„A leg jobb Gazdák sem adgyák Gyermekeiket Iskolába” – Hányan látogatták a Jászkun kerület iskoláit az 1790-es években?

Április hónap dokumentuma
2024.04.05.
Magyarországon a 18. században jelentek meg az első uralkodói (állami) törekvések arra vonatkozóan, hogy az iskolákat minél több gyermek látogassa. Persze a gyakorlatban még jó ideig nem valósult meg az általános tankötelezettség, a Habsburgok hol önállóan, hol a rendekkel együttműködve több ízben megkísérelték előmozdítani, hogy az ország modernizálása céljából minél nagyobb tömegek ismerkedjenek meg az írás, az olvasás és az alapvető számolás tudományával; igaz, e törekvés intenzitása korszakonként változott. Ennek következtében a levéltári iratok között is szép számmal találunk olyan forrásokat, amelyek arról árulkodnak, hogy a központi szervek ösztönzésére a helyi hatóságok megpróbálták az iskolapadba terelni az egyszerű nép gyermekeit.

 A Jászkun kerületben 1793-ban és 1796-ban is felmérték a népiskolába[1] járó gyermekek számát, megpróbáltak választ találni arra a kérdésre, hogy sokan miért nem látogatják a tanintézeteket és megkíséreltek megoldást találni arra is, hogyan lehetne arra ösztönözni, sőt kényszeríteni a redemptus gazdákat, hogy fiaikat iskolába járassák.[2] Írásomban e két felmérés dokumentumait fogom bemutatni, ám a források értelmezéséhez elengedhetetlen, hogy a történelmi háttérrel is foglalkozzam és felvázoljam, hogyan alakult a tankötelezettség kérdése a 18. században.

 

Tankötelezettség a 18. században(?)

A török kiűzését követően, a 18. század első felére a Magyar Királyság egész területén kialakult mind a katolikus, mind a protestáns nép- és középiskolák hálózata.[3] Ezeket az intézményeket viszont a népesség csak egy kissebsége látogatta, az írni-olvasni tudás tényleges képességével csak kevesen rendelkeztek.[4] A 18. században azonban már történtek lépések arra vonatkozóan, hogy az iskolákat lehetőleg minél többen látogassák. Az 1723. évi 105. törvénycikk például a vármegyék feladatául szabta, hogy a gyermekek nevelésével nem törődő szülőket megintsék, ezzel is ösztönözve az iskolalátogatást.[5] A hagyományos keretek megváltoztatására viszont igazán azok az uralkodók vállalkoztak, akiknek uralkodását később a felvilágosult abszolutizmus fogalmával illették a történészek. Mária Terézia és II. József időszaka a nagy tanügyi reformtörekvések kora volt hazánkban.[6] A felvilágosult uralkodók a felvilágosodás eszméinek bizonyos elemeit magukévá téve, de abszolutisztikus módszerekkel gyakorolták hatalmukat és a feudalizmus keretei között vállaltak bizonyos polgári színezetű reformokat. Ebben nem feltétlenül az emberbarátság vezérelte őket, sokkal inkább annak a felismerése, hogy birodalmuk elmaradott és szükség van változtatásokra annak érdekében, hogy Európa fejlettebb országaihoz felzárkózhassanak.[7] A falusi parasztság körében a funkcionális olvasás-írás készségére sokáig nem volt szükség, a nevelés a népi kultúra hagyományrendszerén alapult. Az életet szabályozó szigorú normák és szokások megtanulásán túl minden további ismeret haszontalannak tűnt. Ezért becslések szerint a parasztság 17–20%-ánál többen nem is estek át az alfabetizáción.[8] A 18. század közepére azonban ez már hátrányt jelentett az ország számára. „A mezőgazdasági termelők végzetes műveletlensége gyakran képtelenné tette őket új technikai ismeretek elsajátítására ás alkalmazására. […] A művelődésben az egyház privilégiumai szabtak korlátokat, de a vallási türelmetlenség is gátolhatta az állam életét. E tényezők tehát nem egyszer jövedelmei csökkentésével fenyegették az államot, amely csakis a meglevő tendenciák visszafordításával, vagy legalábbis feltartóztatásukkal számíthatott sikerre.[9] A felvilágosult uralkodók ugyanakkor nemcsak az ismeretek terjesztésének esélyét látták a népoktatás kereteinek szélesítésében, hanem annak a lehetőségét is, hogy a megfelelő tananyag és tankönyvek segítségével minden eddiginél nagyobb tömegek számára tehetik világossá, hogy az a társadalom, amiben élnek, a lehető legjobb, azon változtatni végzetes lenne és az állam stabilitása minden alattvaló érdeke.[10] A népesség tudásának, műveltségének emelése és az állam által kontrolált szellemiségben történő nevelése tehát az uralkodók érdekévé vált, akik ezért tanügyi reformokat hajtottak végre.

