Levelek a múltból (2019. szeptember)
„Az egyházi tized tárgya az úrbéri úrra nem tartozik” – vagy mégis?
A földesúri tizedbérlés Vép mezővárosban
a 19. század derekán
A tized nevű adófizetési módot a Magyar Királyságban Szent István II. törvénykönyve vezette be, a termények és az állatok tized részét jelentette. Maga a tizedszedés azonban ószövetségi eredetű: az ígéret földjének törzsek közötti feldarabolásakor a leviták nem kaptak saját területet, ezért a többi nép a terményeikből adott nekik, amelynek 1/10-ét ők átengedték a papságnak.[1]
A magyar népnyelvi elnevezése, a dézsma a latin decima kifejezésből eredeztethető.[2] I. István rendelése szerint: „Ha valakinek az Isten tízet adott egy évben, a tizedik részt adja az Istennek, és ha valaki tizedét elrejti, kilenc részt fizessen. És ha valaki a püspöknek elkülönített (félretett) tizedet meglopja, mint tolvaj ítéljék meg, és az ebből eredő jóvátétel teljesen a püspöké legyen.”[3] A dézsmaszedést I. László király szabályozta: azt a püspök poroszlója szedte be külön–külön minden terményből és állatból.[4] A tized összegyűjtése azonban nem volt egyszerű feladat. A püspök embere nehézen tudta megállapítani, hogy valójában mennyi az „adóalap”, és abból biztosan jól számolták-e ki a tizedrészt. Ezért az egyházatyák a tizedszedést bérbe adták.[5] Az 1548. évi LXI. törvény szabályozta a dézsmák bérleti ügyét, amely értelmében azokat csak annak a földesúrnak szabad bérbe adni, aki az adott területet birtokolja. A 16. század közepétől bevett szokássá váltak az ilyen ügyek. A földesúri bérbe vevők közt említhetjük például a Batthyány, a Nádasdy, az Eszterházy és az Erdődy családot is.[6] Az Erdődy família ilyen jellegű tevékenységét bizonyíthatja a Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltárában a közgyűlési iratok között található, 1840. december 16-án a vépi várban lefolyt úriszéki per, amelyet gróf Erdődy (III.) Sándor (1802–1881) indított 59 név szerint felsorolt vépi jobbágya ellen. Az összeütközés azért kezdődött, mert a vépiek a legelőként kapott területen gabonát, míg a gabonatermesztésre szánt részen takarmányt termesztettek, ezzel játszva ki adófizetési kötelezettségüket, ugyanis a legelőn termelt növény és a szálastakarmány után nem kellett kilencedet és tizedet fizetni a jobbágyi tartozásokról szóló 1836. évi VII. törvénycikk 2. §-a alapján. A gróf a tized elmaradása miatt pereskedett a maga nevében, nem az egyházéban. Az ítéletet 1842-ben erősítette meg a Helytartótanács, amely szerint a tizedfizetés az egyházra tartozik, így abba a földesúrnak nincs beleszólása.[7] Az egyházi tized végül a püspökök kárpótlás nélküli lemondásával szűnt meg, amelyet az 1848. évi XIII. törvénycikk a papi tized megszüntetéséről deklarált.
Jegyzetek
[1] Katolikus lexikon. Szerk Bangha Béla. 4. köt. Bp., 1933. (továbbiakban: Bangha, 1933.) 363. p.
Kovács Eszter Katalin
Új hozzászólás