, amit korábban csak az alispáni hatáskör engedett. Megakadályozhatta a törvényhatóság felirati, kérvényezési és levelezési jogát, de még azt is, hogy a törvényhatóság országos jellegű ügyekkel foglalkozzon. A főispáni jogkör szélesítésre került a számonkérő székkel kapcsolatban. A vizsgálat eredményéről készült jegyzőkönyv másolatát, a tisztviselők tevékenységi kimutatását közvetlenül a belügyminiszternek terjesztette fel. A főispán az illetékes miniszter felhívására, vagy saját hatáskörében ellenőrzési és felügyeleti joga folytán az alispánhoz, polgármesterhez, s általuk a községekhez rendeleteket bocsáthatott ki, illetve jelentéseket kérhetett tőlük. A főispáni rendeletek ellen az alispán és a polgármester előterjesztéssel élhetett a belügyminiszternél, melyet a főispánnak 24 órán belül be kellett terjesztenie. Ha miniszter a főispáni rendelkezést jóváhagyta, felirati jognak helye nem volt. Ha azonban az állam érdeke „halaszthatatlan intézkedést” követelt, akkor a főispán rendeleteinek azonnali végrehajtását követelhette, s akár az alispán megkerülésével is utasíthatta a törvényhatóság közegeit. Ez lényegében azt jelentette, hogy a főispán bármikor kezébe vehette a törvényhatóság közigazgatását.[37] Kinevezési jogköre is bővült. Immáron ő nevezte ki életfogytig a törvényhatósági főorvost, a rendőrkapitányt, a számvevőket, a levéltárnokot, az árvaszéki nyilvántartókat és könyvvezetőket, a járási orvosokat, a közigazgatási gyakornokokat, valamint a vármegye segéd- és kezelőszemélyzetét.[38] A törvényhatósági tisztviselők közül egyedül a tiszti főügyész fellebbezhetett a törvényhatóság bármely határozata ellen a főispán útján érdekelt miniszterhez. A járások élén a főszolgabíró állt, aki a mellé beosztott szolgabíróval és közigazgatási gyakornokkal, valamint a segédhivatali személyzettel szemben ugyanolyan jogokat gyakorolt, mint az alispán a központi tisztviselőkkel szemben. A főispán a szolgabírókat ugyanakkor bármikor áthelyezhette másik járásba.[39] A főispáni jogkör kiterjesztést nyert a törvényhatóság területén működő állami szervek fölé is. Valamennyi –a törvénykezési szerveket kivéve- állami közeg eljárásáról jelentést nyújthatott be az illetékes miniszternek, és konkrét ügyekben felvilágosítást is kérhetett. Javaslatokkal élhetett az állami személyzet kinevezését illetően.[40] Immáron az állandó választmány elnöke is ő volt, rendkívüli közgyűlést is bármikor összehívhatott.[41] Jogköre kiterjedt a közgyűlési határozatok felterjesztésére az illetékes miniszterhez, ha úgy gondolta, hogy az valamely törvényre, vagy rendeletre nézve sérelmet hordoz. Ezek a határozatok csak miniszteri jóváhagyást követően voltak végrehajthatóak.[42] Az országgyűlés által meg nem szavazott adók behajtását és az újoncok kiállítását továbbra sem volt köteles végrehajtani a törvényhatóság.[43]

4.1. A törvény végrehajtása Vas vármegyében

Az 1886. évi XXI. tc. értelmében megszületett Vas vármegye új szabályrendelete a megye szervezéséről.[44] A járások és a választási kerületek, illetve az egyes bizottsági tagok számában nem történt változás. A hivatali tisztviselők száma és feladata, pedig a korábbi változtatások miatt a következőképp alakult.
