Jelenlegi hely

Tanítóképzés a 19. század közepén

GÁRDONYI-EMLÉKÉV
2014.01.15.
Napjainkban is aktuális kérdés a tanító-, illetőleg tanárképzés. A Magyar Királyságban a 19. században jelent meg az egyházi, majd állami tanítóképzés. Az 1840-es években már egyre szervezettebb, intézményesített formában tanulhattak a leendő oktatók.

A 18. század végén, az 1777. évi Ratio educationis nevű rendelet honosította meg hazánkban a „mintaiskolákat”, azokat a központi gyakorló iskolákat, amelyekben a tanítóképzésben részt vevők elsajátíthatták a módszertant, vagyis gyakorlati képzésben részesültek. Az elméleti alapokat azonban külön e célra felállított tanítóképzőkben oktatták számukra. Kezdetben csupán egyházi alapítású és fenntartású tanítóképző intézetek, az ún. „mesterképző intézetek” léteztek. Az 1819-ben alapított szepeskáptalani mellett 1828-tól Egerben és 1842-től Esztergomban is lehetett tanulni, valamint Pécsett az 1828-ban megszűnt állami intézmény helyett 1831-től új, püspöki alapítású tanítóképző várta a diákokat.

Az 1840-es években azután sorra kerültek felállításra a király által alapított, így állami fenntartású intézetek is: Nagykanizsa, Érsekújvár, Pest, Nagyvárad, Nagykároly (Ezt áthelyezték Szatmárnémetibe), Szeged, Kassa (1844-ben megszűnt), Miskolc és Ungvár, valamint Zágráb. Ezek mind római és/vagy görög katolikus vallású fiatalok számára nyújtottak képzési lehetőséget. Míg kezdetben rövid tanfolyamon (2, majd 5 hónap, Esztergomban 10 hónap, Zágrábban 1 év) vettek részt a tanítónak készülők vagy a már segédtanítóként alkalmazottak, 1845-től 2 évben szabták meg a képzés idejét.

Érsekújváron külön házat vásároltak meg és alakítottak át az iskola számára, de nem mindegyik tanítóképző rendelkezett önálló épülettel. Zágrábban például a 3. osztályos elemi iskolások átmenetileg megüresedett tantermeit használták fel a képzési célokra. Nagykanizsán, ugyan az új épületet megígérték, de sokáig az elemi tanoda adott helyet az oktatásnak. A feltételek itt azonban kevéssé feleltek meg: bár a padok újak voltak, de a táblákat „alig használhatónak” jellemezték, és a zeneterem is túl kicsinek bizonyult. Ráadásul az épületben mások, sőt kézművesek is laktak, akik munkájuk során zajongásukkal zavarták az oktatást. Sokfelé a taneszközök, segédkönyvek, hangszerek, „földabroszok”, térképek, tankertek (ahol például a gyümölcsfa-termesztés tanulmányozhatták volna), ásványgyűjtemény hiányával küszködtek.

A tanítóképző intézetekbe sokszor olyanokat vettek fel, akiket az elemi iskolákban már segédtanítóként alkalmaztak. Mind a püspökök, mind az állam vagy magánszemélyek, így gróf Zichy Károly, herceg Batthyány Fülöp által biztosított ösztöndíjas helyekre jelentkezhettek a jelöltek, akiknek bizonyítaniuk kellett alkalmasságukat. A szegény sorból származó tanulók „állami” ösztöndíja (segélydíja) általában 40 pengő forint volt évente (a pesti tanítóintézetben 60 forint). A pécsi káptalan egy 4000 forintból álló tőkeösszeg kamatát osztotta szét az arra érdemesek között. Daróczy Zsigmond kanonok pedig évet hat arannyal jutalmazta a legjobb tanulót. A nyitrai püspökség és a nyitrai káptalan is segélypénzzel ösztönözte a tanulókat, míg Esztergomban az érseki alapítású intézetben a szegény növendékek ellátását a kanonokok biztosították. 

Pocsik István tanítóképzőbe történő felvételi kérelme
és bizonyítványa (testimonium) az elvégzett tanulmányairól

Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács regisztratúrája,
Departamentum scholarum nationalium (C 69) 1847. F. 21. p. 104.

