Tisza István (1861-1918) politikai pályáját rajongás és gyűlölet övezte, de ő mindig a maga útját járta, eszméibe, tetteibe vetett, kálvinista küldetéstudaton alapuló hite vezette. A „csóvás ember" pontosan és mindenki másnál korábban érzékelte, hogy a küszöbön álló háború élethalál-harc lesz, nem csupán a Monarchia, de a történeti Magyarország számára is. Az elveihez makacsul ragaszkodó, nagy formátumú konzervatív-liberális politikus az osztrák-magyar dualizmus szerepét a kárpát-medencei magyar fennhatóság, és benne az arisztokrácia és a dzsentrik vezető pozíciójának megőrzésében látta a „szlavizmussal" szemben.

Tisza úgy vélte, hogy a történeti Magyarország csak akkor maradhat fenn, ha egy szilárd, a jelentős társadalmi reformigényeket határozottan elvető Habsburg-monarchia készül fel a várható nagy háborúra. Ezért vállalta a népszerűtlenséget és gyűlöletet is. Ha úgy látta helyesnek, a házszabály megsértésével törte le az ellenzéki obstrukciót, később karhatalommal vezettette ki az ülésteremből a véderőtörvény vita nélküli elfogadása ellen tiltakozókat. A nemzetiségek önrendelkezési jogát még a háború utolsó pillanataiban is butaságnak minősítette, az 1918. október végi eseményeket pedig „forradalmi paródiának" nevezte.

A negyedik merénylet sikeres volt

Pethő Sándor (1885-1940) történész, publicista bő egy évtizeddel Tisza 1918. évi meggyilkolása után így foglalta össze a politikus történelmi szerepét: „Hős volt, nagy kormányzó, tüneményes pártvezér, problematikus államférfi és gyarló diplomata. [...] küldetéses embernek tartotta magát. [...] A maga csalhatatlanságának és árnyalattalan lelkiségének tartozott vele, hogy nem törődött eszközeinek erkölcsi tartalmával. Azt hitte, hogy helytelen utakon is lehet jó állomást, etikai szempontból aggályos és elítélendő fegyverekkel is lehet diadalmas, a percek életében túlterjedő eredményeket elérni. Azt hitte, hogy bizonyos tekintetben a magyart keleti módon szabad, sőt kell kormányozni."

Pethő Sándor: „Viharos emberöltő". Hét portrait. Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt., 1929, 180-181.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában fennmaradt forrásokban több utalás is van arra vonatkozóan, hogy úgy a fronton, mint a hátországban „céltudatos izgatás" folyt a miniszterelnök ellen, és még olyan emberek is, akik korábban nem is hallották Tisza nevét, „a legnagyobb gyűlölettel" emlegették azt, sőt fogadások is születtek, hogy „Tisza újévig meghal és vége lesz a háborúnak".

A két „gyilkosságra szövetkező", Záborszky János és Biró Zoltán Jelzet: MNL OL, Belügyminisztériumi Levéltár, Belügyminisztérium, Reservált iratok (K 149), 1916 - 7/6165

A „Magyar Glóbusz kormányzója" ellen több alkalommal kíséreltek meg merényletet.

Az elsőre még az első világháború kitörése előtt került sor. 1912. június 4-én Kovács Gyula függetlenségi párti képviselő a parlamenti ülésteremben, az újságírói karzatról leugorva háromszor Tiszára lőtt, a negyedik golyóval pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Az ekkor a házelnöki posztot betöltő Tisza nem sérült meg, a képviselő is életben maradt, később a törvényszék „mélyebb öntudatzavarra" hivatkozva felmentette. Tisza az ülésen megszakítás nélkül tovább elnökölt, és abban a tudatban, hogy Kovács meghalt, csak ennyit mondott: „Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól". A merénylő az első világháborúban a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred katonájaként az olasz fronton mutatott hősies magatartása eredményeként visszakapta tartalékos hadnagyi rangját.

1916-ban bizonyos források szerint egy kiábrándult huszártiszt, majd 1918. október 16-án a huszonhárom éves, súlyos tüdőbajban szenvedő, kommunista Lékai János próbálta megölni a miniszterelnököt, de az első esetben a golyó nem talált, a fegyverhasználathoz nem értő Lékai pisztolya pedig csütörtököt mondott a parlament épületénél. A huszártiszt állítólagos merényletének érdekessége, hogy a friss szakirodalmi munkák meg sem említik, de a korabeli sajtóban, illetve emlékező beszédekben sem sikerült a nyomára akadni.

1918. október 31-én négy katona tört be Tisza István Hermina úti bérelt villájába. Bár egy ismeretlen figyelmeztette a veszélyre, és inasa is a menekülést javasolta, Tisza a villában maradt: „nem ugrom én sehova, ahogy éltem, úgy fogok meghalni". A háborús szenvedésekért felelősnek tartott politikust szabályszerűen kivégezték. A „vasgróf" utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie". Hogy pontosan ki, vagy kik adták le a gyilkos lövéseket, azt azóta sem sikerült egyértelműen tisztázni. Az általa eleinte ellenzett világháborúnak Tisza volt az utolsó magyar áldozata.

Egy eddig ismeretlen merényletterv

1916 júniusában, az újlipótvárosi Vág utcában lévő, a tömegnyomor enyhítésének céljával épült ún. Népház éjszakai szállásán ismerkedett meg egymással két „éretlen suhanc", Biró Zoltán lakatossegéd és Záborszky János kovácssegéd. A vádirat szerint az elkeseredett fiatalemberek elhatározták, hogy a Záborszky által egy korábbi szolgálati helyén ellopott revolverrel lelövik a háború fő felelősének tartott Tisza Istvánt, „és ha a lövés nem öli meg, késsel, tőrrel szúrják le". A merénylet végrehajtása után külföldre, Svájcba, illetve Romániába akartak szökni.

