„Róma mindnyájunk édesanyja”
Nyomtatott búcsúlevél László, felesége, Potencia, illetve Ilona, Anna és Micsk részére. 1506. április 26.
Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, DL 108564 (Batthyány család körmendi levéltára, jelzet nélküli oklevelek)
Az oklevél tanúsága szerint a kedvezményezettek nevét bejegyezték a társulat anyakönyvébe, így jogosultak lettek a konfraternitás által szerzett búcsúkra és kiváltságokra is, valamint részesültek a társulat minden tagja által végzett miséért, imaóráért, könyörgésért, alamizsnáért és más egyéb jócselekedetekért cserébe kapott lelki előnyökben is.
Konfraternitás alatt olyan lelki közösség értendő, amely akár ma, akár régen úgy jött létre, hogy egy vallási intézmény (legyen szó akár szerzetesekről, akár laikus szerveződésekről) – amely maga is egy közösség – elöljárója valamely világi vagy egyházi személyt, esetleg személyek egy csoportját a tagok által élvezett üdvösséget biztosító érdemekben részesítette.
A középkor emberében hatalmas erővel élt az összetartozás utáni vágy, klerikusokban, szerzetesekben, világi hívekben egyaránt. Meggyőződésük szerint amennyiben egy közösséghez tartoznak, a közösség imái által könnyebben boldogulnak a földi életben, haláluk után pedig társai kiesdeklik számukra az örök életet. Számos tényező játszott abban közre, hogy a középkor folyamán létrejöttek a vallásos társulatok, vagyis konfraternitások, különösn sokat számított a bizakodás a közösségi ima erejében és a hit, hogy az üdvösség elősegítésére már a földi életben szükséges lépéseket tenni. Ezek a társulatok egyre szélesebb körben terjedtek el, és lassanként a középkori ember életének természetes részévé váltak. Olyannyira, hogy legkésőbb a 15. századra a keresztények többsége már valamely vallásos társulat tagja volt.
A középkori egyház életében fontos szerepet játszó konfraternitások (vallási testvérületek) annak a teológiai meggyőződésnek köszönhették létrejöttüket, amely szerint egyesek érdemei mások javára fordíthatók. Ez az elképzelés adta a középkorban szintén nagy népszerűségnek örvendő búcsú, vagyis a már megbánt és meggyónt bűnökért járó büntetés enyhítésére létrejött intézmény teológiai alapját is.
Róma a 15. század végén. Részlet a Schedel Krónikából, 1493
Forrás: wikipedia
A vétkek megbocsátását és az érte járó büntetés elengedését kezdettől szétválasztotta a nyugati egyházi hagyomány. Tanítása szerint a súlyos bűn maga után vonja mind a bűnös állapotot, mind a büntetést. E súlyos bűn – melyet halálosnak is neveznek, hiszen megöli a lelket – elkövetője örök halált érdemel, ám ha a bűnbánat kegyelme által kéri Isten bocsánatát és a bűnbánat szentségében meggyónja tettét, a szentség által bocsánatot nyer, és kiérdemli az örök büntetés elengedését. A megbocsátott bűnök után azonban a gyóntató ideiglenes büntetést ró ki, melyet elégtételnek hívunk, a középkorban azonban leginkább vezeklésnek mondták. Ezt a vezeklést lehetett búcsúval megváltani. Tehát a búcsú a már meggyónt és megbocsátott bűnért járó vezeklés mérséklése vagy elengedése, és soha nem jelentette sem a bűn, sem az örök büntetés elengedését.
A búcsúk rendszerének kialakulásához elsősorban a vezeklési rendszer 12. és 13. századi változása volt szükséges. Az 1200-as évektől ugyanis elterjedt az egyházban a tisztítótűz (purgatórium) teológiai elgondolása, mely által a hívő lehetőséget kapott arra, hogy bűneiért járó vezeklését halála után hajtsa végre. Innentől a bűn és a büntetés elvált egymástól, s kialakult az a felfogás, mely szerint a bűnt a szentségi gyónás során bocsátja meg az Isten, míg a büntetést, mellyel az isteni igazságosság következtében a bűnös tartozik, a gyónás után kell végrehajtani, s amennyiben valaki ezt nem teszi meg halála előtt, akkor a tisztítótűzben kell elvégeznie. A vezeklést tehát a feloldozás után kellett végrehajtani, és nem előtte; a bűnöst pedig visszafogadta a közösség az elégtétel végrehajtása előtt, nem csupán utána. A vezeklési rendszer átalakulása és a purgatórium elképzelésének megjelenése elősegítette tehát a vezeklés enyhítésére való törekvést a hívek körében.
A vezeklés enyhítésére Jézus, Szűz Mária és a szentek érdemeiből létrejött érdemek kincstárára hivatkozva volt lehetőség. A hívek körében egyre népszerűbb és egyre könnyebben hozzáférhető búcsúk komoly vonzerőt gyakoroltak, így a vallási társulatok is mindinkább törekedtek vezeklésenyhítést szerezni tagjaik számára: a széles körben ismert Szentlélek-társulat e tekintetben kezdettől pápai támogatást élvezett.
A Szentlélekről elnevezett ispotályos (betegápoló) rend az 1175-ben Guido de Montpellier által alapított laikus társulatból nőtt ki. A 13. században a testvérület Szent Ágoston regulája szerint élő szerzetesrenddé alakult, és a 14. századra középkor egyik legjelentősebb betegápoló rendjévé vált: Európában ekkor több mint 1000 kórházuk működött.
A regensburgi Szent Katalin Ispotály 1660 körül
Forrás: https://www.historisches-lexikon-bayerns.de/Lexikon/Spitalwesen
A Szentlélek-rend a Magyar Királyságban is megjelent: központi ispotályuk Budafelhévízen működött, ezen kívül további nyolc házuk volt, köztük például a pécsi, a nagyszebeni vagy a segesvári rendház. A rend központi, római házát a Borgo-ban – az Angyalvár és a Vatikán közti területen, nem messze a Szent Péter-bazilikától – III. Ince pápa (1198–1216) alapította, és látta el kiváltságokkal 1204-ben – „Isten dicsőségére és a kitett gyermekek és szegény betegek testi-lelki ápolására”.
Az ispotály fenntartására a pápa konfraternitást szervezett. A testvérület a pápák „avignoni fogsága” idejében hanyatlásnak indult. A római házat 1446-ban mentette meg IV. Jenő pápa (1431–1447) a konfraternitás újjáélesztésével. Ekkor kezdték beírni a testvérületbe belépők nevét a társulat vörös selyembe kötött könyvébe: az anyakönyv szerint az első magyar hívő (Jodok pap a szepességi Újfaluból) 1446. április 6-án lett a társulat tagja.
Mindenki, aki belépett a Szentlélek-társulatba, halálakor teljes búcsút nyert, ami minden túlvilági szenvedéstől mentesítette, ezen kívül életében egyszer – gyónás keretében – feloldozást kérhetett még a legsúlyosabb bűnök alól is, amik alól egyébként csak a pápa oldozhatta volna fel az illetőt.
A tagdíj nem volt olcsó: kezdetben 3 aranydukátot (forintot), illetve évente egy garast kellett fizetni, a társulatba belépni pedig csak személyesen, a helyszínen (Rómában) lehetett. 1477-től – IV. Sixtus pápa (1471–1484) könnyítésének köszönhetően – a konfraternitásba képviselők útján, gyakorlatilag bárhonnan be lehetett iratkozni, és a szabott tagdíj helyett mindenki annyit fizetett a belépésért, amennyit az anyagi lehetőségei megengedtek. A tagok száma innentől gyorsan gyarapodott: a konfraternitásba 1478-ban – a társulat könyvébe a saját kezével írt bejegyzésével – belépett IV. Sixtus pápa, hogy a nyomában az egyszerű polgárokon és falusi papokon keresztül nemesek, püspökök, főurak, bíborosok, sőt uralkodók is a konfraternitás tagjai legyenek; így VIII. Károly francia király (1495-ben) és utódja, XII. Lajos (1506), vagy éppen IV. Jakab skót király (1503).
Domenico di Bartolo A betegek gondozása című freskója 1440-ből
Forrás: wikipedia
A Szentlélek-társulatba számos magyar is belépett: az 1446 és 1653 között vezetett társulati anyakönyv 1253 magyar vonatkozású bejegyzésében összesen 3833 nevet találunk. A legtöbben az Örök Városba tett zarándoklatuk alkalmával iratkoztak be, sokan egyúttal családtagjaikat (szüleiket, gyermekeiket), rokonaikat, szomszédjaikat is beléptették. A testvérülethez 1490-ben csatlakozó Váradi Péter kalocsai érsek például anyját, apját és mindhárom testvérét (Pált, Mátét és Lászlót) is beíratta, annak dacára, hogy Máté és László ekkor már nem volt az élők sorában. A kalocsai érseket és rokonait egyébként Váradi Péter Rómában élő testvére, Pál esztergomi prépost léptette be a konfraternitásba.
A társulatba lehetőség volt belépni a rend által kiküldött megbízottaknál is (búcsúbiztosok). A 15. század végétől a Szentlélek-rend is kihasználta a nyomtatás adta lehetőségeket, hogy az ispotályaik működését lehetővé tevő adományokat Európa-szerte biztosítsa. 1485-ben Richardus Pontanus búcsúbiztos Lipcsében nyomtatott űrlapokat adott a rend római konfraternitásába belépőknek, ami igazolta, hogy részesülhetnek a társulati tagoknak biztosított lelki kedvezményekből.