Az egyházi fenntartású intézmények finanszírozása, az oktatók alkalmazása, valamint a diákokkal kapcsolatos ügyintézés az érsekség vagy a püspökség illetékességébe tartozott, de az illetékes tankerületi főigazgatóságnak is évente értesítvényt küldtek. Az állami fenntartású intézeteket illető ügyek a tankerületi főigazgatóktól a Magyar Királyi Helytartótanácshoz kerültek, amely az uralkodó felé közvetítette a jelentéseket, kimutatásokat, és levelezett a tankerületi főigazgatókkal.
Egyik ilyen kimutatás volt az állami tanítóképző intézetekben tanulók fiatalok jellemzése, amely áttekinthetően bemutatta a diákok származását és előéletét és tanulmányait. Az 1844-ben alapított nagykanizsai tanítóképzőbe 15 és 22 év közötti diákokat vettek fel, számuk 1845-ben 12 volt. Az 1845/46. évben az első évfolyamra heten jártak, legtöbbször iskolamester fiai, de akadt paraszti származású és egy nemesifjú is.

Kimutatás a nagykanizsai tanítóképző intézet első évfolyamának tanulóiról
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács regisztratúrája,
Departamentum scholarum nationalium (C 69) 1846. F. 19. p. 24 1/
2.


A legtöbb tanítóképzőben 12 és 20 közötti összlétszámot figyelhetünk meg, de Pécsett például az 1840-es évek végén 48 diákot oktattak, míg Esztergomban 53 fiatalt. Igen kevesen tanultak a szepeskáptalani tanítóképzőben, átlagosan 6–8 diák.

A tanítóképző intézetekben az oktatott tárgyak nem voltak egységesen szabályozva, bár uralkodói engedélyezéshez kötötték a tantervet, így eltérésekkel találkozhatunk az állami és az egyházi fenntartásúak között. Az állami tanítóképzőkben az elsők között oktatták az általános módszertant (oktatástant), majd a különféle tantárgyak specáilis módszertana következett. Ezeken túl helyesírást, szépírást, fogalmazást, számtant, földrajzot, gazdaságtant, jogi ismereteket, mezei gazdasági ismereteket is tanítottak.
A tanítónak készülő diákok oktatásában fontos helyet kapott a neveléstan. Ezt a „Neveléstudomány a mesterképző intézetek számára” (Buda, 1844) című nyomtatott magyar nyelvű tankönyv alapján oktatták. A kötet lelki és az erkölcsi nevelés mellett a testi nevelésre is hangsúlyt fektetett, gyógyszereket, gyógymódokat is elmagyarázott. Az erkölcsi nevelésen belül kiemelték, hogy ne értelmetlenek, hanem hasznosak legyenek a gyerekek elfoglaltságai. A tanító feladata volt, hogy megóvja a tanulók élénkségét és jókedvét, megtanítsa az illedelemre.

A tanítóképzőkben használt tankönyv: „Neveléstudomány a mesterképző intézetek számára”.
Buda, 1844. MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács regisztratúrája,
Departamentum scholarum nationalium (C 69) Acclusa (tankönyvek) 1845. F. 10. p. 3. (37. szám).


Természetesen hittan és más egyházi tárgyak is szerepeltek az órarendben, míg Zágrábban horvát- és németnyelv, sőt a selyemtenyésztés oktatásán is részt vettek a diákok. Nagykanizsán „gyógytant” (elsősegélynyújtást) és természettant is beiktattak az órarendbe. Feltűnő lehet, hogy sok intézményben hiányzik a tantárgyak közül a történelem (ugyan Esztergomban mind a magyar, mind az általános történelmet oktatták). Ennek pótlását különösen szorgalmazták.
A tanítóképzőkben általában külön tanár oktatta az éneket és az orgonálást. A tanítási órák délelőtt és délután is folytak, hétfőtől szombatig. A képzősök vasárnap miselátogatásra, valamint egyházi szolgálatra voltak kötelezve. Ott, ahol az elemi tanoda és a tanítóképző egy épületben kapott helyet, közvetlenül lehetőség nyílt a gyakorlati képzésre. Más helyeken gyakran telente vettek részt a jelöltek a iskolai segédtanítói gyakorlaton, és a végzettek ezt követően működhettek a városi és falusi elemi iskolákban tanítóként.
 

A győri tankerületi iskolai főigazgató jelentése a kerületében levő tanítóintézetekről,
1845. november 16.

Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács regisztratúrája,
Departamentum scholarum nationalium (C 69) 1846. F. 19. p. 349.

 
A bemutatott forrásokat a Gárdonyi-emlékév kapcsán megrendezett „A regény és a valóság: Gárdonyi Géza és történelmi regényei” című vándorkiállításon lehetett megtekinteni.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika

Utolsó frissítés:

2015.08.11.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges