Jelenlegi hely

A hónap dokumentuma (2019. december)

Kiss Ernő református igazgató-tanító, múzeumgondnok szövege József Attila balatonszárszói tartózkodásáról és haláláról

 

Balatonszárszó, 1971. január 15.

 

 

József Attila Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas költő, műfordító 1937. december 3-án tragikus körülmények között hunyt el Balatonszárszón: halálra gázolta egy vonat. Az eseménynek – mint az a lennebbi forrásból is kiderül – egyik szemtanúja volt Kiss Ernő református igazgató-tanító, a később kialakított szárszói József Attila Emlékház egykori gondnoka. József Attila nővérei, Etus és Jolán Balatonszárszón, az egykori Horváth-panzió épületében laktak akkoriban, s a költő is ott időzött. Kiss Ernő alanti írásában feleleveníti József Attila szárszói tartózkodásának emlékeit és halálának körülményeit.

A dokumentumot – több másikkal (temetési búcsúztatóbeszéd, „József Attila nyomában Balatonszárszón” című írás) együtt – a szerző, Kiss Ernő küldte meg Takáts Gyula számára. Amint az írásokhoz mellékelt levelében fogalmaz: „Úgy gondoltam, egy múzeumi előadás keretében adom elő mondanivalómat azon kérelemmel, hogy Te mint író, légy kedves tudásoddal és költői ihleteddel formáld véglegessé.” A szövegekben több helyütt láthatóak is Takáts Gyula javításai.

A dokumentumokat szöveghűen közöljük, a helyesírási, elgépelési és központozási hibák jelölés nélküli javításával.

 

Kiss Norbert Péter

 

 

Kedves Látogatóink!

 

Engedjék meg, hogy szokásomhoz híven találkozásunk első pillanatában múzeumunk igazgatósága s a magam nevében a legnagyobb tisztelettel és szeretettel köszöntsem önöket, kik elzarándokoltak ide, hálájukat, kegyeletüket leróni a nagy költő, József Attila iránt. Megvallom őszintén, hogy mi, balatonszárszóiak, örömmel, büszkén mutatjuk be kicsiny múzeumunkat, és szeretettel beszélgetünk a halhatatlan költőről. Hiszen elszakíthatatlan az a kapocs, amely összeköt bennünket.

Köztudomású, hogy Balatonszárszó – ez a dunántúli kis község – a költő halálával került be az irodalomtörténet lapjaira. 1937. dec[ember]. 3-án történt a tragédia.

Erre az eseményre annyira pontosan emlékezem, hogy ma is megrendülök, ha visszagondolok rá.

Jelen voltam a fájdalmas eseménynél. Mintegy 25–30 lépésre álltunk a tragédia színhelyétől a sorompó község felőli oldalán. Társaságomban voltak: dr. Erőss József orvos (B[uda]pest, I. Tigris u. 29./b.); Henézy Zoltán jegyző; Maros Sándor bíró; Törzsök Lajos barátaim. Valamivel távolabb állt tőlünk Bóza János ny[ugalmazott]. vasutas (Balatonszárszó), aki akkor sorompóőri szolgálatot teljesített.

Sajnos az említettek közül rajtam kívül az orvos és a vasutas él.

Decemberben korán sötétedik, a vasúti őrház homályos világítása mellett este 7 órakor nem ismertük fel a korlát község felőli oldalán könyöklő fekete kabátos, fekete kalapos, mozdulatlanul álló egyént. A vágányon, a síneken egy rakodó tehervonat vesztegelt. Amikor a vonat megindult, a mozdulatlan valaki hirtelen átbújt a korlát alatt – nem volt az átjárást megakadályozó drótháló –, s a mozdony utáni 3., 4. kocsi oldala elütötte. Kiabálásunkra a mozdonyvezető a vonatot megállította. Talán 15–16 métert haladhatott a szerelvény.

