A kora újkorban több típusa is kialakult a báloknak (farsangi báloknak). A legpompázatosabbaknak az uralkodói udvarokban jelentősebb ünnepségek alkalmából, esetleg magas rangú vendégek tiszteletére megrendezett alkalmával udvari bálok számítottak. Ezek azonban nem álarcosbálok voltak, hanem szigorú szabályok szerint megrendezett társadalmi események. A Bal paré vagy Bal en ceremonie (a francia királyi udvarból származó Grand bal du roi mintájára, 1669) inkább abszolutista ceremóniájáról, nem pedig a könnyed udvari szórakozásról volt híres. A részvétel az ilyen udvari bálokon kötelező volt, a meghívó szinte katonai „behívónak" számított.

A jelmezbálok egyik különleges fajtája a „dominóbál" volt (Bal en Domino, Bal de la cour, Bal à la cour). A dominóbál valójában a velencei mintára megrendezett álarcosbált jelentette. Az elnevezés az olasz nyelvől ered: a Domino kezdetben az olasz és spanyol egyházi személyek (domino) bő, az alsóruházatot eltakaró, fekete színű köpönyegét jelentette. A bő köpönyeg a 16. században került át a világi öltözködésbe, mindkét nembeliek kedvelt ruhadarabja lett. Lepelformája miatt a 18. században velencei karneválruhává lépett elő, és egyre színesebbé vált. Kedveltsége annak ellenére, vagy talán éppen azért volt nagy, mert elkészítése nem volt bonyolult, tehát nem igényelt sem különösebb felkészülést, sem különösebb készségeket, és esztétikailag semlegesnek számított. Mivel ezt a „köpönyeget" férfiak és nők egyaránt hordhatták, az álarcosbálokon preferált inkognitót és titokzatosságot remekül megőrizhették vele. Ez mégsem azt jelentette, hogy a dominóbálok során a résztvevők egyenrangúként viselkedhettek volna. A kor előírásainak megfelelően az egyforma ruházat ellenére szigorú ceremoniális megkötöttségek vonatkoztak a bál menetére, és fenntartották a rangsorolást. Ezt jelezhették például úgy, hogy a dominóköpönyeget nem teljesen zártan hordták, hanem úgy, hogy viselőjének a rangjának megfelelő ruhája kilátszódjon alóla. Ez a báltípus tehát sokszor főként csak a reprezentációt szolgálta, a jelmez csupán kiegészítő elem volt. Különösen állítható mindez, mivel az álarc viselését nem írták elő (Bal en Domino ohne Larffen, Bal ohne masque). A zártkörű rendezvények ellentéte volt a nyilvános bál, és az olyan bál, ahol a belépésért fizetni kellett. Ezek közé számíthatók azok a rendezvények, amelyeket az egyes városok tartottak, bevételek reményében is.

Egy másik közkedvelt jelmezbál a „maszkabál" (Bal en masque, masquierter Bal) volt. A farsang idején általánosan redoute-nak nevezték azt a helyet, ahol jelmezbe öltözve a nemesek, a polgárok, sőt Bécsben akár az udvartartás (és a császári család) tagjai is összegyűltek, hogy táncoljanak, játszanak és szórakozzanak. Később redoute-nak nevezték magukat a rendezvényeket is. Ez a jelmezbál Itáliából és Franciaországból származott, a 18. századra a polgárság számára is a legfontosabb rendezvénnyé vált. A jelmezruha megválasztása nem volt előírva, de arc előtt álarcot kellett tartani. A bálokon ugyan volt ceremoniális elírás, de csekélyebb mértékben, mint a dominóbálokon, ezért igen közkedvelt volt. E bálokat azonban csak előre megszabott helyeken rendezhették.

Éppen ez okozott gondot Budán az 1780-as évek közepén, mivel híján voltak a megfelelő méretű teremnek. A megnövekedett igény annak tudható be, hogy II. József rendeletének következtében 1784 folyamán Pozsonyból Budára költözött át a legtöbb központi kormányszerv: a Magyar Királyi Helytartótanács, a Magyar Udvari Kamara és a magyarországi főhadparancsnokság is, sőt új épületet jelöltek ki és alakítottak át az országgyűlés számára is.  A költözés során nem csak a hivatalnokok száma nőtt meg, hanem családtagjaik révén a szórakozásra vágyó és társasági életet kedvelő nemesek száma is.

Így érthető, hogy 1785-ben Mathias Giradonnak fejtörést okozott, hol lehetne az alkalomhoz és a résztvevők rangjához méltóan megrendezni a következő karnevál idején a bálokat. Kérvényében nem csekélyebb építményt tűzött ki helyszínként, mint a budai királyi palotát. Ezen felül kérte ott az álarcos bálok tartásának engedélyezését is. Vajon miért lett volna jó az államnak, ha támogatja a találékony polgár javaslatát? Mivel a korabeli gazdaságpolitika monopóliumok révén igyekezett minél nagyobb bevételt biztosítani a kincstár számára (gondoljunk például a szerencsejátékok monopóliumára vagy a dohánymonopóliumra stb.), Giradon is hasonló bevételi forrással kecsegtette a véleményezőket. Ő a belépőjegyek árának előre megszabott százalékáért folyamodott a budai rendezvények, az ún. redoute-ok szervezési jogáért. Ezen túl úgy vélte, a bevételi összeg egy részéből pénzügyi alapot hozhatnának létre. A kora újkorban széles körben elterjedtnek számítottak az ún. alapok, alapítványok (idegen szóval fundus, fond). Ezek bevételei hozzájárultak különféle nemes, emberbaráti célok finanszírozásához is, legyen ez akár egy árvaház fenntartási költsége, vagy akár egy színházé - mint amelyet esetünkben Giradon csábító lehetőségként vetett fel.

Úgy tűnik, végül nem talált meghallgatásra a szemfüles Giradon kérvénye, mert néhány hónappal később az uralkodó a budai polgárok folyamodványát részesítette előnyben, akik a császár 1783. évi budai látogatása során elhangzott ígéretekre hivatkozva próbálták elérni céljukat. A látogatás során az uralkodó személyesen vizsgált meg több budai épületet, így az 1782. január 12-én kibocsátott rendelete értelmében feloszlatott budai klarissza kolostor épületét is. Míg kezdetben a papnevelde céljára jelölték ki, II. József 1783 őszén az országgyűlés Pozsonyi átköltöztetését és az üresen álló kolostor épületbe költöztetését határozta el (a papnevelde Pozsonyban került elhelyezésre).

A ma Úri utca 49. és Országház utca 28. szám alatti épülettömb átalakítása és felújítása azonban lassan halad előre, sőt egy időre veszélybe került a munkálatok befejezése is. 1785 tavaszán azonban ismét megindultak a munkálatok, így az év végére már néhány reprezentatív terem elkészült. II. József a budaiak folyamodványára válaszolva engedélyezte, hogy az országház épületében kialakított egy termet, a hozzátartozó két szobát és a konyhahelyiséget a budai lakosok felhasználhassák a farsangi bálok céljára. (Az uralkodó saját kezűleg szúrta be az „és szobák" kifejezést.)

 
Az állam azonban megpróbálta továbbra is fenntartani a privilegizált helyzetet. 1788-ban arról értesülhetünk, hogy már mint Budán, mind Pesten két-két helyszínen tartottak maszkabálokat. Ez pedig ellentmondott egy 1772. évi rendelkezésnek, amely Pozsonyban és Budán is csak egy helyen engedélyezte az álarcos bálok megrendezését. II. József nem tért el ettől a szabályozástól, így 1788-tól csupán az országház épületének termében megtartott redoute-ok alkalmából lehetett maszkabálon résztvenni. Pest azonban nem szerepelt a korábbi szabályozásban. Az, hogy mégis lehetővé vált az ottani álarcosbálok rendezése is, a téli időszakkal függött össze. A Duna vízállása, a jégtorlaszok, a jégzajlás, tehát az időjárási viszontagságok gyakran nem tették lehetővé, hogy a pestiek átkeljenek a folyón (vagy éppen késő éjjel hazatérjenek). A javaslat értelmében kegyes engedélyezés esetén nyílt „versenytárgyalás" során nyerhette volna el a legtöbbet ígérő az álarcosbál rendezési jogát, míg a bevételekkel a városi pénztár gazdagították volna. Az uralkodó végül hozzájárult a pesti helyszínhez, de döntése nyomán a bevételek nem a városi kasszába folytak be, hanem azokat a városi színházak fenntartására fordították.

A híresebb, pompázatosabb bálok a 19. század folyamán jelentek meg Pesten és Budán, amikor József nádor személyében állandó magas rangú résztvevőt köszönthettek a bálokon.

A fotókat Czikkelyné Nagy Erika és Szalkai Dániel készítette