Hatósági előírások és házi praktikák járványveszély idejére
A középkori és kora újkori járványok idején az emberek eleinte még nem tudták, vagy éppen csak sejtették, mi okozza a fertőzéseket. Az orvostudomány fejletlensége miatt nem csak a kiváltó okokat tudták nehezen megállapítani, hanem a megfelelő védekezési metódusok esetében is találgattak. Leginkább a fertőzött személy és a vele kapcsolatba került más személyek és tárgyak, ingóságok elkülönítésére („elrekesztésére”), elzárására, megfigyelésére törekedtek, szükség esetén a fertőzött dolgok tisztítását, fertőtlenítését, esetleg megsemmisítését rendelték el. A hiányos ismeretek és a tévhitek miatt gyakran könnyedén továbbadták egymásnak a fertőzést (gondoljunk itt akár az elmaradt kézmosások következményeire a gyermekágyas anyák esetében), miközben pedig felesleges óvintézkedéseket tartottak be.
A pestisről már a kora újkorban is jelentek meg ismertetők, leírások, tanácsadások. A 19. század elején a tévhitek megszüntetése céljából nyomtatásban már külön kis ismertetőket is terjesztettek. Ezek felhívták a figyelmet a közvetlen érintkezéssel és cseppfertőzéssel terjedő betegség veszélyére, mint például kézdiszentléleki idősebb Kováts Antal marosvásárhelyi orvos 1829-ben kiadott füzetkéje.
A hatóságok már ekkortájt is központi vagy éppen lokális rendeletek útján írták elő a védekezést – éppúgy, mint napjainkban. Az 1770-ben kiadott egészségügyi szabályrendelet (az ún. Generale normativum in re santitatis) az egész királyságra érvényes, egységes instrukciót nyújtott, még járványveszély esetére is; az 1831. évi kolerajárvány alatt pedig egy ún. Gondviselés a Veszteglőkre című összeállítás tartalmazott utasításokat. A helyi, vármegyei vagy városi rendeletek részletekben, szigorúságukban vagy akár bizonyos időtartamokban eltérhettek egymástól, de az általánosan alkalmazandó módszerek és a fertőtlenítő anyagok azonosak voltak.
Ezekből megfigyelhető, hogy az ecetnek jelentős védőhatást tulajdonítottak. Általános körben alkalmazták lemosás, áztatás, sőt gőzölés során – ilyenkor tüzes vasra öntötték az ecetet, és annak a párájával próbálták a levegőt tisztítani. Pestis esetén még az ecettel kevert meleg vízben való fürdőt, kéz- és arcmosást is javasolták.
A másik általánosan alkalmazott módszer a füstölés volt – különbségek abból adódhattak, hogy miből készítették az elegyet. A legáltalánosabban elterjedt alapanyag a „büdöskő” (kénkő) volt – pestis idején a fertőzött lakos házában, kamrájában, pitvarában, sőt kemencéjében is ezzel kellett fertőtleníteni, egy órán keresztül égetve. A füstöléshez néha a „büdöskőből”, salétromból, törött fenyőmagból vagy búzakorpából készült elegyet gyújtották meg.
A füstölés szemmel látható jelei napjainkban a pestissel sújtott vidékekről érkezett leveleken figyelhetők meg a legjobban.
Christoph Hönemann járványügyi borbélyorvos jelentése Nagybányáról, 1743. január 16.
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára (P 396), Gróf Károlyi Sándor iratai, 6. 1. 1743. No. 79.
Az 1740-es évek járványhelyzetének súlyosságáról nemcsak Christoph Hönemann nagybányai borbélyorvos sorai árulkodnak, hanem az is, hogy valamennyi levelét, valamennyi jelentését erősen megfüstölték, amelynek nyomai a levél egészén láthatók.