 

Egy, kettő és három tantermes iskolák típustervei (1780)

(HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, D. Capsa XIII. Fasc. 3. No. 22.)

 

            Mária Terézia az 1760-as években indította meg a Habsburg Birodalom közoktatáspolitikájának és iskolaügyének korszerűsítését. Ebben a felvilágosodás számos vonatkozását is érvényesíteni kívánta, ugyanakkor meglehetősen diktatórikusan kezdett hozzá a reformokhoz. 1769-ben deklarálta, hogy a teljes magyar iskolaügyről rendelkezni és fölötte felügyeletet gyakorolni uralkodói felségjog. Ezzel rögzítette, hogy az oktatás nem tartozik az országgyűlés és az egyházak hatáskörébe, ami azért volt érdekes, mert az iskolák fő anyagi fenntartói továbbra is az egyházak maradtak.[11] Ezt követően megkezdődött a népoktatás korszerűsítésének előkészítése, a folyamat végén pedig az uralkodó kibocsájtotta tanügyi rendeletét, amelyet Ratio Educationis néven ismer az utókor.[12] Az 1777-ben megjelent jogszabály nem mondta ki egyértelműen a tankötelezettséget, sőt leszögezte, hogy nem várható el az egész évben történő iskolába járás,[13] ugyanakkor számos olyan pontot tartalmazott, amelynek célja a lakosság műveltségi szintjének emelése volt. II. József viszont, aki rendeleteivel a Ratio Educationis szabta kereteket számos értelemben módosította,[14] már sokkal radikálisabb lépéseket tett a tankötelezettség irányába. 1782-ben szigorú büntetés terhe mellett kötelezte a szülőket, hogy 6–11 éves gyerekeiket iskolába járassák.[15] Az uralkodó 1786-ban is kimondta az iskolakötelezettséget, egy 1788-ban kiadott utasítás pedig az iskolaköteles kort 6–12 éves korban állapította meg. E törekvések ellenére azonban az iskolakötelezettség ténylegesen a monarchia egyetlen tartományában sem valósult meg.[16] Ráadásul II. József halála előtt – három kivétellel – visszavonta magyarországi rendeleteit.

            1790-ben a tehetséges II. Lipót vette át a Birodalom kormányzását, aki egyébként Toszkána nagyhercegeként maga is a felvilágosult abszolutizmus gyakorlati alkalmazója volt.[17] Uralkodását a birodalom élén egy súlyos külpolitikai válsághelyzet kezelésével kellet kezdenie. A Habsburg Monarchia belebonyolódott egy törökök elleni háborúba, külpolitikailag elszigetelődött és egyedül volt kénytelen szembenézni Poroszország növekvő Habsburg-ellenes aktivitásával, ráadásul több tartományában is függetlenedő törekvésekkel kellett megbirkóznia. A belpolitikai stabilitás érdekében az új uralkodó a magyar rendekkel való kompromisszum kialakítására törekedett és összehívta az országgyűlést.[18] Az 1790–91. évi diétán jelentős közoktatási vonatkozású törvényeket alkottak; többek között elfogadták azt a törvényt, amely létrehozta a Művelődésügyi Bizottságot, melynek feladata a „nemzeti nevelés” általános elveinek és rendszerének kidolgozása és egy új Ratio Educationis kidolgozása volt. A Bizottság 1791 és 1793 között működött, tevékenységét tehát már I. Ferenc trónra lépése után fejezte be, a reformokra nyitott II. Lipót ugyanis közben meghalt. A testület kidolgozta a „nemzeti nevelés általános elveinek rendszerét”, melynek alapgondolata az volt, hogy az országban minden gyermeket – származzon bármilyen társadalmi rétegből – azonos célok érdekében intézményes nevelésben kell részesíteni. Ennek a nevelésnek a lényege, hogy minden gyermekben kialakítsa az alkotmányhoz, tehát a fennálló feudális rendhez való ragaszkodás érzését. Ezért a tervezet leszögezte, hogy „az ország földművelő lakosságát és azokat, akik csak iparral foglalkoznak (azaz ezek gyermekeit) a közös erkölcstanon kívül mindazzal is meg kell ismertetni, ami szeretetre ösztönzi őket az uralkodó és az ország alkotmánya iránt, amelynek személyük és vagyonuk biztonságát köszönhetik.[19] Ez persze csak akkor lehetett hatásos, ha minden gyermek egy bizonyos ideig iskolai oktatásban részesül, társadalmi helyzetének megfelelő formában és terjedelemben, így a tervezet rögzítette, hogy „gondoskodni kell arról, hogy az ifjúság a nyilvános iskolákat a legnagyobb számban, amennyire csak lehetséges, látogassa, és senki ne legyen kizárva, bármilyen helyzetben van, az oktatás-nevelés közös javaiból.[20] Ugyanakkor a tervezet sem beszélt kötelező népoktatásról és tankötelezettségről.[21]