Az ismertetett nyomtatott oklevél papírfelzetes pecsétje: rajta lófejpajzsban az ispotályosrend kettős keresztje és a Szentlélek jelképe, a galamb. 1506. április 26.
Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, DL 108564
Ilyen, tagságot igazoló, magyar vonatkozású, írott vagy nyomtatott oklevélről ez idáig tizennégy állt a kutatás rendelkezésére – ez a mostani oklevél adja a tizenötödik forrást. A fennmaradt oklevelek közül hármat a korábbi kutatás már az 1960-as években alaposan megvizsgált. Tahi István például Visegrádon kapta a belépést igazoló oklevelet, Miklós laikus pedig Esztergomban. A tizennégy irat – egy kivétellel – a 15. század végéről és a 16. századból való: a legkorábbi közülük 14. századi. Az oklevél 1327. április 28-án kelt, Rumi Gergely és családja részére. A 15. századból az első igazolás Anna asszonynak szól, majd az 1490-es évekből a laikusok közül Zachs Miklós, a már említett Tahi István, valamint Swarnoch Konrád, Balázs, Septei Péter, továbbá Haniki Gergely és családjaik részesülhettek a Szentlélek-társulat minden lelki előnyéből. Két egyházi személy is elnyerte a kiváltságot a 15. század végén: Mihály plébános és Balázs pap. 1501-ben kapott oklevelet a már említett Miklós laikus, majd 1505-ben Rómában György és Sándor váradi egyházmegyei hívek, 1521-ben pedig Várdai Ferenc, az erdélyi püspök.
A Magyar Nemzeti Levéltár tulajdonába került új oklevél további bizonyíték arra, hogy a Magyar Királyságban élő hívek is törekedtek a római Szentlélek-társulat kötelékébe tartozni, és élni a tagság nyújtotta előnyökkel. Az oklevél hosszabb terjedelmű első részében olvasható, hogy melyik egyházfő milyen búcsúkiváltságban részesítette a társulatot. Komolyabb vizsgálat alá véve a felsorolt pápai engedélyeket megállapítható, hogy ezek nem felelnek meg mindenestül a valóságnak. IV. Benedek pápa (900–903) például az oklevél tanúsága szerint 2000 év búcsút adományozott a társulat minden tagjának és jótevőjének mindenszentek és Szent Leó pápa ünnepe közötti időszakra. IV. Benedek idejében azonban ilyen formában még biztosan nem volt szokás a vezeklés mérséklése. Az oklevél hivatkozik III. Sándor pápára (1159–1181) is, aki állítólag a jótevők és konfráterek számára Szentlélek ünnepén és nyolcadában 4000 év, vasárnapokon 3000 év, Krisztus Teste ünnepén 2000 év búcsút engedélyezett. Mindez a búcsúk történetének ismeretében messzemenően kétséges, hiszen a korai időkben még nem történt ilyen kiterjedt vezeklés-elengedés. Mindenestül azonban nem vethető el a nagylelkű adományozás megtörténte, hiszen a társulat kezdettől a pápák kiemelt támogatását élvezte, amit a felsorolás ténye is mutat. Az elnyerhető búcsúengedélyek eltúlzása a belépés ösztönzését szolgálta, és nem a római Szentlélek-társulat búcsúhirdetői voltak az egyetlenek, akik éltek ezzel a módszerrel.
A cikk alcíméül választott idézet Lászai János erdélyi főesperes római síremlékén olvasható: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen: ne csodálkozzál: Róma mindnyájunk édesanyja.” (idézi: Pásztor Lajos A magyarság vallásos élete a Jagellók korában című munkájának 118. oldalán)
Felhasznált irodalom:
Borsa Gedeon: A Szentlélekről elnevezett ispotályrend búcsúlevele Esztergomban. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1982–1983. Budapest, 1984, 207–220.
Borsa Gedeon: Újabb adatok a Szentlélekről nevezett ispotályosrenddel kapcsolatos nyomtatványokról. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1984–1985. Budapest, 1992, 237–250.
Csukovits Enikő: A római Szentlélek-társulat magyar tagjai. (1446–1523). Századok 134. (2000) 211–244.
Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok. Budapest, 2003.
Erős Katalin: Búcsúk és búcsúlevelek a késő középkori Magyarországon. Doktori (PhD) értekezés. Budapest, 2019. (Kézirat, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Történettudományi Doktori Iskola)
Erős Katalin Renáta SSND: A középkori Krisztus Teste társulatok néhány jellemző vonása. In: Barna Gábor (szerk.): Eucharisztia és Úrvacsora a magyarországi vallási kultúrában. 2. (Szegedi Vallási és Néprajzi Könyvtár. 58). Szeged, 2020. 9–20.
Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Budapest, 2000.
Új hozzászólás