„Béna hadfiak” a Nagy Háborúban – emlékezés a „Rokkantak Napjára”
A rokkant
Egy 1915-ben keletkezett levéltári dokumentumból kiemelt megfogalmazás szerint: „Rokkant az, aki személyes hadiszolgálat teljesítése közben elszenvedett vagy előállott sérülés, sebesülés vagy állandó jellegű belső szervi elváltozások következtében katonai szolgálatra teljesen alkalmatlanná vált, s egyúttal polgári keresetképességét egészben vagy részben elvesztette legalább is oly mértékig, hogy vagyontalansága esetén köztámogatásra szorul.”
MNL OL, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1915–25. tétel–6683 [20562/1915.]
Múlt és jelen
A rendszerváltozás után a rokkant kifejezés politikailag már nem volt elfogadott, ezért 1992-ben az ENSZ december 3-át A Fogyatékkal Élő Emberek Világnapjává nevezte ki azért, hogy felhívja a figyelmet a balesetben, betegségben és katasztrófa következtében fogyatékossá válók gondjaira, problémáira.
A rokkant kifejezést ma már a „fogyatékos”, „fogyatékkal élő”, „sérült”, „tartósan beteg”, „mozgássérült”, „testi fogyatékos”, „mozgáskorlátozott”, „megváltozott munkaképességű” szavak váltották fel, amelyek sokkal árnyaltabban, választékosabban és talán nem olyan bántóan fejezik ki azt a tartós vagy ideiglenes állapotot, amely a sérült és baleset következtében megrokkant embereket jellemzi. Fenti kifejezéseket az első világháborúban még nem használták, helyette a testi fogyatkozásnak megfelelő kifejezéssel utaltak a fogyatékosságra, mint például rokkant, csonka, béna, sánta, invalidus, nyomorék, hibás, bolond, elmebeteg, torz, púpos, korcs, süket, vak, világtalan, törpe.
1. Rokkantak Nemzetközi Éve. A Magyar Posta 2+1 forintos bélyege (1981). 2. Rokkantak Napja. 1981. szeptember 18. Terrakotta plakett. 3. A rokkant embléma.
A Nagy Háborúban lángba borult országok besorozott katonáinak bokrétás, nótaszóval kísért kezdeti lelkesedése alábbhagyott, amikor a háború kitörése utáni első hónapokban az ország településein megjelentek az első „háborús” vonatok, amelyek a hadszíntéren megsebesült katonákat szállították a hátországban kialakított polgári, katonai vagy hadikórházakba és a különböző egészségügyi intézményekbe. 1914 nyarán még mindenki rövid, pár hónapos háborúra számított, ahonnan dicsőségben térnek majd haza a katonák. Sem a harcterekre kivezényeltek, sem az otthon maradottak nem számoltak a háború elhúzódásával és annak minden következményével, így az esetlegesen fennmaradó tartós, maradandó sérüléssel, a rokkanttá, a munka- és keresőképtelenné válással. Az első világháború ebből a szempontból készületlenül érte az országot, bár bizonyos előkészületeket tettek a beteg, sebesült katonák hátországi fogadására, a hosszú veszteséglisták és a hazaérkező sebesültek sérülései és tragikus sorsuk látványa azonban lelkileg is megviselte az embereket. Korszerű hadigondozási törvény nem létezett, és a háború nyolcadik hónapjában az ország vezetői még azon vitatkoztak, hogy ki illetékes az intézkedésre.
A mai értelemben vett hadigondozás az első világháborúban került a közérdeklődés látókörébe. Az 1915. április 30-án tartott rokkantszámlálás alkalmával 20 000 hadisérültet írtak össze, ezek közül 12 000 béna és 6000 csonkolt volt.
A hadigondozás szervezete és a hadirokkantak
A hadigondozás szervezettsége és benne a hadirokkantak helyzete a Nagy Háború kitörésétől kezdve fokozatosan változott, mivel csak átmeneti megoldások szület(het)tek. A háború első két évében a közös hadsereg (haditengerészet) és a m. kir. honvédség egyéneinek katonai ellátásáról szóló 1875. évi LI. törvénycikk (röviden: katonai ellátási törvény) alapján folyt a hadigondozás, így a rokkantak ellátása is. A fogyatékosságot az egyén saját problémájának tekintették, nem társadalmi kérdésnek, a sérült katonák helyzetének megoldása pedig a hadügy hatáskörébe tartozott. A hazatérőket nem szerelték le, elkülönített ápolásban részesítették, utókezelésükre, munkaképességük helyreállítására más polgári irányítású szervezeteket is bevontak.
A sajtóban már 1914 augusztusától kezdve arról cikkeztek, hogy a háború sebesültjeinek ellátása akadozik a hátországban. Ennek hatására a központi intézkedéseken túl sorra alakultak a különböző hadsegélyező, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák megsegítését támogató jótékonysági, karitatív és emberbaráti szervezetek, amelyek gyűjtéseket, jótékonysági rendezvényeket szerveztek, segélybélyegeket, képeslapokat, utalványokat bocsátottak ki. Ezek bevételeiből igyekeztek enyhíteni a rászorultak, árván maradottak sanyarú helyzetén, megélhetésén. A mozgalom élére Auguszta főhercegnő, József Ágost főherceg felesége állt, akinek szervező munkájában önkéntes vöröskeresztes nővérek is részt vettek.
Auguszta Mária Lujza (1875–1964) bajor hercegnő
Gróf Tisza István miniszterelnöksége alatt érlelődött meg a kormányzatban az elhatározás, hogy a háború rokkantjai, majd később özvegyei és árvái sorsának rendezését az állam vegye a kezébe. A rokkantakkal kapcsolatos állami szerepvállalás is csak a hadba lépést követően indult. Az első világháború kezdetétől működött a miniszterelnök fennhatósága alatt működő Országos Hadsegélyző Bizottság, amely könyvkiadással is foglalkozott.
1914 augusztusában felállították a Honvédelmi Minisztérium alá rendelt Hadsegélyző Hivatalt. Az új szervezet tevékenységével a hadiárvákat, hadiözvegyeket, hadirokkantakat, illetve a hadra kelt katonákat segítette azért, mert „A társadalom nem hagyhatja el azokat, akik fenntartójukat, kenyérkeresőjüket vesztették el a háborúban.”
1915. február 13-án hozták létre a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságot a súlyosan sebesült, magukra maradt idős, rokkant hadfiak megsegítésére. Az itt bemutatott kép a budapesti Pozsonyi úti rokkant katonák iskoláját és műhelyét ábrázolja, amint a trónörökös pár, Habsburg Károly osztrák főherceg (később IV. Károly magyar király) és Zita Bourbon-pármai hercegnő látogatásuk után elhagyják az épületet, 1915-ben.
A trónörökös pár, Károly osztrák főherceg és Zita Bourbon-pármai hercegnő elhagyja a budapesti Pozsonyi úti rokkant katonák iskoláját és műhelyét, 1915-ben. (Történeti Fényképtár, Budapest)
Az állam a rokkantakkal való törődést törvények és rendeletek útján is megpróbálta elősegíteni. A hadirokkant gondozást az 1915. évi XV. törvénycikk alapozta meg, amely állami feladatként jelölte meg a háborúban megsérült katonák gyógyítását, orvosi utókezelését, gyakorlati oktatását és munkába állítását. Erre szükség is volt, hiszen a féllábú, munkanélküli, segélyeken tengődő, önmagát ellátni képtelen, frontról visszatérő katonák nemcsak szomorú látványt nyújtottak, de fogékonyak lehettek szélsőségesnek vélt, forradalmi eszmékre is. A sikeres rehabilitáció kevésbé terhelte meg az állam költségvetését, ugyanakkor a munkaerőhiányt is nagyban csökkentette. A törvény gyakorlati végrehajtásáról az 1915. évi 3300. és 3301. számú miniszterelnöki rendeletek gondoskodtak. E rendeletek értelmében hozták létre a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság jogutódát, a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatalt a hadirokkantak polgári életbe való visszavezetésére.
A Rokkantügyi Hivatal 1915. szeptember 15-én kezdte meg tevékenységét gróf Tisza István miniszterelnök elnökletével. A Hivatal ügyvezető alelnöke – tulajdonképpeni vezetője – gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszteri államtitkár lett. A Hivatal ügymenetét Sándor János m. kir. belügyminiszter intencióinak figyelembevételével szervezték meg. A Hivatalhoz levelek sokasága érkezett, köztük az itt bemutatott önkéntes felajánló levél is, melyet Kubinyi Mihály budapesti lakos 1915. szeptember 14-én keltezett. A beadvány a rokkant katonák otthonának céljára telket ajánlott fel, amit az államtitkár úr „óhajához képest” elutasítottak. Az elutasítást azzal indokolták, hogy „a kérvényében említett otthon létesítése tervbe véve nincsen, ennélfogva kérvénye további tárgyalás alá vehető nem volt”. Pedig már akkor nagy szükség lett volna a rokkant katonák megfelelő elhelyezésére és gondozására.
Kubinyi Mihály budapesti lakos ingatlan felajánlása rokkant katonák otthona céljára
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1915–25. tétel–6683. alapszám [32.580/1915.], (589. csomó).
Nemcsak állami szinten próbálták a hadirokkantak, hadiözvegyek és árván maradottak helyzetét orvosolni, hanem magánszemélyek részéről is születtek különböző ötletek, javaslatok, előterjesztések. Schülpe György, udvari tanácsos és szociálpolitikus több ilyen javaslatot nyújtott be Sándor János belügyminiszternek. 1915. szeptember 15-én Pozsonyban kelt levelében a rokkantsegélyezés országos megszervezésére, a háború következtében megrokkantak és családjuk intenzív segélyezésére, a nővédelemre, az elpusztított falvak reorganizálására, illetve rekreálására, valamint a minisztériumokban külön ügyosztályok felállítására vonatkozóan tett javaslatot. A beadványt gróf Klebelsberg Kuno államtitkárnak „előadatván, óhajához képest” továbbították a Rokkantügyi Hivatalnak, majd irattárba helyezték. Levéltári iratok nem tanúskodnak arról, hogy a javaslatot később megvalósították volna.