 

2. kép Jászberényi iskola terve (1780)

(HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, D. Capsa XIII. Fasc. 3. No. 22.)

 

            Az országgyűlés vitái és a Művelődésügyi Bizottság tevékenysége felélénkítette a nevelés körüli vitát, a Bizottság által kidolgozott tervezetet több oldalról is kritikák érték. Hajnóczy József például radikális demokrata alapállásból kritizálta azt, hangsúlyozva, hogy a tanulás lehetőségét minden ember gyermeke számára biztosítani kell, de nem társadalmi helyzetének megfelelően – ahogyan a tervezet javasolja – hanem tehetségéhez, hajlamaihoz és képességéhez mérten.[22] Mások viszont még a tervezetben rögzített alapvetéseket is túlzónak tartották, különösen a jakobinus összeesküvés leleplezését követően. Sándor Lipót nádor például végzetesnek tartotta volna, ha a mozgalom átterjed a parasztságra, ezért egy 1795-ös memorandumában leszögezte, hogy az alsóbb társadalmi rétegeket távol kell tartani a veszélyes eszméktől, s ennek az a legjobb módja, ha a parasztgyermeket nem tanítják meg írni-olvasni, az oktatás ugyanis „elvetemült tevékenység”. A falusi iskolákra tehát semmi szükség, így a nádor nem is javasolta a király számára a Művelődésügyi Bizottság tervezetének elfogadását. Hasonló véleményen volt Sándor Lipót utóda, József nádor is, aki 1801-ben fejtette ki aggodalmát afelett, hogy a paraszt gondolkodóbb és tanultabb lett, falusi kocsmákban olvas és szív magába olyan tanokat, amiket korábban nem ismert, a népiskolák megsokszorozása miatt pedig több ismeretre tett szert, mint amennyire szüksége van. Az államnak tehát jobb, ha az alattvalói inkább nem tudnak írni és olvasni.[23]

            A francia forradalom árnyékában, a radikális társadalmi folyamatoktól való rettegés légkörében a Művelődésügyi Bizottság tervezetét irattárba helyezték. Ugyanakkor a bécsi udvar nem osztotta teljes mértékben a nádorok fent idézett véleményét és továbbra is szükségesnek tartotta a falusi iskolák fejlesztését és a parasztgyermekek oktatását; a helyzetet ugyanis úgy ítélte meg, hogy éppen az iskolákon keresztül lehet majd lojális alattvalókat nevelni az ifjakból, akiknek termelő erejére a napóleoni háborúk idején nagy szüksége volt a birodalomnak. Ezért az uralkodó az 1790-es években királyi rendelettel továbbra is a községek és a földesurak kötelességévé tette az iskolák fenntartását, azok látogatását pedig szorgalmazta.[24] Bő tíz évvel később, 1806-ban pedig újabb nagyszabású rendelkezés látott napvilágot a tanügyet érintően. Ez volt a második Ratio Educationis, amely kívánatosnak tartotta, ha a falusi és mezővárosi gyermekek egész éven keresztül iskolába járnak egészen addig, míg el nem érik a falusi munkák elvégzésére alkalmas életkort. A rendelet szerint a hatóságoknak tekintettel kellett lenniük arra is, hogy ez csak kevesektől várható el, a gyermekek munkaerejére ugyanis szükség van a családoknál. Az új tanügyi dokumentum a megyék és a plébánosok kötelességévé tette, hogy a tanulás fontosságát propagálják a lakosság körében, s jogot biztosított ahhoz, hogy az engedetlen szülőket büntetésben, akár testi fenyítésben is részesítsék.[25] A rendelet tehát nem hozott általános tankötelezettséget, amely ténylegesen majd csak 1868-ban valósult meg Magyarországon.

