Levéltáros nekrológok

Bevezető

A „levéltárnokság nem valami külső keret, amelyet az egyéni érdeklődés más és más tartalommal tölthet meg, nem megélhetési lehetőség, a levéltár nem pályát tévesztett, félbe maradt emberek végső menedékhelye, hanem – akármennyire időszerűtlen is a mai élet vad hajszájában – hivatás.” Sinkovics István elevenítette fel Herzog József önmeghatározását, és valljuk meg, tömörebben és szebben nehezen lehetne megfogalmazni a levéltáros hitvallását. Az idézet jól mutatja, hogy a nekrológok nem csupán egy életút adatolására, művelődés-, tudomány- és levéltártörténeti adalékok megismerésére, hanem a levéltárosok hivatásról vallott gondolatainak felidézésére is alkalmas. Ez volt talán a legerősebb motiváció, ami arra sarkallt bennünket, hogy végigolvassuk az elődeinkről szóló búcsúztatókat. Bár korántsem teljes, mégsem egyoldalú ez az emlékezésgyűjtemény, nemcsak akadémikusok, professzorok és monográfiákat publikáló neves tudósok portréi rajzolódnak meg itt. Megtalálhatjuk benne a kutatókat példás türelemmel kiszolgáló levéltárost, a világújdonságot először alkalmazó restaurátort, a mindennapi gondok között is vidáman helytálló portást, gépírónőt, hivatalsegédet is. Benne van az egész szakma. A közreadott anyagokon a legritkább esetben – helyesírási hiba, értelemzavaró betű-, igekötő-, vagy szóhiány esetén – végeztünk korrekciót. Változatás nélkül hagytuk az elhunytak műveit felsoroló bibliográfiai hivatkozásokat is, ezek pontosságát nem ellenőriztük. Az eredetileg név helyett monogrammal szignált megemlékezések után, a bibliográfiák, illetőleg a folyóiratok repertóriumi adatait felhasználva, kiírtuk a szerzők nevét, ha az eredeti közlés végén szignó nem szerepelt, azt N. N.-nel jelöltük.

Feiszt György