Hetedíziglen könyvespolc
Egy közösség saját ünnepnapjának különlegessé tételéhez is fontos a „rákészülés”: a lelki ráhangolódáshoz nélkülözhetetlen az ünnephez fűződő ismeretek felelevenítése, bővítése éppen úgy, mint a csak erre az alkalomra szerveződő élménysor. Az ünneptudat kialakulásában jelentős szerepe van a közösség minden tagja számára elérhető programnak, az ünnepi térhasználatnak, a jeles alkalom megerősítése érdekében az ünnepi beszédnek, kulturális műsornak, a vizuális és kulináris különlegességeknek, valamint a résztvevők által viselt öltözéknek és kiegészítőinek.
A Városnap alkalmából minden évben virágot viszünk a Nyíregyháza életében a betelepítéssel új fejezetet nyitó földesúr, Károlyi Ferenc és a Békésből és Felvidékről 1753-tól ideköltözők útját szervező Petrikovics János szarvasi csizmadiamester szobrához. Megemlékezünk azokról, a szülőföldjüket az új élet reményéért elhagyó „tót” (szlovák) evangélikusokról is, akik az itt maradt és később betelepült reformátusokkal, görög és római katolikusokkal együtt népes és dinamikusan fejlődő várost hoztak létre. Ilyenkor előtérbe kerülnek a város történetét dokumentáló hajdani iratok is. Az elmúlt századok mindennapi életéről keletkezett, közgyűjteményekben őrzött források mellett fontosak és érdekesek a magántulajdonban lévő levelek, naplók, emlékiratok is. Közülük sok megsemmisült, de bizonyára vannak még olyanok, amelyek a fiókok mélyén lapulnak a többi régi családi dokumentum között. Sajnos, ritkán válnak közkinccsé. Ezért tarthat különös érdeklődésre számot a Balla családról szóló két kötet, amelyben családi iratok, fotók, leszármazási táblák jelennek meg. A polgármester ősök és rokonok nyomdokán haladó közigazgatási szakember, dr. Balla István (1911–1989) emlékirata és életének fontos dokumentumcsokra a 20. századi Nyíregyháza történetének szubjektív lenyomata. A könyvek szerkesztője lánya, dr. Kollárné Balla Anna, aki különböző témákban rendszeresen publikál.
Az első kötet főcíme egy házszám: Sóstói út 53. Ez a villa nemcsak a városi épített múlt emléke, hanem a Nyíregyházán fontos szerepet betöltő Bencs és Balla család hajdani élettere is. Bár sokan voltak közülük a város vezető, sőt első emberei, életük mégsem csak örömnapokból állt. (Polgármester ősök: anyai nagyapja dr. Bencs László, nagybácsi dr. Bencs Kálmán, édesapja Balla Jenő, sógor Szohor/Nyíregyházi Pál.) Erre világítanak rá a kötetek, amelyek sajátos időutazást biztosítanak a múltba. Az első kötetben – alcíme szerint – egy elvetélt (köz)élet családi és történelmi kordokumentumai válnak nyilvánossá. A szerkesztői előszó szerint mit olvashatunk majd fellapozva a könyvet: „Visszaemlékezést? Naplót? Levéltári dokumentumok hiteles másolatát? Száraz tényanyagot vagy olykor lírai önmarcangoló számadást? Netán a megyeszékhelynek mintegy félévszázadnyi időtartamra négy polgármestert adó helytörténeti vonatkozású családi almanachját? Fontos vagy jelentéktelen dolgok kronológiai egymás utániságát?” Mindezt. És ezen felül a szerkesztőnek köszönhetően egy olyan családtörténeti visszaemlékezést, amely példa az utódok válaszkeresésére a múltbeli miértekre és hogyanokra annak érdekében, hogy saját magukat megismerjék és megértsék a lelkükben dúló indulatokat, fájdalmat, kétséget, kötődést, örömet. A memoár megírására az apát István fia biztatta. Megjelentetésére lánya, Ancsa vállalkozott, aki a tekintélyes terjedelmű emlékirat kiadása során nem a hagyományos forráskiadási szabályokat követte, hanem családi hagyatékként tekintve az írásműre, saját érzéseivel, emlékeivel ötvözte, egészítette ki. A családi viszonyok érzékeltetésére a nyitó fejezetben egyik nyomasztó gyerekkori emlékeként villantja fel az iskolai beiratkozást és az énekkari fellépést. De nyomot hagytak a lelkében az apjával a múltban gerjedt konfliktusok szülte feszült beszélgetések, a felnőttként megélt, nem igazán ideális kapcsolat miatt kialakult élethelyzetek, illetve az apja halálával való szembesülés körülménye is. A történtek feltárásához végig kell járni a magyarázatkeresés rögös, kétségekkel teli útját, ahol a belső konfliktus feloldásában segítséget nyújthat apja emlékiratán és életének dokumentumain keresztül a múlt megismerése, megértése.