Dr. Schülpe György pozsonyi lakosnak a rokkant katonák és a felvidéki falvak újjáépítése ügyében közvetlenül beadott javaslatai Sándor János m. kir. belügyminiszternek
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1915–25. tétel–6683. alapszám [32.774/1915.], (589. csomó).
A Nagy Háború harmadik évében, 1917. március 8-án a kormány a hadirokkantakról és családtagjaikról, hadiözvegyekről, hadiárvákról való gondoskodást nemzeti feladattá nyilvánította, és kimondta, hogy ezt a feladatot az állam, az önkormányzati hatóságok és a társadalom közreműködésével köteles teljesíteni. A 900/1917. M. E. számú rendelettel előírták az Országos Hadigondozó Hivatal megszervezését, amely átvette a Rokkantügyi Hivatal szervezetét és hatáskörét. A Hivatal 1917 és 1919 között működött, központi hivatalból, 18 utókezelő gyógyintézetből, művégtaggyárakból, rokkantiskolákból és a vármegyék székhelyein működő népirodákból állt. A Hivatal a rokkantak pályaválasztásával, iskoláztatásával, a „vagyonerő” visszaállításával, egzisztencia-teremtéssel, rokkant- és özvegytanácsadással, a vagyonosok ügyeivel, az egykor űzött, de felhagyott foglalkozáshoz való visszavezetéssel, új pályára irányítással, a városba való „tódulás” megakadályozásával, a gyáripar felé tereléssel, egészségügyi, tanulmányi és erkölcsi gondozással, valamint rokkanttelepek felállításával foglalkozott.
Ugron Gábor belügyminiszter 1917. július 13-án írt levelet Teleki Pálnak, az Országos Hadigondozó Hivatal akkori elnökének. Levelében a hadiárvák és a hadirokkantak gyermekeinek nyújtandó nevelési támogatásra vonatkozó pályázati hirdetmény kibocsátását és hirdetményben való közzétételét kérte azzal az indokkal, hogy „a háborúban elvérzett vagy rokkanttá vált hőseinek gyermekeivel szemben akarja leróni a haza háláját”.
Ugron Gábor belügyminiszter levele Teleki Pálnak, az Országos Hadigondozó Hivatal elnökének, 1917. július 13.
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1917–25. tétel–5589. alapszám [24.260/1917.], (589. csomó).
Ugyanezen ügyiratban található a rokkant tisztek számára 1916. október 16–21. között tartandó pályaválasztási tájékoztató tanfolyam programja is.
A rokkant tisztek számára 1916. október 16–21. között tartandó pályaválasztási tanfolyam programja
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1917–25. tétel–5589. alapszám [24.260/1917.], (589. csomó).
Egy másik kiadvány a rokkant tisztek számára ad tanácsot, amely Polgári életpályák. Tanácsadó rokkant tisztek számára címmel jelent meg a M. Kir. Vallás- és Közoktatási Minisztérium kiadásában, 292 oldal terjedelemben. A könyvhöz Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter írt előszót, amelyben jelezte, hogy a tájékoztatóval olyan rokkant tisztek pályaválasztását kívánták elősegíteni, akik a harctérről visszatérve nem folytathatták korábbi foglalkozásukat és eredeti foglalkozásuktól eltérő életpályát kényszerültek választani.
Polgári életpályák. Tanácsadó rokkant tisztek számára. Budapest, Franklin-Társulat Bizománya, 1917.
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1917.–25. tétel–5589. alapszám [24.260/1917.], (589. csomó).
A Hadigondozó Hivatal mellett 1918-ban hadigondozó népirodákat hoztak létre, ahol a hozzájuk forduló hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák tanácsot, pénzbeli támogatást és a hadigondozással kapcsolatos ügyeik intézéséhez kaphattak segítséget.
Az első világháború befejezése után, 1919 végén az akkori Népegészségügyi (később Népjóléti és Munkaügyi) Minisztérium feladatkörébe került a hadigondozás, amely átvette az összes, nem hivatásos állományból származó károsult katonai nyugellátási ügyeinek intézését.
Az első világháború alatt és utána is, a hadigondozás rendszertelenül folyt. A párhuzamosan működő szervek koordinálása nem volt megoldott, a háború elvesztése és az azt követő gazdasági válság lehetetlenné tette az életben maradt, s rokkanttá vált áldozatokról és az elesettek itthon maradt családtagjairól való gondoskodást. Ugyanakkor kialakultak azok a hivatali, szociális keretek, amelyek alapján a későbbi évtizedekben – a második világháború alatt és azt követően – segítették a fogyatékkal élők életét.
Új hozzászólás