Sajnos, mikorra odarohantunk, dr. Erőss már csupán az azonnal bekövetkezett halált állapíthatta meg. Halántéka, oldala vérzett, s letépett karját csak a nagykabát ujja tartotta.

A vonat csikorgó fékezésére és a kiabálásra Zámbó szolgálatos vasutas a váróteremben tartózkodó 4–5 emberrel átjött a sínek község felőli oldalára, s a holttestet lefektették a jelenlegi IBUSZ-pavilon helyére. Ekkor ismertük fel a szerencsétlen sorsú költőt.

Zámbó – nyug[almazott]. vasutas, Nagykanizsa – azonnal elküldte az egyik embert (Fekete nevűt; már nem él!) a nővérekért: Jolán és Etusért.

Jolán éppen Etuséknál volt látogatóban. Közben Zámbó a pénztárszobából kihozott MÁV-térképpel betakarta Attilát. Nyáron Zámbó – szépérzésű ember lévén – ezen a helyen kiképezte Magyarország térképét piros-fehér-zöld virágokkal. Így érhette az a csodálatos jutalom, hogy halála első perceiben Magyarország képzet-térképén nyugodott, hazája térképével letakarva.

Ezt csupán azért említem meg, hogy igazoljam József Jolánt mint szemtanú: úgy történt minden, ahogyan azt könyvében leírja.

Viszont: nem felel meg a valóságnak az akkori újságközleményekben megjelent állítás, hogy a költőt a felismerhetetlenségig összeroncsolták a vonat kerekei.

A nővérek megérkezése után intézkedés történt a holttest elszállítására.

Másnap, dec[ember]. 4-én eljött hozzám dr. Makainé József Etus a temetési szertartás megbeszélése végett. József Attila görög kat[olikus]. vallású volt. A római kat[olikus]. egyház akkor még az öngyilkosokat nem temette el, így József Etus kívánságára a temetés a református egyház szertartása szerint ment végbe dec[ember]. 5-én délután 2 órakor.

(József Etus annál inkább bizalommal fordult hozzám, mert két gyermekének: Péternek és Zsuzsának rövid ideig a tanítója voltam.)

A temetésre Budapestről Hatvany Lajos író vezetésével mintegy 50–60 gyászoló érkezett: barátok, tisztelők, írók, művészek. A balatonszárszói közönség is szépen képviseltette magát, így a temetés nemcsak megható, hanem impozáns is volt. A sírt koszorúk és virágok erdeje borította.

Az akkori szokások szerint a kántor „búcsúztatót” (halotti beszédet) mondott. Beszédemben[1] egy indus költő nyomán az emberi szenvedésről és nyomorúságról szóltam. Alkalmaztam az általam felszínesen ismert költő életére, szomorú halálára.

Az egyházi szertartás után a barátok, tisztelők nevében is elhangzott egy beszéd.

A temetés után bejött az irodámba Hatvany Lajos. Rendezni kívánta a temetés költségeit. Kérdésére, hogy mivel tartozik? – kijelentettem:

– Nekem semmivel, mert temetésért pénzt elfogadni nem szoktam. Az egyházközséget 12,- pengő harangozási díj illeti.

Hatvany erre az egyházközség számára letett az íróasztalomra 50 pengőt. S míg a nyugtát írtam, a másik asztalra ejtett észrevétlenül egy borítékban 100 pengőt, részemre.

Ez a pénz volt életem első és utolsó „stólája”, amit szegény Attila eltemetéséért kaptam. (Mintegy 8–10 évvel ezelőtt – meg élt Hatvany – elmondtam a Rádió számára ezt az epizódot.)

Pár év múlva Hatvany kezdeményezésére József Attila tetemét felvitték Budapestre, s a Kerepesi temetőben helyezték el.

Az egyház intézkedésére a sírhely üresen maradt. A Múzeumok Megyei Igazgatósága a felszabadulás után bekeríttette, emlékfákat ültettetett. A Balatonszárszói Szakmaközi Bizottság 1969-ben emlékkövet állított. A márványlapon ez olvasható: „E föld befogad, mint a persely.”