A Balla család élete nagyobbrészt Nyíregyházához kötődött. Az ősök közösségi feladatvállalása, tisztségviselése révén Balla István emlékirata nem az átlagos városi polgári létről és gondolkodásról, hanem a felelős döntéshozók családi, emberi motivációiról, szűkebb közegéről, a különböző társadalmi osztályok és rétegek egymáshoz való viszonyáról, kapcsolati hálójáról lebbenti fel a fátylat. A memoár, mint ego-dokumentum szubjektív szemléletet tükröz. Az írójától nem várhatjuk el, hogy pontosan vezetett napló és korabeli jegyzetek hiányában pontosan tudja felidézni a történések minden pillanatát, mint ahogy azzal is számolnunk kell, hogy érzelmei által vezérelve próbálja megvalósítani szinte minden emlékíró célját: jó színben bemutatni saját életét, cselekedeteit. Ez egyéni történelmi aspektus és egyben magyarázat mindazoknak, akik másként látják a múltat, és benne annak a közigazgatásban fontos pozíciókat ellátó szakembernek, dr. Balla Istvánnak a szerepét, akinek a 20. század történései, a háborúk, a politikai fordulatok, a személyes szabadság és biztonság veszélybe kerülése, a test és a lélek megroppanása igencsak feladták a leckét. Életét, gondolatait papírra vetve folyamatosan hangsúlyozza is, hogy a leírtak az ő emlékei, az ő véleménye, ami az ő egyéni látásmódját tükrözi. Talán ezért is kapta az emlékiratot közreadó 1. kötet a Személyes történelem mellett az írásában emlegetett Így láttam… Így emlékezem… Ez a véleményem… alcímet.
Emlékiratot írni nehéz. Főként olyat, amely a múltat csak az aktuális történelemkönyv lapjairól ismerő, ezért könnyen ítélkező generációk érdeklődésére is számot tarthat. Balla István visszaemlékezése azok figyelmébe ajánlható, akik Nyíregyháza 20. századi életét a személyes emlékek tükröződésében szeretnék megismerni. Ne rettentsen meg senkit a terjedelem, mert a 814 oldalas könyv érdekes és olvasmányos, képekkel, dokumentummásolatokkal illusztrált „parányi történelem”, amelyben illusztrációkkal együtt 770 oldal a visszaemlékezés. A szövegben való keresést mutató segíti.
Mi inspirálta arra, hogy ilyen hosszasan írja le életét? A bevezető szerint fia kérésének teljesítésén túl a történelem szeretete és az ismerősei által tervezett, de el nem készített emlékiratok hiánya ösztönözte az írásra. A visszaemlékezés remélhetőleg ráirányítja az olvasó figyelmét az írott forrásoknak és azok megőrzésének fontosságára és nélkülözhetetlenségére, a múlt rekonstruálásában betöltött szerepére is.
Balla István emlékirata családi visszapillantással kezdődik, hiszen az ősök árnyékában – hordozva a generációkra nehezedő genetikai és sorsterheket –, a családi hagyományok, kötelezettségek tiszteletben tartásával kellett élnie. A Balla Sztempák apai ág és édesanyja családja, a Bencsek jelleme, élete leírásában nem idealizált emléksor, hanem realitásra törekvő korjellemzés – átszőve a város életét befolyásoló, irányító, a helytörténeti irodalomból ismert emberek hétköznapi halandóként való bemutatásával. Édesanyja mellett felesége, Erdész Ertl Irén, az ismert színésznő foglalt el kiemelt helyet az életében és a szívében. Róluk mindenhol a szeretet hangján szól.
