Levéltárunk új központi épületének földszinti folyosóján ma is látható az a régi, fa irattároló szekrény, amely eredetileg Szombathely város aktáinak elhelyezésére készült. A 42 fiókos szekrényt a város 1787 áprilisában rendelte meg, mivel a több évszázados iratanyag áttekinthetetlen, a tárolására használatos ládák kezelése pedig rendkívül nehézkes volt. Simon Antal szombathelyi asztalos május 16-án nyújtotta be a városi tanácsnak címzett árajánlatát. Az 537 cm hosszú, 215 cm magas és 46 cm mély szekrény elkészítéséért összesen 50 ft munka és anyagköltség megfizetését kérte. A tanács 1787 júniusában Bájer Antal lakatostól már a fiókok mozgatásához szükséges 42 rézfogantyút is megrendelte, szeptemberben pedig elkészült a szekrény zöld festése is. A díszes bútor eredetileg a város tanácstermében állhatott. Amikor az archívumot a Szily János utcában található házba átköltöztették, a szekrényt két darabra bontották. Valószínűleg emiatt történhetett, hogy az utókor sokáig egy hajdani patika berendezésének tartotta, de hozzájárult ehhez az is, hogy a bútor terveinek elkészítésében bizonyára részt vett Gutten György városbíró is, aki foglalkozására nézve gyógyszerész volt. Az ő elképzelései okozhatták e nagyfokú hasonlóságot. A bútor valódi funkciójára és a készítés idejére nézve azonban minden kétségünket eloszlatja a szekrény felső párkányán végigfutó kronogramos latin nyelvű felirat: TABVLARIVM HOC SERVANDIS SVIS ACTIS SENATVS SABARIENSIS POSVIT CVRANTIBVS GENEROSIS GEORGIO GVTTEN PRETORE PROVTI ET ANTONIO EBERL PRIMARIO ATQVE IOANNE ERDELY ALTERO NOTARIIS (magyar fordításban: „Ezt a szekrényt, iratainak megőrzésére a szombathelyi tanács készíttette, Gutten György városbíró, Eberl Antal első- és Erdélyi János másodjegyző hivatali idejében”) Az összeadást elvégezve a meglepő 2577-es számot kapjuk, ezért a kronogram „üzenetét” értelmeznünk kell. A latin szöveg, a szekrény szerkezetének megfelelően két félre bomlik. A „posuit” szóig tartó első rész vörös betűinek összege a készítés évszámát adja. A másik fél római számainak összege 790-et ad, ami a szekrényt megrendelő tisztségviselők hivatali idejének bejfejező évét, az 1790-et jelenti. A kronogramok szerkesztőinek sok fejtörést okozott a megörökítésre szánt évszámokat megjelenítő szavak összeválogatása. Ennek a célnak nemcsak a stilisztikát rendelték alá, de egyedi megoldásokat is alkalmazniuk kellett. Szövegünkben például az „Erdelyi” név ’Y’-ját ötös számnak értelmezni. Az utólagosan készült feliratban valószínűleg a festő figyelmetlensége folytán a „primario” szó ’M’ betűje nem lett kiemelve, így az évszám olvasata: 1787– 1790. A kronogram ma hiányos, mert a 2 évszázados bútor 1989-ben történt restaurálásakor a szegélylécre festett utolsó három betűt elfelejtették pótolni.
A vármegyei börtön
A levéltár régi épülete 1832 és 1836 között készült, eredetileg vármegyei börtön és dologház céljára. A Széchenyi István gróf által is meglátogatott börtön építésekor az ország egyik legmodernebb rabtartó létesítményének számított. A büntetés-végrehajtási intézményben a 19. század számos híres-hírhedt alakja raboskodott. A közel 200 éves múltra visszatekintő épület több építészeti beavatkozáson esett át, a 2002. évi felújítás alkalmával azonban visszanyerte eredeti formáját. Az átalakítások csak kis mértékben érintették a földalatti börtöncellákat, amelyek közül néhány az eredetihez hasonló állapotában látható. A levéltárlátogatások egyik népszerű helyszíne az a cella, amelyben a hagyomány szerint Savanyú Jóska raboskodott.
Az első ismert magyarországi címeradományozás 1326-ból
A címer szó a francia „cimiére” = sisakdísz kifejezésből származik. Ennek első magyarországi említése Károly Róbert 1326. április 7-én kelt Imre fia Miklós nevére szóló sisakdíszt adományozó oklevelében olvasható.
A heraldikai szakirodalom szerint az első magyarországi lovagi tornára 1318 júniusában, Károly Róbert királynak Luxemburgi Beatrix hercegnővel való házasságkötése alkalmával kerülhetett sor. A „magyar lovagkor” kezdetét azután 1326-ban a Szent György Lovagrend megalapítása jelentette. Az udvari ünnepségek protokollja megkövetelte a résztvevők társadalmi rangjához méltó megjelenést, a jelvények, címerek viselését. Ezt követően szaporodott meg sisakdíszek adományozása.
Károly Róbert király 1326. évi oklevelében a Csébi-Pogány család ősének, Imre fia Miklósnak sisakdísz használatát engedélyezte. Az okirat szövegéből, amikor a király „elődeink által történt adományozásokra” utal, kitűnik, hogy nem ez volt az első eset, valójában csak a legkorábbról fennmaradt ilyen emlékkel állunk szemben. A Vasvár-Szombathelyi Káptalan Hiteleshelyi Levéltára által megőrzött, jelenben a Vas Megyei Levéltárban található oklevél arról is nevezetes, hogy ebben szerepel először a címer (Cymer) szó, amely az oklevél hatodik sorában a hajtás miatt ma már csak töredékesen látszik.
A sisakdísz használat 14. századi társadalmi jelentőségét mutatja, hogy 1328-ből már négy olyan oklevél ismert, amelyeket kiállítóik sisakdíszt mutató pecsétjükkel hitelesítettek. A lovagság itthoni létezését jól mutatja, hogy a király ötven ilyen taggal alapította meg lovagrendjét, akik egész biztosan rendelkeztek címerrel.
A lovagok eredeti hadi felszereléséhez, a heraldikai pajzshoz, zászlóhoz csak a legfeljebb tollforgóval ékesített dísztelen sisak tartozott. Címertani szempontból érdekes magyarországi jelenség, hogy az ősi címerrel nem rendelkező lovagok, tornán való részvételkor a királytól egyedi jelvényként kapott oromdíszt használhatták. Ilyen volt a Csébi-Pogány család esete is, amelynek tagjai a későbbi korokban a Károly Róbert adományozta sisakdísz motívumot már családi címerként használták. A kiterjesztett kék szárnyú csőrében leveles ágat tartó arany sólyom, így vált a Pogány család címerének pajzs alakjává.
A Csébi-Pogány család levéltára több más rokon család irataival együtt, 1761-ben vásárlás révén került a Vasvár-Szombathelyi Káptalan „Ecclesiasticae et Familiares” állagába. A 14. századi oklevelet 1951 óta a Vas Megyei Levéltár diplomatikai gyűjteménye őrzi.
Az oklevél sajnálatos nevezetessége egy hamisítási kísérlet. A szöveg negyedik sorában, valamikor a későbbi századok folyamán a „Nicolai filii Emerici filii” utáni szöveget kivakarták és helyére láthatóan eltérő betűkkel és tintával a „Nag de comitatu Soproniensi” szavakat illesztették.