A Budapesti Hírlap tudósítása szerint tettük és menekülésük finanszírozásával (többek között megfelelő ruházatot, kerékpárt és útlevelet akartak beszerezni, illetve saját jutalmazásukról sem feledkeztek meg) Kovács Gyula volt országgyűlési képviselőt „akarták megtisztelni", mert róla mint Tisza korábbi merénylőjéről biztosra vették, hogy nem fog sajnálni tőlük kétezer koronát. Végül Kováccsal nem tudták felvenni a kapcsolatot, bár egy trafikban fél órán át keresték a nevét a telefonkönyvekben, ezért saját zsebből többek között különböző térképeket és „idegen nyelvek megtanulását lehetővé tevő füzeteket" vásároltak.

Mivel a társai által Flamósnak nevezett (a szó a börtönszlengben éhest jelent) Bíró a Népházban többször nyíltan beszélt tervükről, így az hamar a rendőrség tudomására jutott. Az egyik tanú szerint Biróék kétszer is (konkrét dátum nincs a jegyzőkönyvben) elindultak „lelőni Tiszát", de nem sikerült „alkalmas helyen" találkozniuk vele. Azt mindenesetre megállapították, hogy „nagyon ügyesnek" kell lenniük, mert „Tiszát 4 detektív kíséri állandóan távolabb, 2 elől, 2 hátul". A Népház olvasószobájában Biró az újságokat olvasva értesült arról, hogy a képviselőházban ellenzéki képviselők Tisza lemondását követelték. „Majd én le fogom mondatni Tiszát örökre!" - kiáltott fel.

1916. szeptember 16-án végül - egy lakótársa vallomása alapján - letartóztatták Biró Zoltánt, akit október 9-én öt hónapi és huszonkilenc napi fogházra, továbbá egyévi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlásának ugyanilyen tartamú felfüggesztésére ítélték. A közveszélyes munkakerülés vétségének vádja alól ugyanakkor felmentették, mert az alapos nyomozásnak köszönhetően bizonyítást nyert, hogy söprésből és csomagok feladásából szerény rendszeres jövedelemmel bírt. Az ítéletet a Királyi Tábla december 19-én - nem ismert, hogy milyen újabb körülmények mérlegelésével - másfél évi börtönre szigorította, a semmisségi panaszt a Kúria III. büntetőtanácsa 1917 áprilisában elutasította.

Záborszky János időközben bevonult katonának Losoncra, a cs. és kir. 25. gyalogezred II. pótzászlóaljához, ellene - az ügyét elkülönítve - később tervezték lebonyolítani a tárgyalást, de ennek a fennmaradt forrásokban nincs nyoma. Ugyanakkor őt is kihallgatták a losonci rendőrségen, ahol beismerte, hogy a revolvert Szonda József szabómestertől lopta, de már júniusban el is adta. Mindenesetre - annak fényében, hogy a Tisza-gyilkossággal foglalkozó kutatóktól sem sikerült a második, állítólagos merényletkísérletről több információt szerezni -felmerül a kérdés: lehet, hogy Záborszky volt a „kiábrándult huszártiszt" (valójában egy gyalogezred frissen bevonult bakája)?

Természetesen mindkét vádlott azt vallotta, hogy „a gyilkosság eszméje" a másiktól ered. A Birónál talált térképek újságból kivágott vázlatok voltak csupán, de az ítélet szerint ezek a vádlott „szellemi nívójához mérten megfelelőek voltak".  Biró csak 1916. július 30-án töltötte be tizennyolcadik életévét, de a tanúk vallomása alapján a „szövetség és a szándék a cselekmény végrehajtására" ezután sem szűnt meg, ezért az elkövetés ideje „folytatólagosan átnyúlik a vádlott felnőtt korára". A tanúk egyike, a 14 éves, foglalkozás és lakás nélküli Reisenbüchler Viktor pedig maga is elismerte, hogy haragszik Biróra, mert az „4 koronán felüli" kártyaadóssággal tartozik neki. Biró azzal magyarázta Reisenbüchler haragját, hogy az esténként a Lehel téri bódékat szokta kifosztani, és „halomszámra hordja el" onnan a cukrászsüteményeket, és ő ezért feljelentette egykori lakótársát egy rendőrnél.

Az első világháború idején természetesen más kormánytagokat is fenyegettek. Az alábbi „komoly, névtelen" fenyegetőzés arra figyelmeztette Sándor János kir. belügyminisztert, ha elrendeli Budapesten a 11 órai zárórát, e „gazemberség" miatt „Stürgh (sic!) sorsára fog jutni".

A fenyegetés hátterében az áll, hogy 1916. október 21-én Friedrich Adler, az osztrák szociáldemokrata párt (az első világháború kitörése után lemondott) titkára Bécsben - saját pártvezetésének megalkuvó politikája és az alkotmányosságot már 1914 márciusában felszámoló kormányzat tevékenysége elleni tiltakozásul - három lövéssel kivégezte Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt. Tisza akkor így fogalmazott: „Mind a ketten tudtuk, hogy meg fognak gyilkolni, de én azt hittem, előbb rajtam lesz a sor". Az osztrák merénylő az 1917-ben tartott perében elismerte, hogy az ő fejében is megfordult a birodalom erős emberének tartott Tisza István kiiktatása. Amikor Adler 1918. november elején kiszabadult, Tisza már nem volt életben.

A digitális felvételeket készítette és a képszerkesztést végezte Czikkelyné Nagy Erika.