400 éve történt
– „Az szentleőrinczy praedikatort – Sarossy Ferencz neveűth – megh verthe”

A reformáció korának egyik legnehezebb időszakáról szólnak a most ismertetendő töredékes források, amelyek négy évszázada történt eseményeket dokumentálnak.

A tanúvallatási jegyzőkönyvek a perek mellékleteiként szolgáló bizonyítékok; ezek fogalmazványai maradtak fent a hiteleshelyi levéltárban. Noha az ügyeket általában alig ismerjük, néhány esetben megőrződött a kihallgatást elrendelő bírói meghagyás is, a margóra írt megjegyzések pedig további felvilágosítást adhatnak a következmények egyikéről-másikáról. Ezekból az „attestatiók” -ból kiolvasható a tanúk óvatossága: nem ritkán hozzátették a vallomásukhoz, hogy csak hallomásból értesültek az eseményekről, nem voltak jelen, de, ha netán szemtanúként, sőt résztvevőként (!) számoltak be, azt is több-kevesebb részletességgel elmondták. Az események értelmezését csak még izgalmasabbá teszik ezek az apró részletek. A történetíró munkája ilyenkor hasonlít a detektívekéhez, nehezítve azzal, hogy – nem úgy, mint az egykorú bíráknak – a dokumentumok csak részben állnak rendelkezésre, mert a levéltárak közismert hányattatásai következtében szétszóródtak, részben elvesztek; a helyszíni ellenőrzésre pedig már nincs mód. Talán éppen ezért örülünk minden apró mozaikdarabkának, ami hozzájárulhat a történeti kép felvázolásához.

A Vas vármegyei Ovadszentlőrinc a középkor óta jelentős egyházas hely volt a Gyöngyös-patak mentén.[1] Az egykori település ma Táplánszentkereszt része.[2] Eredetileg katolikus templomát a török időkben a reformátusok szerezték meg – a patrónus Polányi család kálvini irányzathoz kötődésének eredményeképpen. A hely jelentőségét mutatja, hogy a 17. század elején több zsinatot is tartottak itt.[3]

1625-ben Pataky János és háza népe került összetűzésbe a helybeli prédikátorokkal.[4] A legelő állatok prédikátor által történt jogtalan behajtása falusi méretű konfliktussá nőtte ki magát. A tanúvallomásokból kirajzolódik a szentlőrinci (Balázs[5]) és a vépi prédikátor alakja, akik lőfegyverrel terrorizálták Patakyt és családtagjait. Noha a tanúk célzott lövésekről számoltak be, súlyos eset mégsem történt, annak ellenére, hogy komoly kézitusára is sor került. Az egyik fiatal lányról, akit kis híján homlokon találtak, emiatt ijedtében a földre esett, e szavakkal tudósított a forrás: „az vele valo leanzonak pedigh czak feje fölöt ment el az golyobis”, „kicsin lőn, hogy az leany asszont homlokon nem lütte, mely miat az leanyasszony leis eset, es az földrül vették föl”.[6]

Feltételezhető, hogy régóta forrongó indulatok törhettek felszínre ekkor. Lehet, hogy még egy 1613-ban történt eset állhatott mindennek hátterében, amikor Pataky gyakorlatilag halálra verte Sárossy Ferenc prédikátort (egy tanú „hallotta szajabol az predicatornak az veresegkor hogy »ennekem ebben az veresegben kell meghalnom«”), Polányi Lajos szolgáját pedig lelőtte.[7]

A tanúk magyarul előadott vallomásai érzékeltetik az akkori beszéd ízes fordulatait, a szövegben említett egyéb adatok pedig további kutakodásra csábítanak.

dr. Kóta Péter

.

.