Önmaga bemutatását az 1983 novemberétől írt családismertető után kis szünetet tartva, 1984 májusának végén kezdte papírra vetni. Apró részleteket is visszaidézve emlékezik vissza gyerekkorára, kiemelten a család által akkor megvásárolt Sóstói úti, nyári lakként használt villára. Gyerekként az édesapja halálával a személyes, az első világháborúval és következményeivel a történelem tragédiáinak a hétköznapokban megjelenő csapásai érintették meg. Még sincs túldramatizálva a múlt, amelyben voltak jó pillanatok. Az iskolai évek visszaidézése kapcsán szó esik a Kossuth gimnáziumról, a tanárokról, a város kulturális életéről és az azt irányító ismerősökről, rokonokról – sőt egy kis kitekintőt is kap az olvasó. Az ifjúkorára rányomta bélyegét Trianon és a család elvárása a köz szolgálatára. Az első a szemléletét, világlátását, a második az életét formálta: hiába szeretett volna vadászként az erdők mélyén élni egy hasonlóan gondolkodó, szerető társsal, édesanyja elvárásának megfelelve jogi egyetemre ment. 1933-ban a jogtudományok doktora lett és folytatta elődei munkáját a városvezetésben. Az időszak politikájáról hosszan, az aktuális nagy kérdések köré csoportosítva írja le véleményét, kitekintve az európai viszonyokra is. Teszi mindezt azért, mert úgy véli, hogy a későbbi politikai történéseknek itt vannak a gyökerei, és az ő döntései, cselekedetei magyarázatául is ez a történelmi közeg szolgál. A katonai szolgálatot békében és háborúban is megélte, járt a fronton, ahonnan „bölcsebben” tért haza. Volt véleménye Oroszországról, a németekről, a háborúról. A leírtak bizonyára színezhetik a hadtörténeti ismereteket, a hőssé és áldozattá válás útjait.
Miután újra városi hivatalnok lett, feladatai közé tartozott a lengyel menekültek, majd a gettósított zsidók közigazgatási ügye. Visszaemlékezésének ezek a fejezetei sajátos aspektusból világítják meg a történteket és a benne szereplőket.
Szakmai karrierje 1944 augusztusában Nagykanizsára vezette. Itt élte meg a háború utolsó napjait, az oroszok átvonulását, a mindennapi borzalmakat. Ide hozta beteg édesanyját, hogy tudjon róla gondoskodni, és itt nősült meg. Miután ő nem menekült külföldre, mint sok tisztviselőtársa, innen hozták vissza Nyíregyházára, ahol népbíróság elé állították, elítélték és megfosztották szabadságától. A földbirtokról és a zsidókérdésről vallott nézeteiről, az ezekkel kapcsolatos döntéseiről hosszasan ír. Nemcsak az Andrássy út 60. pincéje és a helyi fogház lett kitörölhetetlen a lelkéből és elméjéből, hanem az is, ahogy igyekeztek porig alázni a tárgyaláson. A szabadulás után újabb megpróbáltatás várt rá: nagy közigazgatási gyakorlata ellenére nem alkalmazták. Egykori barátai, ismerősei sem vállalták fel a kockázatot, amit a személye jelentett, ezért kétkezi munkát végezve gondoskodott édesanyjáról, feleségéről és pici gyermekéről. Örömmel fogadta el az evangélikus egyház tanyai pénzbeszedőjének munkakörét. Így ismerte meg közelebbről Joób Olivér evangélikus lelkészt, akiről a legnagyobb tisztelet hangján szól. 1956 októberéről is vannak emlékei – érdemes elolvasni az eddig megjelent memoárok és kutatások alapján rekonstruált történet kiegészítéséhez.
Megosztja véleményét ezen túl Rajkról, az importált bolsevizmusról, visszaidézi, hogy Belohorszkyval együtt titokban hallgatták a rádiót, ami miatt házkutatást tartottak náluk. A 74. születésnapján készített rövid számadás után az „elhagyott fonal mentén” folytatta élettörténetét. A leírtakat 1986-ban, és 1988–89-ben is újraolvasta. Ekkor kiegészítésként mindazokról a gondolatokról írt, amelyek felvetődtek benne egy könyv olvasása, egy film megnézése, vagy éppen tévézés, rádiózás, újságolvasás közben Erdélyről, az orosz átalakulásról, az Unióról, Nagy Imréről, Kádár Jánosról, Horthy Miklósról. A múlt és jelen összefonódása jelenik meg a szeretett nővérének, Juditnak, Szohor Pál volt polgármester feleségének és családjának hazalátogatásában és annak írásban történő megörökítésében is.