    Az alispán feladatairól külön nem rendelkeztek, visszautaltak az 1886. évi XXI . tc. 68-71. §-ra, ugyanúgy, ahogy a jegyzők, a tiszti ügyész és főszolgabíró esetén. Egyes tisztviselői nevek változását átvették a törvényből, ezt mutatja, hogy főszolgabíróról és szolgabíróról beszéltek, ugyanakkor ez nem történt meg a tiszti ügyész esetén. A járásokban a főszolgabíró mellett legalább egy szolgabíró működését írták elő, de a járási ügyekért továbbra is a főszolgabíró tartozott felelősséggel. Lehetőség kínáltatott közigazgatási gyakornok alkalmazására is, aki a főszolgabírónak alárendelve működött. A járási kezelő- és segédszemélyzet a főispánnak volt alárendelve, de fegyelmi ügyeikben az alispán döntött. Kibővítésre került a megyei főorvos feladatköre az 1871-es szabályrendelethez képest. Köteles volt a vármegyei személyzet szolgáit és a szegényeit díj nélkül gyógyítani, és számukra a házi, illetőleg az állampénztár terhére gyógyszereket utalványozni, az elhagyott betegeket a közkórházba kezelésre felvétetni. Mindezek felett betöltötte azt a hatáskört, melyet az egészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. tc. 162. §-a kirótt rá. A járási orvosok közegészségügyi kérdésekben a főszolgabírók tanácsadóiként működtek. Megszüntetésre került a megyei főmérnöki pozíció, hiszen építészeti ügyekben a kir. államépítészeti hivatal volt hivatott dönteni. A főszámvevőség –élén a főszámvevővel, és a hozzá beosztott alszámvevővel- a számfejtéssel, a számvitellel, valamint a pénzkelés valamennyi teendőivel foglalkozott. Elkészítették a vármegye éves költségelőirányzatát, az évenkénti számadásokat átvizsgálták, gazdasági szempontból javaslatokat terjesztettek a vármegyei bizottmányhoz, a megyebeli községek számadását évenként átvizsgálták. Ezen felül a vármegyéhez ingatlanjai után befolyó jövedelmet nyilvántartották. A jövedelmek be- illetve kifizetésénél tapasztalt hiányosságokat az alispánnak terjesztették fel. Évenként leltározták az ingóságokat, valamint az év végi mérleget is elkészítették. A levéltárnokot nem kötelezték, hogy információkat szolgáltasson a megyei tisztviselők és magánszemélyek részére. Többi feladatában nem történt változás az 1871-es rendelkezéshez képest. A pénztárnok kezelte a hivatalos letéteket, a házipénztárt és abban kezelt összes pénzalapot, a vármegyei épületek, ingatlanok és vámok jövedelmeit, a tisztviselők, kezelő- és szolgaszemélyzet fizetését kiadta, az utalványokat kifizette, a hátralékokról időközönként jelentést tett, és az évenként számadást nyújtott be.[45]
    A megye közgyűlési ügyrendjét illetően 1887. február 7-én hozott határozatot a vármegye. Ebben kimondták, hogy a megye közönsége évenként négy rendes közgyűlést tartott, mégpedig február, május, augusztus és december hónap első hétfőjén. Ha a megállapított napokra ünnep esett, akkor a közgyűlés másnap vette kezdetét. Az előző évi számadást májusban, a költségvetést augusztusban tárgyalták. Az ülések reggel 10-kor kezdődtek és rendszerint 13 óráig tartottak. Rendkívüli közgyűlést csak a főispán hívhatott össze, akadályoztatása esetén az alispán. A rendes közgyűlések tárgysorozatát az alispán és a főjegyző állította össze. Minden rendes közgyűlésen először az alispán tett jelentést a vármegye állapotáról. Ezt a jelentést előzőleg minden bizottsági tagnak megküldték. A közgyűlés második fő ügycsoportja az időközben megüresedett tiszti állások betöltése volt. Ezt követte a jövő évi költségvetés megállapítása és a múlt évi számadás átvizsgálása, a már említett közgyűlési hónapokban. Ezután került sor a végrehajtásra vonatkozó egyes miniszteri leiratok, törvénycikkek felolvasására, megtárgyalására. A vármegye egyetemes közönségét, egyes járását vagy nagyobb vidékét érintő ügyek megtárgyalása is a közgyűlés keretein belül történt. Szintén a közgyűlés ügyrendjébe tartoztak a törvényhatósági jóváhagyást igénylő községi határozatok, fellebbezések. Végül a kérvények elbírálása, és a községi költségvetések, számadások ügye került tárgyalás alá. A napirendre tűzött tárgyak sorozatát a közgyűlést megelőzően nyolc nappal a vármegyeháza hirdetési táblájára kifüggesztették. A szabályrendelet rendelkezett az interpelláció kereteiről. Eszerint minden interpellációval az alispánhoz kellett fordulni írásban. A válasz határideje 24 óra volt. A közgyűlés hozott határozatot, hogy elfogadja-e az interpellációra adott választ vagy sem, s ilyen esetben milyen intézkedés foganatosítandó. Húsz bizottsági tag írásbeli kérésére névszerinti szavazás elrendelhető volt. Titkos szavazás esetén minden jelenlévő bizottsági tag két szavazólapot kapott igen-nem felirattal. Az egyiket beadta, a másikat pedig megsemmisítette. Érvénytelen volt az a szavazat, amelynél a két lapot egymásba csavarva adták le. Az ülés jegyzőkönyvét lehetőleg már másnap hitelesítették. Az utolsó ülés hitelesítésére három nap állt rendelkezésre, vagy az erre kitőzött hitelesítő közgyűlésen, vagy az erre a célra a közgyűlés által megbízott küldöttség által. A közgyűlés nyilvános volt, a hallgatóság számára külön helyet tartottak fenn. Rendbontás esetén az elnök második felszólítása esetén a hallgatóságot a teremből eltávolították.
    Az önkormányzat fontosabb, az 1886. évi XXI. tc. 47.§-ban felsorolt ügyek közgyűlési tárgyalását az állandó választmány készítette elő, melyet öt évre választottak és hatvan tagból állt. Az ülésekre az elnök szakértőket hívhatott meg, de ha nem voltak választmányi tagok szavazati joggal nem bírtak. A választmány előadói a vármegyei jegyzők és a szakközegek voltak, akik a tárgysorozatba felvett ügyekről írásbeli előterjesztést és előadói javaslatot készítettek, és azt az alispánnak az ülés előtt huszonnégy órával nyújtották be. Az állandó választmány két alelnökét saját tagjai közül választotta, jegyzője a törvényhatósági jegyző volt.[46] A vármegyei árvaszék feladatairól 1890. május 5-én hozott határozatot a közgyűlés.[47]
    Ezt követően – átfogó, új törvényhatósági törvény megalkotása híján – nagyobb szerkezeti átalakulások nem következtek be a megye életében. Kisebbek azonban igen. 1895. augusztus 14-től a muraszombati, szeptember 15-től a szentgotthárdi[48] és 1914. szeptember 21-től 1918-ig a kőszegi járásban két szolgabíró működött.[49]
    1905. január 30-án változás történt a közgyűlési ügyrendben. A közgyűléseket már február, május, szeptember harmadik és november utolsó hétfőjén tartották. A szabályrendelet kimondta, hogy a közgyűlés elnöke a főispán, akadályoztatása esetén az alispán, mindkettő akadályoztatása esetén pedig a főjegyző, ha ő sem tud jelen lenni, akkor az árvaszéki elnök.[50]
    1909. május 17-én született új vármegyei szabályzat. Ebben a legfőbb változás a korábbiakhoz képest, hogy már nem szerepel benne a főszámvevő, hisz az 1902. évi III. tc. alapján a megyei számvevőség teendőit a magyar királyi állampénztárak, illetve a magyar királyi pénzügyigazgatóság látta el. A levéltárnak ismételten feladata lett a megkeresésekre felvilágosítást adni, illetve alispáni engedély nélkül semmiféle őrizetben lévő tárgyat nem adhatott ki.[51]
    A törvényben előírt tisztújításokat rendszeresen megtartották hatévente, egészen az 1913. évi LII. tc megalkotásáig. A törvény –hivatkozva a hamarosan átalakításra kerülő megyeszervezetre- 1914. év végére halasztotta a tisztújítás megtartását. Ezt a határidőt tolta ki az 1914. évi XLIX. tc., amely 1916. év végéig meghosszabbította a tisztviselők mandátumát. A dualizmus időszakában az 1916. évi XXX. tc. halasztotta el utoljára az esedékes tisztújítást a békekötést követő naptári év végéig. Ez a rendelkezés lényegében államosította a megyei önkormányzatot.[52]
 

[37] SARLÓS Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 155-156. p.
[38] Uő: i. m. 162. p.
[39] Uő: i. m. 165. p.
[40] Uő: i. m. 161. p.
[41] Uő: i. m. 160. p.
[42] STIPTA: i. m. 162. p.
[43] Uő: i. m. 160. p.
[44] VaML Közgy. jkv. 26431/ 1886
[45] VaML 26431/ 1886
[46] VaML Közgy. jkv. 29393/ 1887
[47] Az árvaszék szervezeté, működését illetően lásd VaML Közgy. jkv. 31986/ 1890
[48] VaML Közgy. jkv. 2816/ 1895
[49] VaML Közgy. jkv. 1914. szeptember 21. sz. n.
[50] VaML Közgy. jkv. 32542/ 1905
[51] VaML Közgy. jkv. 84242/ 1909
[52] SARLÓS: i. m.  244-245. p.