            Az általam közölt forrásokat e folyamatok kontextusában kell értelmeznünk és értékelnünk.

 

Helyzetjelentés a Jászságból 1793-ból

1793-ban Jabroczky Gábor, a nemzeti iskolák királyi felügyelője[26] látogatta meg a kerületi iskolákat és igen elmarasztaló megállapításokat tett azok állapotára, valamint a tanulók számára vonatkozóan. Kiskunhalason például nem voltak padok, amelyeken írhattak volna a tanítók, Jászkiséren pedig egyáltalán nem ügyelt a község az iskolára. Jászapátin azt tapasztalta, hogy „az atyáknak a gyermek nevelésben való restségek miatt[27] a tanulók nem látogatják az iskolákat, amelyek egyébként is javításra szorulnak. Ezeket a hibákat a kerületi vezetés igyekezett kijavítani, ezért a nemesi közgyűlés elrendelte, hogy három jász comissárius ossza fel egymás között a Jász kerület településeit, majd látogassák meg ezeket a településeket és tegyenek jelentést az iskolákról. Az is feladatuk volt, hogy összeírják az iskolákat látogató gyermekek számát, azokat a szülőket, akiknek gyermekei, bár járhatnának iskolába, de nem teszik és azokat a tanulókat is, akik deák iskolába (azaz gimnáziumba) is járhatnának.[28] A három biztos, név szerint Ágoston Antal, Bató Ferenc és Illés Antal meg is látogatták a rájuk bízott településeket, s 1793 augusztusában megtették jelentésüket az ott tapasztaltakról.[29]

 

Kunszentmárton iskolájának tervrajza (1787)

(HU-MNL-JNSZVL-IV.2. Közigazgatási iratok, Fasc. 10. 1266/1787.)

 

            Ágoston Antal a jászberényi iskolákat tekintette meg, s megállapította, hogy azok csak kisebb javításokra szorulnak. Ennél jóval több problémát észlelt Illés Antal, aki Jászárokszálláson, Jászfényszarun, Jászjákóhalmán és Jászfelsőszentgyörgyön vizsgálódott. Az árokszállási iskola teteje rossznak bizonyult, az épület beázott és az ajtók-ablakok is javításra szorultak. Jászfényszarun mindkét iskolaépület hagyott kívánnivalót maga után, a leírás szerint a második rendbeli iskola kifejezetten kicsiny, zsúfolt és büdös volt. Jászjákóhalmán meszeletlen, fekete falak várták az inspektort, míg Jászfelsőszentgyörgyön a gyermekek székeit is javíttatni kellett. Bató Ferenc comissárius Jászapátiban, Jászladányon, Jászalsószentgyörgyön, Jászkiséren és Jásztelken járt. Jászapátiban, Jászladányon és Jásztelken semmi fogyatkozást nem tapasztalt az iskolaépületekben, Jászalsószentgyörgyön viszont mindkét iskola szűk volt, ablaka rossz, sötét, kevés szék volt benne, azok is rossz állapotban. Jászkiséren (ahol valószínűleg csak a katolikusok iskoláját tekintette meg) az iskola teteje hagyott kívánnivalót maga után, de fogyatkozást szenvedtek a tanítók lakásai is.[30] A három comissarius név szerint írta össze azokat a gyermekeket, akik ténylegesen járnak iskolába és azokat a szülőket, akiknek a gyermekei életkoruk alapján látogathatnák a tanintézeteket, de ezt valamilyen okból nem teszik. Végül azoknak a tanulóknak a nevét is feltüntették, akik kellő ismereteket szereztek már ahhoz, hogy tanulmányaikat gimnáziumban folytassák.[31]