Christoph Hönemann járványügyi borbélyorvos jelentése a rendelkezésére álló gyógyszerekről, 1742. december
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Acta sanitatis (C 37), Acta pestilentia. Károlyi Sándor királyi biztos iratai, 1742. december 13.
A levelezés és a levelek kézbesítése pestis idején szigorúan tiltott volt. Szükség esetén (például jelentéstétel vagy rendelkezések miatt) a megfüstölés általi fertőtlenítés tűnt a leginkább célravezetőnek, akár pestises vidékről, akár járványgyanús területről érkezett a küldemény. A kisebb méretű leveleket nem bontották fel, hanem kétszer is megfüstölték: először egy fogóval egy külön edénybe helyezték vagy a füstbe tartották legalább öt percig. Ezt követően egy erre a célra szánt külön eszközzel vagy egy egyszerű árral „ált juggaltatván” ismét átfüstölték.
„Átlyuggatott”, Budáról érkezett boríték
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae civitatum (A 28), Buda, 1740/116.
A budai magisztrátustól érkezett „átlyuggatott” irat, Buda, 1740. febr. 9.
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae civitatum (A 28), Buda, 1740/116.
A vastagabb levelek esetében azt feltételezték, hogy a füst nem járja át őket kellően. A pecsétet épségben hagyván azokat felbontották, tartalmukat pedig egy segédeszközzel (ollóval, fogóval) kiemelték, és így mindent külön megfüstöltek, fertőtlenítettek. A küldeményt ugyanabban a borítékban továbbították a címzetthez, de újra lepecsételték zárásként. A selyem- vagy gyapjúfonallal összekötözött küldeményekről levágták a zsinórt, és azonmód elégették, úgy vélték, hogy ezeken az anyagokon tovább megtapadnak a kórokozók. A levelekből kiemelték a fémtárgyakat vagy pénzérméket, ezeket meleg ecetes vízben elmosták, többször átkavarva a folyadékot, és csak alapos törlés után helyezték vissza a borítékba. Ha selyemből vagy gyapjúból készült dolgokat mellékeltek a küldeményhez, azokat az egészségügyi szabályrendelet előírása szerint elégették, de ezt feljegyezték a borítékra. A levélfüstölésről a 19. században jegyzőkönyvet kellett vezetni, a leveleket sorszámmal látták el, és ezt a számot a levélre is rájegyezték. Ekkor már nem volt elég az esetenként szemmel látható bizonyíték a borítékon (a füst nyoma), még a füstölés (fertőtlenítés) tényét is fel kellett jegyezni a küldeményre „szembe tűnő nagy betűkkel”.
Báró Perényi Zsigmond helytartótanácsosnak, királyi biztosnak címzett megfüstölt és átlyuggatott levél hátoldala, Buda, 1831. július 12.
Jelzet: MNL OL, Perényi család levéltára, Perényi Zsigmond iratai (P 538), F. 43. altétel. Jelzeteletlen iratok. 1831. júl. 12.
A magánszemélyek részére különböző tanácsokat adtak és már korábban bevált (vagy legalábbis annak tartott) házi módszereket, praktikákat javasoltak – ezekből kitűnik, hogy elsősorban általános, mindennapi ajánlásokat tettek, amelyek óvatosságra és mértékletességre intették az embereket.
Az Erdélyi Gubernium 1813/9454. számú nyomatott körrendelete a pestis idején alkalmazható „oltalmazó eszközökről”
Jelzet: MNL OL, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Gubernium Transylvanicum levéltára, Cista diplomatica, Vegyes normalia-gyűjtemények (F 120), 3. No. 48.
Az egyik ilyen tanács volt, hogy kerüljék az ismeretlenekkel való találkozást, továbbá a használt ruhaneműk vásárlását, viselését, vagy a talált holmik összeszedését és használatát. A lakásokat, szobákat tisztán kellett tartani, és az egyik leghatásosabb eszköznek a szellőztetést, a tiszta levegőt tartották. A mindennapi higiénia fontosságára is felhívták a figyelmet: gyakran cseréljék a fehérneműket, tartsák tisztán az öltözéket, az ember „napjában sok ízben mossa-meg kezeit, és ortzáját etzettel, olyan vigyázás mellett, hogy az etzet szemébe nem menjen”. A pestises betegeken nem segített, valószínűleg az általános közérzetet és állapotot javíthatta csak az a tanács, hogy mértékletesen fogyasszanak ételt és italt, illetve az, hogy tartózkodjanak a nehéz húsok és zsíros ételek (név szerint a disznóhús és a szalonna) fogyasztásától.
Mai szemmel nézve is modern résznek tűnik az a pont, amely a pestisjárvány idején az emberek mentálhigiénés állapotáról szól, és meglepő lehet, hogy már a 19. század elején úgy tartották, hogy az emberek lelki állapota kihatással lehet a betegségekre. A tanácsok napjainkban is követendők lehetnek: „[…] mérsékelje az Ember minden kívánságait, és indúlattyait, az harag, bánat, szomorúság, és félelem igen ártalmas az Pestis idején, ellenben az vig, meg-elégedett, és az Isteni-Gondviselésre bizott természet hathatós oltalmazó eszköz a’ Pestis ellen.”
A lakásokban is ajánlott volt az egészségügyi füstölés: fenyőmaggal vagy fenyőfaforgáccsal, esetleg a már említett eleggyel, amelyben büdöskő, salétrom, fenyőmag és búzakorpa volt.
A házi praktikák egyike volt a faolajos ledörzsölés – ezt a módszert azoknak javasolták, akik éltek a gyanúperrel, hogy elkaphatták a járványt. A bedörzsölés a melegvizes-faolajos oldattal és az azutáni izzadás állítólag jót tett a betegeknek, „kivált-képpen ha le-fekvése alkalmatoságával egy néhány fin’sia herba-tejet iszik”.
A szokásos, eddig felsorolt fertőtlenítő anyagokon kívül házi „orvoslo szerekhez” is fordultak. Különösen a fokhagyma hatásában bíztak, ráadásul ez olyan hozzávaló volt, amelyhez a „köz emberek” is könnyen hozzájuthattak. A betegség elkerülése végett fokhagymás cibere vagy éppenséggel ecetbe aprított fokhagymadarabok fogyasztását javasolták, esetleg fokhagymás vizet kellett inni vagy ezzel a folyadékkal akár az egész testet bekenni. A fokhagymán kívül más gyógynövényeket is előszeretettel alkalmaztak. A lázas állapotú betegeket például reszelt torma és tejföl, máskor kígyóhagyma (vadsnidling) és ecet keverékével kenték be vagy mosták le. A pestises kiütések enyhítésére vízben főtt lestyángyökérből készült meleg italt javasoltak.
Mivel az lakosoknak nem volt nagy bizodalmuk a patikában kapható szerekhez, helyettük inkább a kámforos pálinkát nevezték meg – ez feltételezhetően tetszést arathatott a magukat betegnek tartók körében. A járványos időben gyakori lehetett az éhínség – az Erdélyi Gubernium nyomtatott javaslata erre is adott javaslatot: a Rumford-levest elterjesztését szorgalmazta.
Az Erdélyi Gubernium 1817/4138 számú nyomatott körrendelete a pestis idején alkalmazható házi orvosságokról, 1817. május 3.
Jelzet: MNL OL, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Gubernium Transylvanicum levéltára, Cista diplomatica, Vegyes normalia-gyűjtemények (F 120), 3. No. 116.
Iratfotók: Lantos Zsuzsanna (MNL)
A cikk elkészítéséhez köszönöm Bakó Zsigmond, Kovács Zsuzsanna, Ötömösyné Baksay Zsuzsanna és Pongrácz Erzsébet kollégáim (MNL OL) segítségét!
Új hozzászólás