A bekerített sírhelyet kegyelettel gondozzák az Ált[alános]. Iskola úttörői és múzeumunk dolgozói.

Balatonszárszó lakossága szeretettel emlékezik a költőre. Fájlalja korai elmúlását. Mégis büszkélkedve mondja: helyet adott József Attilának, akinek abban az időben, 1937-ben a haza fogalmát csupán csak az a kicsi, 2 öles sírhalom jelentette a temető csendes kertjében. Ma pedig, ha élne, hazája lenne nemcsak az ország, de az egész, haladó világ!

E szomorú esemény után elevenítsünk fel néhány történetet a költő életéből, Balatonszárszón töltött napjaiból!

Mi, helybeliek, 1935-ben ismertük meg Attilát. Tudtuk, kicsoda, de nagyon szófukar, zárkózott ember volt már ekkor. Nagyon nehezen ismerkedett.

Nővérének volt egy rossz állapotban lévő panziója: a Palota panzió. (Ma: SZOT Margaréta üdülő.) Ezt vezette Etus. Attila le-lerándult meglátogatni nővérét, s annak 3 kisgyermekét.

Ilyenkor kedvenc tartózkodási helye volt a Balaton-part. Leült 1-1 padra, s gyönyörködött a hullámok játékában. Ám a gondtalanul játszó gyermekek s a vidám nyaralók között is meglátta a szegénységet, a háttérben meghúzódó elesettséget, nyomorúságot.

A község szegényeinek életéről, szociális helyzetükről érdeklődött Kovács József bácsitól, az akkori partőrtől. (A felszabadulás után a község tanácselnöke volt egy évtizedig, ma nyugdíjas. Lakik: Balatonszárszó, Kossuth L. u.) Annál inkább szívesen beszélgetett Józsi bácsival, mert megtudta, hogy mint hadifogoly részt vett a Nagy Októberi Szoc[ialista]. Forradalomban. De a költő keveset beszélt, inkább csak – mint Geszti Pál író egyik cikkében ezekről a találkozásokról írja – kérdezett.

Voltak Attilának kedélyes pillanatai is. Speciár Izabella, múzeumunk jelenlegi dolgozója, 1935-ben a strandfürdő pénztárosa volt. Nem egy alkalommal látta, hogy Attila megjelent a strandon, maga előtt tolva gyermekkocsiban a kis Makai Ádikát. A kocsiban egy eleven kis cica és egy játék mackó is volt. Jókedvűen tréfálkozva ajnározta Ádikát, és halkan dudorászott. Ki tudja, tán ekkor született meg agyában a „Brumma, brumma, brummadza…”?

Ugyancsak Speciár Izabellától tudjuk a következő esetet:

Egy alkalommal a pénztárnál megjelent Attila. Olvasta hangosan a kifüggesztett hirdetményt: „Orvosok, írók, pedagógusok kellő igazolás után kedvezményes belépőjegyet kaphatnak.”

– Hát a költők? – kérdi Attila.

Ebben a pillanatban lépett be a pénztár hátsó ajtaján Katona Szilárd (eltűnt a II. világháborúban)[2] strandtitkár, és ezt felelte:

– Attól függ, ki az a költő?

– Pl. József Attila – hangzik a válasz.

– Az, aki a Szép Szó és a Nyugat munkatársa? – kérdi Katona.

Attila erre öntudatosan jelentette ki;

– József Attila csak egy van!

Ettől a perctől kezdve Attila szabad belépőt kapott a strandra.

Meg kell emlékeznem arról, hogyan találkozott Attila Balatonszárszó fűzfapoétájával: Sándor bácsival. (Pár éve halt meg.) Sándor bácsi Petőfi-rajongó volt. Minden alkalommal – bárkivel találkozott – Petőfit idézte. Mint a biblikus megszállott idézi szent Dávid zsoltárait. – Egy alkalommal újságolja nekem Sándor bácsi:

– Tudja-e, hogy van itt a faluban olyan Petőfi-féle költő? Lementem hozzá és meghívtam, hogy „Áttila öcsém! Van itt a közelben egy kis pincém, jöjjön el oda egy kis konstellációra, beszélgetésre!”

A kirándulás meg is történt. Véletlenül szemtanúk is voltak, akik Sándor bácsit a pincénél keresték. (Richter Béláné, jelenleg külföldön él; és Hunka Eszter, Balatonszárszó, Fő utcai lakos.) – Ők így mondták el a történteket:

„Nyitott ablakon át hallottuk, amint Sándor bácsi így szólt:

– Tudja, Áttila öcsém, hogy én is költő vagyok? Hisz maga is olyan Petőfi-féle. Ezért, ha meghallgat, elmondom egy pár versemet, de maga csak közben falatozzék!

Sándor bácsi elmondta két-három versét. Végre megszólal Attila:

– Sándor bácsi! Ezek a versek nem is olyan rosszak. Azok a sorok, amelyek azonosak Petőfiével, kitűnőek! A többiek már gyarlóbbak.

Sándor bácsi elengedte füle mellett a gyarlóbb szót, csupán a kitűnő ragadta meg figyelmét. Hirtelen felugrott. Felkapta a sarokban elhelyezett csörgős botját, kiállt az asztal elé, rázta a csörgőket, s nagy örvendezéssel énekelt és táncolt.

Attila nagyokat kacagva gyönyörködött Sándor bácsi magas kedvében.”

Etus panziójának halljában állt egy nagyobb méretű asztal. Két végén tréfás vers volt olvasható. Ezt a verset József Attila versének tartom. Jelenleg a Művelődési Otthon őrzi. A múzeum megnagyobbodása után régi helyére kerül majd vissza.

Etusék közvetlen szomszédjai Miklós Gyuláék voltak. (Nemrég haltak meg.) Velük jó szomszédi viszonyt tartott fenn a József család. – Tőlük hallottam, hogy Attilának néha-néha jókedve is volt. Módfelett örült, ha B[uda]pestről kedves vendéget várt. De letargikus állapotba süllyedt a vendég távozása után.

Sajnos én csupán két alkalommal találkoztam vele. Alig beszélt pár szót. Azt mondta:

– Gyógyíthatatlan beteg vagyok. Fájdalmaim vannak.

S kissé emeltebb hangon kijelentette:

– Üldözött vagyok!

 

Kedves Látogatóim!

Ezekben voltam bátor röviden előadni József Attila életének szárszói eseményeit. Az elmondottak nagy részének látója, hallója voltam. Célom volt, hogy eddig talán kevésbé ismert, speciálisan szárszói vonatkozásokat elevenítsek fel. Ha ez sikerült, célom elértem.

Az elválás pillanatában arra kérem önöket; tartsák meg emlékezetükben a hallottakat! Szeressék József Attilát, segítsenek nékünk minél magasabbra emelni, lobogtatni szellemének kultuszát!

 

Balatonszárszó, 1971. január 15.

Kiss Ernő

ny[ugalmazott]. igazgató, múzeumgondnok

 

Az irat jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára XIV. 81. Takáts Gyula iratai

Írógéppel készült, aláírással ellátott eredeti irat.

 

 

 



[1] Kiss Ernő búcsúztatóbeszédének szövege is megtalálható a Takáts Gyula-hagyatékban, mellékelve jelen írás mellé.

[2] A „Katona Szilárd (eltűnt a II. világháborúban)” szövegrész a dokumentumon tollal áthúzva, felette Takáts Gyula kézírásával ez szerepel: „Meiser János”. A módosítás a szövegben is említett Speciár Izabellának a dokumentumhoz mellékelt, Takáts Gyulához szóló leveléből származik. Speciár azt írja, hogy Meiser János „irodalomban igen járatos ember volt”.