            Az iskolákat meglátogatók adatait 1793. november 1-én foglalta egységes táblázatba Dósa Antal kerületi másodjegyző. Láthatjuk, hogy a legjobb helyzetben Jászladány volt, ahol az iskoláskorú (6–12 éves) gyermekek szinte mindegyike látogatta a helyi iskolát, ugyanakkor voltak olyan települések, ahol az adatok korántsem voltak ilyen fényesek. Jászapáti városában például mindössze a gyermekek negyede vett részt az oktatásban. Ha az egész térséget nézzük, megállapíthatjuk, hogy a Jászságban a ténylegesen iskolába járó gyermekek száma nem érte el az iskoláskorú gyermekek számának felét.[32] A jelentések készítői arra is választ adtak, miért ilyen elkeserítőek ezek az adatok. Az oktatástól távol maradó gyermekek szüleinek egy része arra hivatkozott, hogy azért nem járnak a gyermekek iskolába, mert nincs módjuk megvásárolni a tanuláshoz szükséges könyveket és tanszereket, mások viszont azzal magyarázták a távolmaradás okát, hogy mivel nem tudnak béreseket felfogadni a nagyobb mezei munkák idején, gyermekeik segítségére van szükségük és azokat nem nélkülözhetik a tanítás idejére. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a 18. század végén a tanév november 1-én kezdődött, de egészen a következő év szeptember 20-ig tartott. Egész nyáron folyt az oktatás és a nagy szünet (recreatio) őszi időre esett. A tanév két szemeszterből állt. A vasár- és ünnepnapokon kívül csütörtökön is szünetelt a tanítás. Az órák reggel fél nyolctól tízig, majd délután fél kettőtől négyig tartottak. Nyáron korábban kezdődtek és később értek véget, tehát hosszabb volt a déli pihenő.[33] Akárhogy is, a helyzeten volt mit javítani. Nem csoda, hogy az alapvető képzettséget igénylő gimnáziumi tanulmányokra összesen 58 gyermeket találtak alkalmasnak. [34]

           

Az 1793-as összeírás adatai

(HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasc. 10. 2246/1793.)

 

            A Jászkun kerület nemesi közgyűlése a jelentésekből levonta a tanulságot.[35] Az ifjúság nevelésében az a fő hiba, hogy még a legjobb, legmódosabb gazdák sem adják gyermekeiket iskolába, „hanem majd tsak nem baromi dúrvaságban nevelvén fel azokat”, az oktatástól távol tartják őket, aminek rövid időn belül az lesz a következménye, hogy a tanácsokba való személyeket is a szomszéd vármegyékből kell majd hívni.[36] A kerületek elöljárói tehát maguk is felismerték, hogy saját érdekükben áll, hogy minél több írni-olvasni tudó gyermek legyen, máskülönben a közigazgatás különböző funkcióira nem tudnak majd a saját soraikból képzett embereket állítani. Ez a tapasztalat összhangban volt a korszak uralkodóinak dilemmájával: emelni kell a népesség általános műveltségi szintjén, különben az állam modernizációja ellehetetlenül; a modernizációval ugyanis például a betöltendő hivatalok száma is megnövekedett. A kerületek a kérdést két intézkedés foganatosításával kívánták rendezni. Az egyik az volt, hogy a szegényebb családok gyermekei számára ingyen tankönyveket biztosítottak, hogy ez ne legyen akadálya az iskolák látogatásának.[37] A másik rendelkezés az volt, hogy utasították a községek és városok bíráit az engedetlen édesapák név szerinti bejelentésére és arra, hogy ezeket a személyeket kötelezzék a gyermekeik taníttatására. A bírák a dolog könnyebb előmozdítására a plébánosok segítségét is igénybe vehették. Az ő feladatuk az volt, hogy a templomi prédikációk alkalmával ösztönözzék a híveket, hogy a gyermekeiket taníttassák.[38] A szülőket azzal nyugtatták, „hogy korán sem a’ légyen igyekezete a’ felsőségnek, hogy Gyermekeiktől, Kiktül a’ Természet Törvénye szerint is méltán segétséget kivánhatnak az Atyák, őket megfossza, hanem egyedül tsak azt akarja a’ felsőség ez által meg nyerni, hogy a’ Gyermekek mindgyár iffiúságokk első zsengéjében olvasni, és irni jól, a’ számvetésben pedig valamennyire meg tanitattván, azután a paraszti munkára és Attyokk segétségekre vissza térjenek.[39] A szülők ellenállása ugyanis nagy volt, ahogy arról az 1796-ban keletkezett forrásokból is értesülhetünk.