Bár az emlékezésben irányadó a kronológia, azért az összefűződő emlékek sora felülírja néha az idővonal szigorú betartását, illetve a történetmesélést megakasztja néhány aktuális gondolat és élmény. Ez utóbbit főként akkor szerzi, amikor István fia jóvoltából körbejárhatta egykori „aktív” élete színtereit. Minden bizonnyal szívesen írt, ugyanakkor néha kétségek is gyötörték, hogy van-e értelme a munkájának, lesz-e, aki elolvassa a leírtakat. Azt remélte, hogy legalább gyermekeit érdekelni fogja a 6 éven át készült munka.
A második kötet sajátos folytatása az élettörténetnek. Egy évvel az első kötet megjelenése után, 2011-ben, dr. Balla István 100. születésnapjára dr. Kollárné Balla Anna sajátos forrásközlés-kötetben jelentette meg az apja életét megkeserítő történések dokumentumait. Főcíme ugyanúgy Sóstói út 53. Egy elvetélt [köz]élet. Családi és történelmi kordokumentum. Alcíme: Személyes történelem. Ko(ó)r-történet. Szerkesztőként az előszóban azokat a publikációkat ismertette, amelyek üdvözölték az első kötetben olvasható emlékirat megjelenését és őt további kutatásra inspirálták. Ez a kötet nem csupán dokumentumgyűjtemény, hanem személyes emlékekkel és érzésekkel átszőtt írás. A Törésvonal fejezetben a felvállalt feladat nehézségét illusztrálva írta le a levéltári forrásokhoz jutás nehézségeit, közreadva az e tárgyban folytatott telefonbeszélgetéseket, levelezést. A magánproblémákat felvillantó „törésvonalak” is motiválják a visszapillantást. Szerkesztőként fontosnak tartotta a történelmi háttérfestést is. Az internetről gyűjtött adatok, régi szakirodalmi megállapítások azonban csak a korra való „ráhangolást” szolgálhatják, amit ne tankönyvként olvassunk, hiszen a szerkesztője nem történész. Csak meg akarja ismerni, érteni a múltat az író, pszichológus, anya, feleség és főként gyermek, akinek fáj az édesapján esett sérelem, mert az rányomta a bélyegét az életükre. Az iratokat olvasva mi is átérezzük azokat az abszurditásokat, amelyekkel egy elhivatott nyíregyházi tisztségviselőnek zátonyra futtatták az életét, megkeserítették napjait. A közreadott források, levéltárban őrzött iratmásolatok és átiratai, hivatalos és magánlevelek, korabeli újságcikkek visszatükrözik, hogy a jól képzett, Nyíregyházán a közigazgatási feladatait szakszerűen ellátni igyekvő, a második világháború végén Nagykanizsára helyezett „doktor úr” 1945 után rendszeridegenné vált. Megalázó népbírósági tárgyalása, sanyarú börtönévei után már nem kapott képzettségének megfelelő állást, sőt hosszú huzavona után se számították be nyugdíjalapjába az elöljárósági munkát. A kitörés reménysugara, az angliai utazás hivatali hanyagság miatt vált beteljesületlen álommá, amikor pályamunkája elkallódott a postán. Ráadásul még egy furcsa betörés kapcsán keletkezett kára sem térült meg. Nem is beszélve arról, hogy a városiasodásban, építkezésekben fontos szerepet játszó ősei leszármazottjaként el kellett szenvednie éppen a városfejlesztés miatt indított kisajátítást, az új lakóteleppel járó kellemetlenségeket. Hiába fordult segítségért a hivatalokhoz, az akkoriban szokásos lakossági panaszokat kezelő média-fórumokhoz, nem járt sikerrel. Se hála, se nyugalom, se megbecsülés nem jutott neki családja Nyíregyházáért végzett munkájáért.
Ez a személyes sors is a közösség történetének egy szelete, a város múltjának része. Ha elhaladunk a Sóstói út 53. előtt, gondoljunk erre, az itt éltekre is.
Az ünnep mutatja a közösség értékrendjét, a jelen és jövő alapját jelentő tradíciók tiszteletét, a múlt ismeretét. Ez utóbbi bővítéséhez járul hozzá a kétkötetes, Nyíregyházáról szóló családi kordokumentum.
Kujbusné Mecsei Éva
Új hozzászólás