Egy 18. századi jánosházi „görög” kereskedő hagyatéka

Régóta ismert tény, hogy Jánosháza település 1867 és 1945 közti fellendülését és fejlődését nagyban meghatározta a városban megtelepedő zsidó kereskedők tevékenysége. A 18-19. században ők vásárolták fel a térségben megtermelt nyersanyagot (gyapjút, bőrt, gubacsot), majd azt külföldre szállítva szép haszonra tettek szert. Emellett sokan közülük Bécsből hoztak be ipar- és luxuscikkeket – ez utóbbi alatt elsősorban kelméket, esetleg tisztálkodószereket kell értenünk – és azt Jánosházán igyekeztek értékesíteni.

Nemcsak a városban, de Vas vármegye egész területén is ritka esetnek számított, hogyha a kereskedők között megjelentek a görögök… Jánosházán ez történt. Pontosabban nem egészen ez, ugyanis azt meg kell jegyeznünk, hogy azok a kereskedők, akiket a korszakban „görög” névvel illettek, nem alkottak homogén társaságot: a görögök mellett ott voltak köztük a szerbek (ők adták a többséget), valamint makedo-románok és az albánok is. E különféle népcsoportokat elsősorban a görögkeleti vallás kötötte össze, illetve az, hogy közülük legtöbben a Török Birodalom állampolgárának vallották magukat.

A „görög” kereskedők közé tartozott a Jánosházán 1782. július 28-án elhunyt Keresztes Antal is, aki már neve alapján sem lehetett valóban görög nemzetiségű. A pravoszláv egyházhoz való tartozását sem tudjuk igazolni, ugyanis a jánosházi katolikus halotti anyakönyvben úgy szerepel, mint aki felvette a betegek kenetét, igaz vallását nem írták oda. Nemcsak ő lett bejegyezve a katolikus anyakönyvbe, de az 1772. február 21-én született Antal és az 1775. október 21-én született László fia is.

Keresztes Antal halálát követően a vármegye egy bizottságot küldött a városba, hogy a boltos megmaradt árucikkeit, sőt, személyes tárgyait licitre bocsátva ki tudják egyenlíteni az utána maradt tartozásokat.

A tételek listáját átnézve megállapíthatjuk, hogy Keresztes elsősorban textileket és szöveteket árult, ráadásul nem is akármilyen fajtákat. Lehetett nála vásárolni többek között „teveszőr materiát” vagyis anyagot, „rásst”[1], vagy ahogy szélesebb körben ismerik rássát, amely egy itáliai, pontosabban firenzei posztó lehetett, továbbá „párkánt”, amelyet máshol berkánnak, vagy perkánnak mondtak, és ami alatt egy kecskeszőrből és gyapjúból, vagy teveszőrből készült arábiai szövetet értettek.[2] De az érdeklődők kaphattak itt „krádlit” amely egy sávos szövésű, minőségi vászon volt[3], illetve priszlert, magyarul brüsszeli kelmét.[4] Azok pedig, akik igyekeztek addig nyújtózkodni, míg a takarójuk ért, találhattak kartont vagy csollán fátyolt. A különféle szövetek és posztók mellett a vásárló, ha arra támadt kedve, vételezhetett magának akár „kásztort” is, amely alatt hódprémet értettek.[5]

Ennyiféle minőségi kelme és posztó felsorolása kapcsán, az a gondolat merül fel a mai olvasóban, hogy vajon megvette-e ezeket valaki Jánosházán? A licitáció részletes jegyzőkönyve alapján azt tudjuk mondani, hogy igen. Ráadásul nagyrészt helyiek és túlnyomó többségében – bár ez nem meglepő – hölgyek. A vevők közt megemlítették néhol a foglalkozásukat is, így tudjuk, hogy többek közt a pálfai kocsmáros, a „külső vendégfogadós”, az uradalmi tiszttartó, valamint a „comissarus úr” is licitált. Ez utóbbi alatt egyébként a vármegyeháznál működő katonai stáció biztosát kell értenünk.

Keresztes árukészletének kiárusításából több, mint 202 forint jött össze, míg háztartási eszközeiért a licitálók mindössze 61 forintot adtak, pedig ezek között kelt el az egykori kereskedő hízó disznója, szekere és szerszámai, vagyis mindaz, ami egy 18. századi háztartáshoz szükségeltetett.[6]

A kelméket, szöveteket áruló „görög” kereskedő, csaknem 10 éves jánosházi működése azt bizonyítja, hogy ez időre a városban a boltosokból, iparosokból, vendégfogadósokból, vármegyei- és uradalmi tisztviselőkből kialakult egy minőségi árukra igényt tartó réteg, amelyet kis jóindulattal jánosházi polgárságnak is lehet nevezni.

Pál Ferenc