 

Iskolalátogatás a Jászkun kerületben 1796-ban

1796 áprilisában felsőbb utasítás érkezett a kerületekhez az iskolalátogatás kikényszerítésével kapcsolatban. A Helytartótanács I. Ferenc parancsára elrendelte, hogy a megyék községei alkalmazzanak pásztorokat, akik ha vigyázzák a települések jószágait, akkor a gyermekek munkaerejére kevésbé lesz szükség, tehát ők nyugodtan járhatnak majd iskolába. Ahol pedig a pásztorok tartását ellenzik, ott azokat a szülőket, akik restségből nem engedik iskolába a gyermekeket, össze kell írni és meg kell büntetni.[40] A kerületek nemesi közgyűlése osztotta azt a nézetet, miszerint túlságosan sok gyermek marad ki az iskolából és még azok az édesapák sem engedik tanulni a gyermekeket, akik egyébként tehetősek és nincsenek kiszolgáltatva a fiúk munkaerejének. A helyzeten javítandó, ismét deputációt küldtek a kerületek községeibe, hogy megvizsgálják, pontosan mi az oka a gyermekek iskolától való távolmaradásának és milyen intézkedéseket tesznek a vezetők helyben a hiányosságok megszüntetésére.[41]

            A küldöttek ezúttal mindhárom kerület iskoláit bejárták és vizsgálódásukat a reformátusokra is kiterjesztették. Az uralkodó információi helyesnek bizonyultak: egyrészt ismét beigazolódott, hogy a legtöbb községben igen sokan vannak, akik nem engedik iskolába a gyermekeiket, másrészt az is megerősítést nyert, hogy mindezt javarészt azért teszik, mert minél inkább ki akarják használni a gyermekek munkaerejét; bérest vagy cselédet tartani ugyanis nem áll módjukban. Volt, ahol a bírák és a tanítók azt nyilatkozták, hogy amíg a nagyobb mezőgazdasági munkák ideje be nem következik, addig szép számmal látogatják a gyermekek az iskolákat, ugyanakkor a dolgosabb időszak beköszöntével elmaradnak. Voltak olyan települések, ahol az iskolába járók és attól távolmaradók arányában alig következett be változás 1793 óta. Jászjákóhalmán 1796-ban is 105 iskolás korban lévő gyermekből csak 58 látogatta a helyi tanintézetet, de Jászberény, Jászfényszaru és Jászfelsőszentgyörgy vonatkozásában is alig-alig haladta meg az iskolákba járók száma a távolmaradókét. Az azonban kétségtelen, hogy meghaladta.

 

Jászberényi leányiskola tervrajza (1817)

(HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasc. 4. 2103/1818.)

 

A ritka kivételek közé Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás és Kiskunlacháza tartoztak, ahonnan azt jelentette az ellenőrzést végző Zsiger József, hogy e településeken érdektelenek a király rendelkezései, ugyanis a nép „maga Gyermekeivel az Iskolákat a’ győnyőrködtetésig gyakoroltattya”, amit a tanulók száma is tükröz.[42] Mielőtt az olvasó elolvadna Zsiger uram jelentésétől, felhívom figyelmét arra a megállapításra, amit ő maga csempészett sorai közé, miszerint megfigyelhető, hogy nyáron a szegényebbek elvonják a gyermekeiket az iskolától, csakhogy itt ezt a tanítók engedélyével teszik, s rögtön dolguk végeztével küldik is vissza a tanulókat az iskolapadba. Lehet csűrni-csavarni a szót, a lényegen azonban nem változtat: valószínűleg itt is ugyanúgy kimaradtak a diákok az iskolából, mint más településeken.

            Nem a családok nehéz anyagi helyzete volt az egyetlen oka annak, hogy a fiatalság nem jelent meg kellő számban az iskolákban. Kiskunfélegyházán például arra panaszkodtak a tanítók és az elöljárók, hogy még a módosabb gazdák is, akik bár megtehetnék, hogy iskolába járassák gyermeküket, „tsupán paraszti indulattbúl megátalkodásbúl vonnyák el fiaikat”, ugyanis „nagy gyülölöi az litteratúrának”.[43] Illés Antal, aki ezúttal Jászárokszálláson, Jászjákóhalmán és Jászdózsán vizsgálódott, szintén azt jelentette, hogy vannak olyan apák, akik egyszerűen úgy gondolják, hogy a fiaik nem lehetnek jobb, képzettebb emberek náluk, ezért elvből elutasítják az iskolai oktatást. Kiskunhalason Péter Imre is arra a megállapításra jutott, hogy „a vagyonosabbakra nézve pedig néha a’ Fősvénységet, hogy t. i. másnak azon munkáért, mellyet Gyermeke el végezhet ne fizessen, gyakrabban pedig azon bal vélekedést lehet okának tulajdonitani Gyermekének az oskolatol valo el fogásának melly szerint Tanulás nélkűl is Gyermekét a Vilagba boldogul élhetni képzeli magának.[44] Mindebből arra következtethetünk, hogy tulajdonképpen a nép körében sem feltétlenül aratott osztatlan sikert az uralkodó elképzelése az iskolázottság szintjének emelése terén, azt ugyanis sokan maguk sem tartották szükségesnek vagy hasznosnak, ezért elzárkóztak tőle.

 

Egy jászapáti iskola tervrajza (1839)

(HU-MNL-JNSZVL-V.800. Közigazgatási iratok, B. Capsa 50. Fasc. 11. No. 12.)

 

            A jelentések tükrében megállapíthatjuk, hogy a Jászkun kerületben elsősorban a meggyőzés eszközével kívántak az iskolától távolmaradók szüleire hatni és rábírni őket, hogy taníttassák gyermekeiket. Ebben segítséget nyújtottak a plébánosok és lelkészek, akik prédikációik alkalmával propagálták a tanulás fontosságát. Ugyanakkor több helyen büntetés foganatosítását is kilátásba helyezték, főleg a renitens engedetlenkedőkkel szemben. Kiskunhalas esetében viszont a templomban történő intés sem volt sikeres, itt ugyanis a büntetéssel való fenyegetés hatására sem jelentek meg a tanulók az iskolában (116 elmaradó gyermekből mindössze 20-an). Ezért azt a határozatot hozták a város vezetői, hogy még egyszer megintik a szülőket és akik továbbra is makacskodnak, azokat néhány órára akár tömlöcbe zárják. A legtöbb településen azonban nem mentek el idáig, megelégedtek a renitens szülők feljegyzésével és fokozatos figyelmeztetésével.[45]

            A közgyűlés elfogadta és tudomásul vette a jelentéseket, a korszak viszonyait azonban a leginkább az példázza, hogy a nemes grémium konkrét intézkedést nem hozott arra vonatkozóan, milyen eszközzel lehetne a gyermekeket mégis iskolába kényszeríteni. Mindössze annyi történt, hogy meghagyták a kiküldött referenseknek, hogy minden módon nógassák a szülőket. Mindez jól tükrözi a korszak felemás viszonyait: ösztönözni kell az iskolalátogatást, akár büntetést is kilátásba lehet helyezni, de nincs kimondva, hogy kötelező iskolába járni és nincsenek egységesen meghatározott szankciók sem. Az 1806-os második Ratio Educationis azt példázza, hogy a bécsi udvar sem köteleződött el egyértelműen az általános tankötelezettség mellett (amihez valószínűleg a tárgyi és személyi feltételek sem voltak adottak), azt ugyanis ebben a dokumentumban sem rögzítették. Jó ideig tehát csak a törekvés maradt, hogy minél többen részesüljenek oktatásban, ami persze önmagában is pozitívnak tekinthető. A következő évtizedek tekintetében is igen gazdag forrásanyaggal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a Jászkun kerületben hányan látogatták az alsófokú elemi népiskolákat, ám ezek feldolgozása túllépné ezen egyébként is terjengősre sikeredett írás kereteit.

 

A források:

A forrásokat válogatva, galériába rendezve adjuk közre. A könnyebb olvashatóság kedvéért a források betűhív átiratai is a galériákban találhatók.

HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1262/1793

 

HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1848/1793.

 

HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasc. 10. 1848/1793.

 

HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 2246/1793.

 

HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasc. 10. 2246/1793.

 

Összeállította: Mucsi László főlevéltáros

 


[1] Írásomban az alsófokú, elemi ismereteket nyújtó iskolákról lesz szó, amiket a szakirodalomban rögzült népiskola, vagy pusztán iskola néven fogom emlegetni.

[2] A korszakban a leányok is járhattak és jártak is iskolába, a hatóságok figyelme azonban elsősorban a fiúk taníttatására koncentrálódott.

[3] Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Bevezetés a pedagógia és iskoláztatás történetébe. Bp. Osiris Kiadó, 1999. 326.

[4] Katus László: A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711–1914. Pécs, Kronosz Kiadó, 2012. 228–229.

[5] Nagy Péter Tibor: Az állami befolyás növekedése a magyarországi oktatásban 1867–1945. Iskolakultúra, XV. évf. (2005.) 6–7. 4.

[6] Mészáros – Németh – Pukánszky 1999. 327.

[7] Ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. 69–71.

[8] Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998. 287.

[9] Ifj. Barta 1978. 71.

[10] Pukánszky – Németh 1998. 295.

[11] Mészáros – Németh – Pukánszky 1999. 330.

[12] A Ratio Educationis előkésztéséről és tartalmáról lásd: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., Akadémiai Kiadó, 1980. 403–424. A Ratio Educationis szövege magyarul olvasható: Ratio Educationis. Az 1777-i és az 1806-i kiadás magyar nyelvű fordítása. Fordította, jegyzetekkel és mutatóval ellátta: Mészáros István Bp., Akadémiai Kiadó, 1981.

[13] Mészáros 1981. 67.

[14] Ennek részleteit lásd: Mészáros – Németh – Pukánszky 1999. 335–336. Vö.: Mészáros István: A magyar nevelés története 1790–1849. Bp., Tankönyvkiadó, 1968. 8–9. p.

[15] Nagy 2005. 4.

[16] Ifj. Barta 1978. 95.

[17] Csorba László – Velkey Ferenc: Reform és Forradalom (1790–1849) Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998. 14–15.

[18] Gunst Péter – Miru György – Veliky János – Velkey Ferenc: Polgárosodás és szabadság. (Magyarország a XIX. században) Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 11–12.

[19] Mészáros 1968. 16. p.

[20] Uo. 17–18.

[21] Uo. 18.

[22] Uo. 33–34.

[23] Uo. 40–41.

[24] Uo. 42–43.

[25] Mészáros 1981. 234–235.

[26] A nemzeti iskola a korabeli szóhasználatban annyit tesz, hogy anyanyelvi elemi népiskola, szemben a deák iskolaként emlegetett gimnáziummal. A királyi felügyelők a tankerületekben dolgoztak, állami alkalmazottak voltak, feladatuk pedig a területükön található iskolák és tanítók szakmai ellenőrzése volt. Feladatukról a Jászkun kerület vonatkozásában lásd: Mucsi László: Kunszentmárton oktatástörténete a 18. században. In: Egy jász település a Nagykunságban. Kunszentmárton a 18. században. [Várostörténeti és Néprajzi Tanulmányok 17.] Szerk.: Barna Gábor. Kunszentmárton, 2019. 480–486.

[27] HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1262/1793.

[28] Uo.

[29] Uo. 1848/1793.

[30] HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasc. 10. 1848/1793. Jászdózsa iskolába járó gyermekeit külön számlálták össze.

[31] Uo. A tanulók és szülők névsorai nem kerültek közlésre a források között.

[32] Uo. Fasc. 10. 2246/1793.

[33] Kosáry 1980. 416.

[34] HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasc. 10. 2246/1793. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak olyan települések, ahol nem is volt mód arra, hogy a gimnáziumi felvételihez szükséges tudást megszerezzék a tanulók, az iskola ugyanis egyetlen tanítóval működött, akitől csak az alapvető ismeretek elsajátítását várhatták.

[35] Uo. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 2246/1793.

[36] Uo. Fasc. 10. 2246/1793.

[37] Uo. A tankönyvek beszerzéséről és szétosztásáról lásd: Mucsi László: „A szegényebbeknek a szükséges könyvek ingyen adatni már elrendeltetett...” – Tankönyvvásárlás a Jászságban 1793-ban. [Szeptember hónap dokumentuma, 2022.] Online elérhető:

https://mnl.gov.hu/mnl/jnszml/hirek/a_szegenyebbeknek_a_szukseges_konyvek_ingyen_adatni_mar_elrendeltetett (Utolsó megtekintés: 2024.04.03.)

[38] Uo. Fasc. 10. 2246/1793. A módszer, mint láttuk, később a második Ratio Educationis rendelkezései közé is bekerült.

[39] Uo.

[40] HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 921/1796.

[41] Uo.

[42] HU-MNL-JNSZVL-IV.1. Közigazgatási iratok, Fasciculus 10. 1287/1796.

[43] Uo.

[44] Uo.

[45] Uo.

 

Utolsó frissítés:

2024.05.15.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges